XXVI.
Ezen a napon rengeteget robotoltam.
Késő estig dolgoztam az én irodámban, azután az apósoméban is.
Mintha agyon akartam volna magam dolgozni, halálra számolni és könyvelni és levelezni, egyenkint megölni az idegeimet, kivégezni az agyvelőmet.
Nem ment.
Amikor tizenkétórás turnusok után keltem föl az íróasztal mellől, gyalázatosan ép voltam.
Erős és mozgékony, mint egy néger boxoló.
Jártam egyet, este kimentem a Városliget felé.
Nagy János ucca 42.
És megálltam az ablaka alatt.
Én, Michaelis Ilona férje, Michaelis Ilona ablaka alatt.
De csak a név közös.
Az a másik Ilona, az nem szeretett, nem akart, ez pedig, aki otthon van a lakásomon szeret is, akar is .
Hiszen ha másként volna, nem jött volna hozzám feleségül...
Fölbámultam az ablakra, mintha elveszett csodát kerestem volna.
Hát lehetséges volt ?
Valamikor én itt jártam lesve, lopva, minden nap és minden este és egy hosszú télen át a lába nyomát kerestem a hóban.
Hazamentem.
Lefeküdtem.
Aludni nem tudtam, ágyam mellett felgyujtottam a zöldernyős lámpát.
Körüljártattam szememet a szobán.
Az én szobám ez?
Miért!...
Nem szeretem egy szögét sem, a kárpittól a csillárig minden a más ízlése és a más elgondolása.
Minek ez nekem?
Túlságosan előkelő, a bútorai nagyon elmések, talán azért nem tudok benne aludni, idegen vagyok itt, nem is hiszem, hogy igazi szoba ez, inkább valami mesterséges, amit úgy építettek színpadon és én most nyakig benne fetrengek valami komédiában, egy igen-igen cudar komédiában.
Kinyujtottam a kezem egy könyvért.
Olvasni kezdtem, faltam a sorokat és ahogyan egyet lapoztam, már nem is emlékeztem rá, hogy mi volt az előző oldalon.
Olyan buta voltam ezekben a napokban, hogy megírigyelhetett volna érte egy öszvér.
Az ajtó kinyilt.
Alig volt időm, hogy a könyvet kiejtsem kezemből.
Bejött ő.
Áttetsző kis hálóinge fölött alig valami, keskeny csipkekendő a vállán, hófehér lába mezítelen kis kék damasztpapucsban.
Olyan szép volt.
Serdült fiúk tudnak ilyen szép nőket álmodni.
Leült az ágyam szélére, homlokomra rátette kezét.
- Édes, - mondta.
- Miért ez ?...
Már hónapok óta és...
Ez nem lehet így tovább ...
Haragszik?
- Nem haragszom magára, Ilona.
És akkor nem is haragudtam.
Sajnáltam őt.
Tudtam, valami rendkívüli történhetett köztük, valami halálos, hogy ezt meg tudta tenni, most bejön, hogy megcsalja a szerelmesét.
Megcsalja az első férfivel, akit elér.
A férjével.
Meg akarja magát alázni, valamit akar, amit nem lehet kijavítani, ami helyrehozhatatlan, amiért majd örökké szégyelnie kell magát a fiú és saját maga előtt is.
Becsületes ember ilyet nem fogadhat el.
Sokáig gondolkoztam így.
Szememet mezítelen kis lábára szegeztem és még sem láttam, a lábát sem láttam, annyira elmerültem magamban.
- Akkor az... a színházban...
Tudom... ezzel még adósa vagyok magának... meg kell magyaráznom...
De maga még csak nem is kérdez...
Nem engedtem, hogy folytassa:
- Maga el akart válni tőlem, - szóltam.
- Nem igaz, - mondta.
- Nem igaz.
Szeretlek!
Téged...
Most kezdődik nekünk az élet...
- Tévedés...
Nyomorúság...
Ezentúl csak téged...
Mindig és...
Olyan hitvány voltam, hogy el tudtam volna őt fogadni.
Kinyujtottam a kezemet, két karját nyakam közé öleltem, száját le akartam húzni az enyémhez, amikor...
De erre éppen úgy nem lehet pontosan emlékezni, mint arra, hogy az ember, hogyan ájul el.
Hirtelen feketét láttam, meg vöröset, azután sárgát, a szemem karikázott, sárga vakság borult rám, azután megint feketét láttam.
Kezem nyaka köré fonódott, éreztem : most megfojtom.
Hogy hogyan történt tovább, már csak szaggatott emlék előttem...
Amikor kissé magamhoz tértem, állati erővel rángatott a sírógörcs.
Szememből a könnyek csak úgy fröcsköltek.
A hálóinge, vállán a csipkekendő és az arca is - igen, az ő arca - tele volt az én könnyeimmel.
Ő nem sírt, csak én, ez olyan furcsa volt, egy ember sír és kettőnek az arca könnyes.
Még pár percig ott ült az ágyam szélén.
Azután fölkelt, ment.
Egyetlen szó nélkül.