Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lakatos László
A teve
Keletkezés ideje
1925
Fejezet
52
Bekezdés
1649
Mondat
6059
Szó
42332
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XXVIII.
Másnap Ilona megszökött tőlem.
Szökött?
Hiszen olyan bátran csinálta.
Szinte a fülem hallatára rendelkezett .
Megparancsolta a cselédeknek, hogy csomagolják össze a holmiját, a sok ruhát, bundát , kalapot, selymet, bársonyt, prémet és a finom linonokat, igen, a fehérneműt is , amihez azért nekem is volt közöm, mert hiszen azt is én fizettem ki.
Ez pedig nem szemrehányás, mindössze egy durva gondolat, amit azonban nem tudok elfojtani magamban.
A fehérneműjét én fizettem ki.
Természetesen nem búcsúzott élőszóval, kezet sem nyujtott, egyáltalán egy szó sem arról, hogy ő elhagyja házamat, az én házamat, amely az övé volt és ahol én csak vendég voltam, hazajártam ebédre, vacsorára és alvásra és mindig kényelmetlenül éreztem magamat, mint a kopott utas, aki fényes szállodába tévedt, csak szűkölve mer leülni egy székre és folyton azt várja, hogy mikor dobják már ki.
Nem engem dobott ki, ő ment el.
Este a terítékem mellett egy körülrongyos papiroslap, rajta ceruzával ennyi: »Adieu.«
Nagyon megharagudtam.
Mire való ez az affektálás?
» Adieu.«
Hát kik vagyunk mi, talán franciák?
Mikor beszéltünk mi egymással adieu-val, meg au revoir-ral?
Soha!
Van ennek rendes magyar formája is.
» Isten vele «, vagy »Ajánlom magamat «.
De: adieu?
Gyűlöletes nekem ez a póz.
Ezért haragudtam.
Hogy elment, azért nem.
Nem örültem neki, de nem is haragudtam.
Haragudni!
Az ember nem hiába járt egyetemre és olvasott össze annyi vastag és bölcs könyvet.
Annakidején kitüntetéssel szigorlatoztam a jogbölcseletből, még van némi fogalmam az egyéni jogról és annyi józan eszem is, hogy ne átkozzak meg egy magasztos tudományos elvet, csak azért, mert pillanatnyilag én látom annak kárát.
Épelméjű ember a huszadik században még csak nem is vitatkozhatik a szabad költözködés helyes voltáról.
Ilona el akart tőlem menni, az ő dolga.
Hogy nekem kedves vagy nem, - az igazán mellékes, komoly jogász nem tagadhatja meg ezért a bölcselet és a jog évszázados gyakorlatban megszentelt dicsőséges elméleteit.
És egyáltalán hová jutnánk, ha a világ összes törvényeit egyetlen gyakorlati célért szerkesztenék, azért, hogy dr. Berényi Sándort (Budapest , V., Aulich ucca 24, I. emelet) ne hagyhassa el a felesége.
Hát elhagyott.
Nem lepődtem meg, nem szédelegtem, nem támolyogtam.
Íme a félóra, ami esedékes volt azóta, hogy feleségül vettem őt.
Most bekövetkezett.
Gondolkozzam?
Min ?
Azon, hogy miért tette?
Tette, mert ő az ő és mert én az én vagyok.
Hogy nem szeret ?
Okos kérdés.
Vagy egy asszony azért hagyja el az urát, mert szereti.
Egyáltalán: egy asszony nem szereti az urát!...
Nem szereti, ha az az asszony Michaelis Ilona és ha a férje én vagyok.
A cselédek nem tudták megmondani, hogy hová ment.
Nem tudták, vagy csak nem akarták ?
Hát jó: csak nem akarták.
Akkor is mit tegyek?
Törjek, zúzzak?
Fölösleges durvaság .
Józan ember ilyet nem tesz, ellenkezően megbecsüli, hogy ilyen szegény emberek válságos pillanatban és még a tulajdon anyagi érdekeik ellenére is a rokonszenvesebb félhez húznak.
Jelen esetben a feleségemhez.
Vacsorázzunk!
Azután nem bírtam megenni egy falatot sem.
Forró és keserű ízek a számban, a torkomban fuldoklásféle.
Bizonyára sokat cigarettáztam ma.
Fel-alá jártam, gondolkoztam.
Hová ment?
Biztosan a szüleihez.
És most akaratlanul is tiszteletlen voltam emlékezete iránt.
Ott az ebédidőben, szemközt a székkel, amelyen ő ülni szokott, hangosan kikacagtam Michaelis Ilonát.
Haza papához, mamához.
Haza a jó szülőkhöz.
Ezt a legkisebb polgárasszony is tudja.
Ez volna hát a királynő, az egyetlen, a választékos, a gőgös, a tehetséges!
Michaelis Ilona, a páratlan !
Papamamához!?
Szívből gratulálok Önnek Elemér Miklós úr.
Hogy én most érte menjek, beállítsak Nagy János ucca 42 alá!?
És hogy ott fogadjanak valamennyien?
Ilona bujik előlem, mama sír, papa pedig sajnálkozik és udvarias hozzám, olyan udvarias, mint amikor nem tud és nem akar fizetni.
Haptákba állítsam őt magam előtt, mint a rendőrtisztviselő tette a vén szélhámossal.
Mert szélhámos!
Az , az!
Szélhámos, szélhámos és szélhámos!
Nem, tisztelt társaság, rajtam mulatni nem lehet!
Engem többé nem látnak, én ki nem megyek magukhoz.
Önök miatt még a telefonkagylót sem veszem föl.
Még a villamosáramért is kár volna.
Lefeküdtem.
Nem vacsoráztam, gondoltam éhomra pompásan fogok tudni aludni.
Ha lefekszem, különben sem emlékeztet semmisem semmire.
Hiszen olyan egyedül leszek az ágyamban, mintha ezen az éjszakán is nős ember volnék.
Lefeküdtem, volt este tíz óra.
És mint előre tudtam, jól, mélyen elaludtam, szinte minden átmenet nélkül.
Erősen aludtam, belezuhanva a magam testébe.
Álomnélküli , nyugodt pihenés volt ez, testet-lelket üdítő.
Tökéletes pihenten ébredtem, a szobám még sötét.
Felcsavarom a villanyt, ránézek az órára.
Tíz óra négy perc.
Aludtam négy percig.
Kiugrottam az ágyból, nem mertem visszafeküdni.
Mindent vártam, csak ezt nem, ezt , hogy az idegeim is ellenem lesznek, fellázad, ellenem szegül a testem, a tulajdon testem, amit pedig több mint harminc év óta ápolok, védek, táplálok, hidegtől , melegtől megóvok.
Hát érdemes volt ezt tenni ezért a testért?
Vigyázni rá, hogy éhen ne pusztuljon, gyulladásba ne essen, vízbe ne fúljon, villamoskerék alá ne jusson.
És most fellázad!
A tulajdon testem - Michaelis Ilona cinkosa.
Felöltöztem, langyos fürdőbe ültem, azután lámpafénynél gondosan megborotválkoztam .
Friss fehérnemű, tisztára kefélt ruha és cipő, az inas kocsit hoz és fel a klubba.
Áldott egy hely!
Emberek és vacsora, játék, ujságok, szivarfüst, mosoly, minden mintha csak engem várna, értem volna, hogy könnyűvé tegye nekem ezt az éjszakát .
Szerencsés ötlet volt, hogy idejöttem.
Hogy férfiak miért magányosak, mi több : férfiak miért nősek, amíg az izgalomnak, a jóságnak és az emberszeretetnek ilyen pompás menedékházai vannak, mint a klub!
Játék!
Nem, arra még ráérünk.
A kártya nem szalad el, a szerencse sem.
A szerencse - én tőlem?
Mindent szép sorjában.
Előbb megvacsorázunk.
Bementem az étterembe.
Leültem egy üres asztalhoz.
Pincérek egész serege.
Az egyik az abroszt söpri, a másik a széket igazítja, a harmadik poharat hoz, a negyedik étlapot .
Mind énmiattam.
Csak most látom, hogy mégis mennyire szeretnek engem az emberek.
Ki akartam élvezni a közszeretetnek ezt a meleg és ünnepi percét.
Mindenféle ürügyeken tartóztattam a pincéreket.
Legyenek körülöttem sokan és sokáig.
Az étlapot olvastam hosszan és alaposan.
Igen, ma különösen megválogatom, hogy mit adok magamnak enni.
Egy embert táplálok és ez nem csekélység, egy embert - magamat.
Én nem vagyok Michaelis Ilona, aki a hotelben gőgösen félretolja az étlapot és behúnyt szemmel mondja a pincérnek: »Hozzon, kérem, valami könnyűt «.
Vagy más emberek: »Hozzon nekem , amit akar.
Maga a pincér, csak nem akarja, hogy még én törjem a fejemet azon is, hogy mit eszem !«
De hát min törje az ember a fejét, ha nem azon, hogy mit fog enni.
Talán azon, hogy kit vegyen el feleségül?
Ezen nem kell gondolkozni.
Az ember megnősül, az embert megcsalják, ez jön válogatás nélkül, legtöbbször még a nő sem válogat abban, hogy kivel csalja meg az embert.
Ezek kicsiny dolgok.
De étkezni, magunkban folytatni a világegyetem fennmaradásának titokzatos és szent műveletét, ez valami.
Az étkezés a gondolkozó ember számára mély szertartás.
Keleten imával szentelnek meg minden falatot, Nyugaton pedig egyetemeken tanítják, hogy mit szabad és mit nem szabad, mit kell és mit nem lehet enni.
Végigolvastam az étlapot felülről le, azután megint alulról fölfelé.
- Kérek húslevest tojással, szárnyast francia salátával, vesepecsenyét félig kisülve , zsírtalanul, velefőtt burgonyával és valami céklát hozzá, mert az tisztítja a torkot , a gyomrot, a beleket és a vért is.
Friss, házilag készített torta, sajt vajjal, igen , érett sajtot, az fokozza a szervezet munkáját és hizlalja az agyvelősejteket, majdnem úgy, mint a foszfortartalmú hal, a vaj pedig, amellett, hogy pompás tápláló, szinte munka nélkül emésztődik, azt jelenti a beleknek, amit az olaj a gépeknek.
Almát hozzá, nem körtét, az almasav sokkal egészségesebb.
Fekete ?...
Várjunk még.
Egy pohár malátasör a leveshez, csak egy pohár, mert a sörből igazán csak az első hosszú korty esik jól, a pecsenyéhez kevés vörösbor, ez vért csinál és javítja a hangulatot , ami fontos még az olyan jókedvű embernek is, mint én vagyok, mert ha valamit, hát a vidámságot kell ápolni, hogy úgy mondjam öntözni...
De azért az egészségről ne feledkezzünk meg és valami ásványvizet lythiumosat vagy nátriumosat, ami lefogja a szesz és a sülthús savait, a végén feketét, mert az felfokozza a szív és az agy működését, a vérkeringést is, tisztán a feketét persze, nem vagyok barbár, hogy tejjel elkeverjem egy ilyen királyi italnak az ízét és hozzá - pour la bonne bouche - mint valamikor egy hölgytől hallottam egy római hotelben... igen, egy hölgytől Rómában, mert én valamikor Rómában jártam egy királynővel...
Pour la bonne bouche , egy pohár konyakot.
De francia legyen és ha nem az, hát visszaküldöm, mert én többé megcsalni magamat nem hagyom.
Soha!
*
- Ni, Berényi, csakhogy magát is látni végre, - szólt hozzám egy sovány, fekete és egyébként is kiállhatatlan arcú férfi és kérdezés nélkül leült mellém.
Homályosan emlékeztem rá.
Körúti üvegkereskedő, aki minden este itt vacsorázik és minden éjszaka a bakkasztalnál ül.
Papirosszalvétával az evőeszközét tisztította, (a pincérnek : » hozzon, amit akar «) majd odanyúlt az én papirosszalvétámhoz:
- Szabad?
És a szemüvegét kezdte vele törülgetni.
- Hát, hogy mint, kérem?
És a kedves felesége őnagysága?
Ezt ő kérdezte tőlem.
Nem vettem zokon.
Felnőtt ember nem kérdez hiába.
Bizonyára komolyan érdekli, hogy hogyan van a feleségem.
Egy ilyen gyönyörű nő egy ilyen csúnya férfit, miért ne érdekelne.
És őszintén megmondtam.
- Pompásan.
Azt hiszem, a feleségem sosem érezte magát olyan kitünően, mint ma este.
- És maga ilyenkor egyedül hagyja az asszonyt.
Na hallja, - mondotta ő és szemtelenül vigyorgott.
- Egyedül hagytam, mert... mert én nem érzem magam egészen jól.
Ideges vagyok , rámjött, hogy kimaradjak és... végül is én is a világon vagyok.
Az ember gondoljon elsősorban magára.
Ő:
- Nagyon helyes...
Pincér, egy sört...
Az ember mindig, magára...
Világosat, hiszen tudja...
Először én jövök és azután én és harmadszor megint csak én..
Ez az én elvem is.
És maga is Berényi, no lám.
Örülök, hogy maga is így gondolkozik.
Kell is .
Valaki, aki annyit dolgozik mint maga...
A levest kanalaztam.
Közben minden meggyőződés nélkül - de miért ne legyek egyszer én is jó és udvarias? - megkérdeztem:
- És a maga felesége őnagysága?
Belevágott a húsba, hogy a leve szétfröccskölődött az abroszon.
- Tréfál vagy...
- Nem én, nem tréfálok.
Miért tréfálnék?
- Vagy igazán nem tudja, hogy én nőtlen vagyok.
- Nőtlen?
Na, ne vicceljen.
- Azaz, ahogyan vesszük.
A feleségemtől...
Azaz...
Kenyeres, egy zsemlyét ide...
A feleségem vált el tőlem.
Nem szeretett.
Most aztán nem bírtam magammal.
A kenyeres lány előtt és bele a sülthúsba, a fekete lébe:
- Ezt igazán nem csodálom.
Hogyan is szerette volna magát a felesége.
Mit lehet magán szeretni?
Azt hittem, ott üt le a székemről.
De nem!
Lehajtotta a fejét, kicsit szomorúan mondta:
- Igaza van.
Engem nem lehet szeretni.
Különösen egy asszonynak nem.
Kártyás ember vagyok.
Szünet.
Azután:
- Engem egy nő se tud szeretni.
Lássa, most is van egy kis babám...
De hát mi jutott ennek eszébe.
Én vacsorázni jöttem és nem sajnálkozni!
Talán le akar itt vetkezni előttem, bebizonyítani nekem, hogy az olyan csúnya állatnak is, mint amilyen ő, emberszív van a belsejében.
- ...és az se szeret engem.
A kis babám is megcsal.
Pedig én öltöztetem, pénzelem is és...
Azt is tudom, hogy kivel csal meg, de én azért nem haragszom rá.
Kidobhatnám , de nem teszem, mert ha kidobnám, akkor, úgy -e, miből élne szegényke.
- De kérem...
- Nem, nem!
Neki szüksége van rám...
Ernő, mi lesz azzal a spriccerrel...
Mert ha nem volna rám szüksége, akkor, úgy -e, már régen faképnél hagyott volna, hiszen nem szeret, sőt útál.
Ezt is egészen bizonyosan tudom...
- Kitől?
Talán magától őnagyságától? - kérdeztem gonoszul.
- Úgy van.
Megmondta egyszer ő maga.
Hiába nevet, én ezt tisztelem benne.
Az őszinteség... hiába... az őszinteség az emberi lélek virágzása...
Pikkoló már megint nincs fogvájó az asztalon!
Micsoda disznóság!...
Majd szólok a bérlőnek...
Szóval nem szeret, de azért ragaszkodik hozzám, tehát szüksége van rám és az ember ne hagyja el azt, aki rászorult...
Nekem például elvem, hogy adok a koldusnak is.
Mert az se kérne, úgy -e, ha...
Elég volt!
De hát mi ez!
Hiszen ez az ember csal!
Ez a csúnya, sovány, fekete, én úgy tudom róla, hogy ő üvegkereskedő a körúton és vélem most mindenáron el akarja hitetni, hogy ő ezenkívül egy... egy lélektulajdonos is.
Üvegkereskedő és lélektulajdonos.
De nem!
Nem vagyok rá kíváncsi tisztelt úr!
Egyáltalán ki hívta az asztalhoz.
- Igen, megcsalnak a nők, mindig is meg fognak csalni.
Nem lehet engem szeretni , kártyás ember vagyok, kérem szeretettel, egy átkozott kártyás, bár verne meg érte az Isten...
Na, most aztán!
- Hallgasson, uram, - kiáltottam rá, mert kiáltottam.
- Nagyon érdekes a történet, de ne folytassa.
Egy férfi sose dicsekedjék el azzal, hogy egy asszony megcsalja őt .
Egyáltalán egy ember sose legyen büszke arra, hogy ő szamár.
Nem olyan nagy dicsőség szamárnak lenni.
Elhallgatott.
Mintha komolyan azon gondolkozott volna, vajjon dicsőség, vagy nem az : szamárnak lenni.
Azután:
- Kérem, - mondta, - én nem azért beszélek, mintha azt akarnám, hogy megsajnáljon .
Hál' Istennek, nincs is mit sajnálni rajtam.
Az üzletem nem megy rosszul...
Maga ért engem...
Ha egy kereskedő már azt mondja, hogy az üzlete nem megy rosszul ...
Egészséges is vagyok.
Csak egy, az az átkozott kártyásság, verne meg érte az Isten.
Elhallgatott.
De most én nem engedtem.
- Mindegy.
Ne mentegetőzzék.
Mentől inkább magyarázza, annál rosszabb.
A fő: az embernek nem szabad panaszkodnia, nem szabad levetkeznie, nem szabad megmutatnia magát.
Ez az én elvem.
- A magáé.
Könnyű magának.
Aki úgy nősült, aki olyan szerencsés, akinek olyan felesége van...
- Már az igaz...
Parancsol rágyujtani?
Szivart, vagy cigarettát?
Éjfélkor benéztem a bakkszobába.
Ő adta a bankot, a lélektulajdonos úr.
Nyert.
Az arcát néztem, erősen, mintha azelőtt sose láttam volna.
Valami hihetetlen szomorúsággal söpörte be a pénzeket, amiket nyert, mintha fájt volna neki a szerencse, mintha közben azon gondolkozott volna, hogy minek neki a sok pénz, kinek adhatja, amikor őt senki sem szereti.
Elmosolyodtam magamban.
- Látod, pajtás, most te is megtanulod, hogy a pénz nem minden.
Te is, amit én olyan régen tudok, hogy nem lehet embereket fölbérelni, megvesztegetni arra, hogy szeressenek...
Embereket?
Még asszonyokat sem.
Lám, Michaelis Ilona nem volt eladó .
Még ő sem.
Ma igazán bebizonyította, hogy nem eladó.
Azután megint belenéztem a szomorú nyerő arcába.
A szeme...
Félelmetes.
Nem igaz !
Hiszen... ez az ember ellopta az én nézésemet.
És meggyűlöltem, mintha nem ember volna, hanem tükör.
*
Később én is játszottam.
Veszítettem, azután nyertem, össze-vissza, a végén mégis valami nyereségben maradtam.
Reggel négy felé lehetett, a lélektulajdonos úr haza akart menni.
Mohó hajnali étvággyal még egy sonkászsemlyét habzsolt, közben cigarettázott is, a fogát piszkálta, fizetett a pincérnek és a borfiútól még egy fröccsöt is kért »Schlaftrunknak «, mint mondta, és - mindezt egyszerre.
Nahát próbára teszem ezt az urat.
Félrevonom.
- Nézze kérem, - mondtam, - minden pénzemet elveszítettem...
Nem akarom, hogy otthon a feleségem megtudja...
Mert akármilyen angyali teremtés, mindig meg szokta nézni a tárcámat...
Hiszen csak holnap délelőttig kérném, éppen csak délelőtt tíz óráig, azt hiszem elég jó pénz vagyok...
Hangosan felkacagott.
A sonkazsírt mind kikacagta a szájából.
- Hogy ön jó pénz!...
Úgy látszik viccel...
Nevetnem kell.
Hogy én ne tudnám, hogy ön jó pénz ?...
Bár ezer ilyen adósom volna...
És nyújtotta a pénztárcáját:
- Tessék.
Vegyen ki blindre, amennyi jól esik.
Nekem ma már úgyis csak kocsira kell.
Elöntött az epe.
Mi?
Még pénzt is adnál nekem rongyos?
Hogyne.
Már tudom: a koldusteória.
Nem kér az, akinek nincs szüksége.
Visszalöktem a tárcáját.
- Nem kell!
- De kérem...
Nem értem, igazán szívességet tesz vele, ha tőlem kér és nem mástól....
- Öntől nem kérek.
- Mért nem, ha egyszer kell...
Vagy nem kell?
- De kell.
Nagyon kell.
Csakhogy...
- Csakhogy ?...
- Csakhogy az ember válogassa meg azt, akitől kér.
Adni mindenkinek lehet, de nem lehet elfogadni mindenkitől...
Maga nem lehet az én hitelezőm.
A borfiú hosszú vékony pohárban hozta neki a fröccsöt.
Azt hittem, hozzám vágja a lélektulajdonos úr.
De nem.
Szájához emelte a poharat és egy nagy erős nevetést belebugyborékolt az italba, ami a szája alatt leszivárgott a nyakkendőjére és az ingére.
Ez is ember?
Arcába köpnek és ő nevet.
Ez is ember?
Akit nem lehet megsérteni!
De hogyan is lehetne.
Egy férj, aki föl se veszi, hogy a felesége elhagyta őt!
*
...Még ott maradtam a klubban.
Ittam.
Reggel félhétkor mentem csak el, gyalog .
Gondoltam ennyi füst, meg étel, meg ital, meg kártya után sétálok egyet.
Negyedóra mulva ott álltam a Nagy János ucca 42. előtt.
Becsöngettem.
Ekkor háromnegyed hét volt reggel.
Miért is csöngetek?
Fölverem őket és... ja igaz ..., hazaviszem Ilonát.
Nem mintha akarnám, nem mintha szeretném, nem mintha kellene, de hazaviszem.
Viszem, mert az enyém.
- Bocsánat, itt felejtettem az ernyőmet.
Vagy:
- Bocsánat, itt felejtettem a feleségemet.
Ez tökéletesen mindegy.
Az ember az ernyőjébe se szerelmes, de hazaviszi, mert az övé, mert dolgozott érte, megfizette és...
Mert az övé.
Igen, másodszor is: az övé.
Beengedtek.
Michaelist fölkeltették.
Jött elém még az álom rózsaszínű mosolygásával.
- Mi az fiam?
Csak nincs valami baj?
Úgy?
Csúfolódni méltóztatik?
Tudok én is.
- Bajról szó se...
Csak éppen haza akarom vinni Ilonát, hogy megfőzze a kávémat .
Azután megint visszaküldöm maguknak.
Michaelis arca elfehéredett.
Szája legörbült.
- Ilona.
- Igen.
Ha még alszik, hát keltsék föl.
Én nem érek rá, én kávét akarok inni.
- De édes fiam...
Miket beszélsz...
Én... én nem értlek...
- Elég volt a tréfából!
Ilona itt van...
- Itt...
- Tőlem megszökött...
- Megszökött...
Michaelis úr szó nélkül elvágódott, végig a szőnyegen.
A csodaember és most vége.
A legszebb tölgy az erdőben és én döntöttem ki.
Nagyon megijedtem.
A cselédek segítettek, hogy fellocsolhassam őt.
- A lányom... megszökött...
Ilona...
És én ezt csak most tudom meg...
Most...
- Most?
Hát nincs itt ...?
- Itt...
( És valami bénult mosollyal.)
- Bár itt volna...
De hát hová lett...
Hová ment...
Mikor ...?
Tegnap...
És te csak most jösz hozzánk, a szülőkhöz...
Hát nem tudtál telefónozni, vagy...
Támolyogtam most én is.
Nincs itt!
De hát akkor hol keressem, honnan lopjam, honnan kolduljam vissza, hol térdeljek le előtte, hol sírjak, hol jajveszékeljek ...?
És: hát mégsem papamamához ment.
És én azt hittem, hogy igen.
Milyen igazságtalan voltam és milyen ostoba.
Ő ma is ő!
Az egyetlen, a választékos, a gőgös, a tehetséges, a királynő.
Michaelis Ilona ő felsége.
És voltak idők, amikor én a férje lehettem!
Az ő férje.
Leroskadtam.
És megcsókoltam Michaelis Gusztáv kezét.
Szép keze volt.
Olyan, mint a lányáé.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE