XXIII.
Újra belém szállt a nyugtalanság.
A vérem, mintha állandóan tűzön forralták volna .
Ezt nem hagyhatom ennyiben.
Hiszen ha csak engem bántottak volna, de hogy valaki merészeli a feleségemet így leutánozni.
Nem tűrhetem, hogy a városban Ilona egy eleven torzrajza járjon.
Hát nem hagyom annyiban.
Felkutatom azt a másik nőt és...
Annyit mondhatok uracskám , keserű csattanója lesz ennek a tréfának és mégis csak az nevet a legjobban, aki utoljára nevet.
Megkeresem őt.
Razziát tartok az egész városban.
Az Operában láttam először a párocskát.
Nahát én ezentúl minden este ott leszek a színházakban és a hangversenyeken!
És megkezdődött a vadászat.
Esténkint négy-öt színházba is beloptam magamat .
Shakespeare, Wagner, Offenbach, dráma, opera, operette, bohózat minden csak úgy kavargott a fejemben, olyan voltam, mint egy kiszakított ujságoldal, a napihírek rovata, benne a japán császár esküvőjétől az óbudai pincetűzig minden.
Egy egész hétig hiába kereskedtem utánuk.
Végre - február 2, nem lehet ezt a napot elfelejteni, - bementem a Nemzeti Színházba.
A Cyranot játszották, ami különben tökéletesen mindegy, mert én oda se figyeltem a színpadra.
Beültem egy páholyba .
Azokon az estéken négy-öt színházban is volt egyszerre páholyom, hogy felvonások alatt is zavartalanul jöhessek-mehessek, egyik házból a másikba, kocsim mindig a kijárat előtt, örök hajsza, végtelen szemleút az esti városban.
Körülnézek, - semmi .
Nem baj.
Van másik színház is Budapesten, én előlem elbujni nem lehet.
És már tovább akartam menni, éppen a széket tolom csöndben magam alól odébb, amikor a szomszéd páholyba megérkeznek.
Na, végre!
- Már egy hete várom Önöket és most éppen a szomszéd páholyban.
Na, de hogy Önök milyen figyelmesek.
Van szerencsém jó estét kívánni.
Ezt persze nem mondtam hangosan, csak úgy magamban gondoltam.
De visszaültem a helyemre.
Most figyelni fogok, csak a felvonásközt várom meg és akkor...
- Jó helyre ültem, úgy hogy ők nem láthattak engem, én őket igen.
Nézni, ez a fontos !
Most legalább tudom végre, miért adott az Isten nekem szemet.
Megnézem őket.
Lehetséges!?
Hiszen nem csak a ruhája, de az arca is, minden...
Nem !
Ennyire még sem lehet hasonlítani.
Vagy mégis tévedek?
Nem lehet!
A szája és ott a füle mögött - nem gyakran volt az enyém, de azért mégis és ösmerem és emlékszem ...
Magamat csak nem tudom becsapni...
És most, lehúzta a keztyűjét és ujján a gyűrű, a zöldköves gyűrű.
Csak ma vettem neki és alig egy órával előbb húztam az ujjára.
A másik ezt nem tudhatta, nem készülődhetett rá, ezt még sem utánozhatta...
Tehát ?.. .
Tévedés ?...
Lehetetlen!
Még ha én tévednék is, a gyűrű, az nem tévedhet, az nem csúszhatott az igazi Michaelis Ilona ujjáról az ál-Michaelis Ilonáéra.
Az asszonyok igen, de a tárgyak sosem hazudnak.
De mit töprengek?
Most ő Miklós füléhez hajol és azután halkan, de hogy én is meghallhattam:
Nincs több gondolkozás.
Ez az ő hangja, az ő szava.
Ösmerem.
Nekem is mondta: »édes « .
De neki szebben mondta.
- Uram!
Bocsánatot kell kérnem Öntől.
Azt hittem, hogy ma is fércművet hordoz magával és íme, hozza az igazit, a remekművet.
De még micsoda remekművet!...
Uram, most Ön volt a ravaszabb.
Alaposan kifogott rajtam.
Gratulálok.
Persze ezt is csak magamban gondoltam, mélyen magamban.
- De mit törődöm Önnel?
Csak egy ember van és ez én vagyok.
Én, mindig csak én!
És mi az Ön ravaszsága az én szerencsémhez képest.
Elindultam, hogy torkonragadjak valami kalandornőt és a szerencse leülteti mellém a feleségemet.
Pontosan a szomszéd páholyba.
De milyen tréfás is tud lenni olykor a szerencse.
Az én tulajdon szerencsém.
Nevetnem kellett és hogy ne zavarjam az előadást, gombócot gyúrtam zsebkendőmből és azt begyömöszöltem a számba.
De most elhagyott a szerencse, az én hagyományos szerencsém.
A legyűrt nevetésből fuldoklás lett, azután krákogás, köhögés.
Többen a nézőtéren pisszegni kezdtek, erre megijedtem, ami még rosszabb volt, mert hirtelen rámjött valami ideges köhögési roham.
Mintha éles üveggel csiklandozták volna belül a torkomat.
Nagy, erős, reszelős köhögés, a ronggyá harapott zsebkendőt muszáj volt kiköpnöm, bele egy úr ölébe, aki alattam ült a szélső földszinti zsöllyén.
Megvolt a botrány!
Az egész nézőtér egy sustorgás.
Mindenki engem nézett, a szomszéd páholybeliek is.
Összenéztek, azután...
De tovább nem tudtam őket figyelni, egy perc mulva már üres volt mellettem a páholy.
De hát miért?
Hiszen azért jöttek, hogy megnézzék a Cyranot.
És most én miattam?
Hát olyan nagy ember vagyok én, hogy érdemes miattam otthagyni egy színdarabot, pláne olyant, ami versben van irva.
Én bizony maradok.
Engem hiába vár a feleségem az előcsarnokban, engem ma nem lehet hazacsalni.
Ó, nem, kérem!
Megjelenni ilyen bátran a Nemzeti Színház előadásán , ketten egy páholyban mindenki előtt és azután szépen hazasétálni a férjjel!
Ilyen olcsón mégsem adjuk.
Tessék viselni a következményeket, - ahogyan a politikusok szokták mondani.
Én bizony nem hagyom itt az én jó Cyranómat és - megtapsoltam az orr-monológot, úgy, ahogyan ember még nem tapsolt színházban.
A második felvonás után mégis mentem.
Ó nem azért!
De rám jött valami kicsinyes , ostoba fejfájás, igen, migrén, az, ami az asszonyoknak szokott lenni.
Roppantul szégyeltem ezt, férfilétemre, migrén!
Szégyeltem a sok ember előtt és otthagytam a színházat.
Haza!
Amíg fölfelé mentem a lépcsőn, szinte már előre hallottam, mint fogja jelenteni a szobalány:
- A nagyságos asszony már lefeküdt, kérem.
Nem jól érzi magát.
Rosszul hittem.
A szobalány egy szót sem szólt.
De az asztalomon beborítékolt levél , benne ennyi:
» Ha úgy tetszik, elválhatunk.
És ha nem úgy tetszik.
Ha nekem nem úgy tetszik!