Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lakatos László
A teve
Keletkezés ideje
1925
Fejezet
52
Bekezdés
1649
Mondat
6059
Szó
42332
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XXVII.
Megint külön étkezünk.
Jobban gyűlölt, mint valaha.
Nem lázadoztam ellene.
Sőt nekem ez jólesett.
Mintha alkohol lett volna, ittam ezt a gyűlöletet, magamba szívtam, megmámorosodtam tőle.
Íme, mégis valami: ami köztünk van, amit nem tud megvonni tőlem.
Mást szerethet, de így gyűlölni csak engem tud.
Egy napon pedig újra két teríték volt az asztalon.
Megjelent, megbiccentette fejét , könnyedén mosolygott, mintha kérdezte volna: »szabad kérem ez a hely ?« azután leült velem szemben, mintha vendéglői asztalhoz ült volna, szembe egy idegennel.
Szeme fényes volt, arcbőre csak úgy szikrázott a fehérségtől, ajkán egy pici rouge , szépsége fölött valami vidám zománc és az egész emberen egy édes nyugtalanság.
Néha , látszólag minden ok nélkül mosolygott, sőt olykor szólt is hozzám, kedves kis elmés megjegyzései voltak egészen közömbös, teljesen harmadik dolgokról és éreztem, amit mond, nem nekem mondja.
Néha fékeznie kellett magát, nem bírta a titkolt boldogságát .
És én magamban:
- Kibékültek.
Már megint szeretik egymást.
Már megint!
Hiszen mindig szerették egymást.
*
Egy napon dolgom volt a Városligeten túl, a Hermina úton.
Február vége volt, gyalog vágtam át a Stefánián és visszafelé tértemben bekanyarodtam a szökőkút körüli térre .
A kút medencéjét most, tél végén zsupos szalma borította.
Egy lelket sehol és semerre nem látok.
Hirtelen belebotlok egy emberbe, föl se vetem a fejemet , » bocsánat« mormolok és tovább akarok menni.
Már egy-két lépést teszek is, amikor ösztönszerűen mégis megnézem az emberemet.
Magas, hosszú fiatal úr, - megint az átkozott húsz centiméter különbség, - világosszürke lengyeles bundában van, a cipője is remekül elegáns és az arca, ez a hideg, mégis kissé művészien átszellemült arc - Miklós.
Megálltam.
- Bocsánat, uram, - mondtam - a könyökömmel megütöttem az imént, talán fájt is Önnek , de én igazán nem akartam, biztosíthatom, hogy egyáltalán nem...
Csak úgy mentem magam elé és azt sem láttam, hogy valaki jön velem szemben...
Ő is megállt, egy szót sem szólt, engem nézett, kicsit félrehúzta a száját.
És én valami leküzdhetetlen nyomás alatt:
- De hiszen mi ösmerjük egymást.
- Akar valamit tőlem? - mondta ő és zsebébe süllyesztette mindkét kezét.
( Lehetett is bátran.
Ellenem nem kell védekezni.)
- Nem...
Sőt...
Ajánlom magamat..
És még egyszer bocsánat.
Elém állt, még mindig zsebre süllyesztett kézzel:
- Akar valamit tőlem?
- De egyáltalán semmit...
Hiszen már mondtam, hogy semmit...
Azaz...
- Tessék!
- Hát igenis akarok valamit!
Hazudtam, amikor az előbb azt mondtam, hogy csak úgy mentem magam elé...
Nem igaz!
Én egyenesen azért jöttem, mert tudtam, hogy találkozni fogok Önnel itt kint, a néptelen ligetben..
Mondhatnám, hogy Önre leskelődtem , ólálkodtam...
- Ez Önnek különben is szokása.
- Igen.
Rossz szokás, bevallom.
Ön ugyan egyszer már megtiltotta, de én, sajnos, nem tudok leszokni róla, úgylátszik, a véremben van...
- Mit akar?
- Azt, hogy ne bántsa a feleségemet!
Ne sértegesse!
Egy lépést tett felém, fejét erősen lehajtotta, arcát egyenesen az enyém elé.
Egy másodpercig össze is ért az orrunk.
Mindkettőnk orra hideg volt.
Azután elkapta fejét és én tovább beszélhettem.
- Ön, amikor Rómában voltunk, a feleségemnek levelet írt...
- Amit Ön felbontott.
- Most nem erről van szó.
Felbontottam és ezért bocsánatot kérek.
De a lényeg nem az , hogy egy levelet felbontanak...
Végül minden levelet felbontanak...
A lényeg a szöveg...
Minden levélben a szöveg a fontos, az, amit benne írnak...
- Ne ostobáskodjék, kérem.
- Kérem, én nem ostobáskodom, viszont Ön alaptalanul megvádolt egy védtelen nőt.
Azt írta, hogy a feleségem eladta magát.
Hát kérem, ez nem igaz.
Szíveskedjék tudomásul venni, hogy nem igaz.
Megkövetelem, hogy elhigyje: Michaelis Ilona nem eladó.
Én kikérem...
- Mit kér ki?
- Azt, hogy valaki is merészelje hinni, hogy Michaelis Ilona eladó.
Nem volt és nem is lesz az sohasem és én kikérem...
- Kinek a nevében kéri ki?
Az ő nevében vagy pedig..
- A magaméban.
Csak a magaméban.
Ez természetes.
Minden ember csak a maga nevében tiltakozhatik.
Hangosan felkacagott.
- Befejezte?
- Még nem, - mondtam.
És elkezdtem a fejemet rázni.
Jobbra és balra, ideges, görcsös erővel rángattam a fejemet.
Végre sikerült.
A kalapom, de igazán anélkül, hogy egy ujjal is hozzá értem volna, lerepült a fejemről.
- Vegye föl a kalapomat, - mondtam.
És hogy ő meg sem mozdult, még egyszer és most már keményében:
- Vegye föl a kalapomat!
Akarom!
És lehajolt és fölvette a kalapomat és rátette fejemre.
Fordítva telte rá, ami nyilvánvalóan kicsinyesség volt - hogy őszinte legyek, nem is vártam tőle - és tovább ment.
- Én is az ellenkező irányba.
És hazáig fordítva vittem fejemen a kalapomat.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Vacsoránál Ilona megrótt.
- Kérem, ha valami baja van az idegeivel, álljon hideg víz alá.
De az uccán ne tessék botrányt csinálni.
Az ember szégyeli magát, elvégre mégis a nevét viselem...
- Ó, ami a nevet illeti.
Kérem maga Michaelis Ilona és ha bármi is történik, ha a világ szét is szakad, maga mégis csak Michaelis Ilona.
Ezt nem veszítheti el sohasem , ezt, hogy maga Michaelis Ilona...
Rámnézett:
- Nem lehet magával beszélni.
Azután vállat vont.
- És különben is, nem is érdemes.
Úgylátszik, hogy mégsem érdemes.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE