Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lakatos László
A teve
Keletkezés ideje
1925
Fejezet
52
Bekezdés
1649
Mondat
6059
Szó
42332
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XXIX.
Otthon semmi hír.
Hová lett?
Ha megtehetem, még aznap zárlat alá veszem az összes pályaudvarokat és hajóállomásokat, leállítom Magyarország és a külföld összes vonatait és hajóit.
Ha megtehetem...
És akkor is - jobb lesz nekem!
És még ha annyi hatalmam volna is, hogy visszahurcoltassam, annyi hatalmam nincs és nem is lesz sohasem, hogy arra kényszerítsem, hogy szeressen.
Mit tegyek?
Felejteni?
És ha el is tudnám felejteni Ilonát, sosem fogom tudni elfelejteni magamat, húsomat, véremet, amibe ez a nő beivakodott.
Megbocsátani?
Hogy is ne!
Nem vagyok oly pipogya, mint az üvegkereskedő odafönt a klubban...
Nem szeret?
Kell, hogy szeressen!
Én azért élek, hogy őt szeressem.
Éljen ő is azért , hogy engem szeressen.
Ez csak egyszerű.
És hová lett, merre ment, kivel szökött ?
Kivel!?...
Kocsiba vágtam magamat.
Buda, Fő ucca 68. Valaki mégis csak rá fog vallani a házban , cseléd, szomszéd, a házmester.
A házmestert kérdeztem elsőnek:
- Nem tudja kérem, hová utazott Elemér Miklós úr?
- Elemér Miklós nagyságos úr?
- Nagyságos úr.
Legyen.
- A nagyságos úr nem utazott el.
- Nekem ne mondja, hogy nem utazott el!
Én tudom, hogy elutazott tegnap délután egy hölggyel.
- Velem tetszik vitatkozni?
- Magával...
- A nagyságos úr nem utazott el.
Inkább tegnap volt az esküvője...
Támolyogtam:
- Esküvője?
- Az.
Tegnap volt és a nagyságos úr itthon van, a fiatal nagyságos asszony is.
Ha nem tetszik hinni...
- Dehogy is nem hiszem.
Kiszédültem a házmesterlakás konyhájából.
Az udvar közepén megálltam.
Hangos , gurgulyázó keserű kacagás jött belőlem.
- Pompás!
Ez több, mint amit várhattam.
Ilona tegnap hagyott el és Elemér Miklós ugyancsak tegnap esküdött meg.
Hát mégis van igazság ezen a földön.
A feleségem elhagy és a kedvese aznap, de pontosan aznap esküszik - mással.
Ez a fiú!
Van benne humor, meg kell adni.
Ördögi humor, nem az én stílusom, vaskos tréfa, így kibánni egy asszonnyal, de - le a kalapot uraim!
Minden férfi tanulhatna tőle.
Igazán gratulálok Önnek, uram.
Elgondolkoztam.
És ezt a fiút szidtam én valamikor, haragudtam rá, gyülöltem !
Kényszerítettem, hogy a kalapomat fölvegye a földről, sőt - »előre megfontolt szándékkal« csak azért ráztam le a fejemről a kalapomat, hogy ő meghajoljon előttem , mint egy inas.
És most ő az, aki megtorol engem, bünteti azt, aki engem bántott és visszaadja a tartozásomat.
Micsoda pompás fickó és milyen határtalan ostobaság, hogy éppen ezt az embert bántottam meg valamikor.
A jóltevőmet!
A legkisebb, hogy bocsánatot kérjek tőle.
Bocsánatot kérni!
Most!
Tüstént!
Hogy nem ez az alkalom rá, hiszen csak egy napos házas?
Bánom is én!
Vannak dolgok , amelyek mindennél előbbre valók.
Fél perc mulva a lakásán csöngettem, ő maga nyitott ajtót.
Kicsit meghökkent, mikor beléptem.
De azután az ő tökéletes nyugalmával:
- Eljött?
Csodálom, hogy csak ma.
Őszintén szólva, már tegnap vártam.
Már tegnap!?
Mi ez!?
Azt már néhány perc óta tudom, hogy ez az ember jóltevőm nekem .
De hogy a rajongóm is!
Hogy ennyire szeret.
Már tegnap várt, az esküvője napján!
Erre nem lehet eléggé udvariasan hajlongani és mosolyogni.
Mégis igyekeztem.
Mosolyogtam és olyan mélyen meghajoltam, hogy a nevetős szájam szinte a szőnyeget érte.
Íme, most visszaadom neki!
Most én hajlongok előtte!
- Ezer bocsánatot, de tegnap igazán nem mertem hívás nélkül.
Azonkívül... bocsánat ...
Az én hibám, hogy nem figyelem kellően ilyen kiváló embernek minden lépését... de őszintén szólva... tessék megbocsátani érte... nem tudtam, hogy Ön tegnap megházasodott.
És ha tudtam volna is, igazán nem merem zavarni az esküvője napján .
Mert ez a nap uram, én mondhatom Önnek uram, aki nős voltam, ez a nap, az esküvő napja, mindnyájunk életében szent.
Kicsit elfehéredett, neki is támaszkodott az előszobafogasnak (mert az előszobában beszéltünk ), aztán hirtelen gőggel:
- Elég!
Ezek az Ön ostoba tréfái!
Tűrtem őket, ameddig kellett, de most már igazán torkig vagyok velök.
Nem értettem.
- Uram, - mondtam, - bocsásson meg, de ez a hang.
Hogy Ön, éppen Ön, a jótevőm beszél így velem.
Megengedem, a múltban lehettek közöttünk félreértések...
- Mit akar, kérem?
Mit akar?
- És Ön még kérdi.
Eljöttem, hogy megköszönjem...
Megköszönjem!?
Nem szó !...
Eljöttem, hogy alázatosan megháláljam...
- Elég!
Már mondtam, hogy nem tűröm ezt a mocskos hangot...
- De...
- Ha úgy tetszik, álljon ki, próbáljon elégtételt venni...
- Én elégtételt?
De miért, uram!
Vagy kaphatok -e valaha is szebb elégtételt annál , amit Ön adott nekem...
- Én?
- Azzal, hogy megnősült és pontosan ugyanazon a napon, amikor az Ilona engem elhagyott.
Ezt nevezem huszárvágásnak és mondhatom...
( És itt hangosan, boldogan nevettem) soha még nő nem esett ennyire mint ő két szék között a pad alá.
Mi vagyunk a két szék uram, Ön, meg én.
Ön...
Az öklét tartotta arcom elé.
- Ön a világon a leghitványabb féreg.
Eljön és megköszöni...
- Megköszönöm?
Nem jó szó.
Alázatosan hálálkodom.
- Megköszöni azt, hogy tegnap elvittem magától a feleségét.
Valami rekedt nevetést hallottam, azután megtántorodtam és a kalapom kihullt kezemből.
A kalapom megint lent a földön és most már harmadszor Elemér Miklós előtt !
Magam is sokaltam és igazán nem csodálkoztam, hogy ő rátaposott a kalapomra.
Az egész cipőtalppal rátaposott.
- Hát Ön a feleségemet...
Á ...!
Ezt nem tudtam!
Hiszen a házmester azt mondta...
- Hallgasson!
Hülye!
És elhallgattam.
De azután mégis:
- Akkor hát az a nő, akiről a házmester azt mondta, hogy az Ön felesége, az a nő, az Ilona.
Szóval, a házmester tévedett.
Itt mégsem az Ön felesége lakik, hanem az enyém.
Nem felelt.
De engem gyötört, igazán csak a kíváncsiság gyötört, hogy úgy mondjam, egészen tárgyilagos kíváncsiság, mintha már régen nem az én dolgomról volna szó.
És megkérdeztem:
- És Ilona most itthon van, itt a maga lakásán?
Egy pillanatig gondolkozott.
Azután kinyitotta az ajtót és kitett a folyosóra.
Nem lökött ki, de azért kitett.
Így válaszolt a kérdésemre.
A kalapomat utánam lökte.
De hogy utánam lökhesse, mégis csak le kellett hajolnia, sőt föl is kellett emelnie .
Igaz, hogy kint a folyosón azután nekem kellett érte újra lehajolni, de ezt már nem is bántam, sőt igazságosnak is éreztem, hogy le kell hajolnunk mind a kettőnknek.
Nem tisztítottam meg a kalapomat.
Úgy porosan a fejembe nyomtam.
Mentem le a szűk lépcsőn.
Lent a házmesternél megint bekopogtam.
- Nézze, kérem - mondtam - ne haragudjék, de én az előbb nem hittem magának.
Azt gondoltam, tréfál.
Ha tudom, hogy Elemér Miklós úr tegnap csakugyan megnősült...
- Hiszen mondtam!
A nagyságos úr tegnap nősült.
- Igen, de én nem hittem.
És ha tudom, hogy igaz, hát nem megyek föl hozzá.
Én ugyanis (kis szünetet tartottam) igen kellemetlen ember vagyok.
Én az adóvégrehajtó vagyok és belátja, úgy -e, hogy ilyenkor, az esküvő másnapján, az ember még sem alkalmatlankodik.
Ilyenkor még a hóhér sem jön, nemhogy az adó...
Rámnézett nagy, vizes szemével.
- Az államtól tetszik lenni?
Pénzt adtam neki.
Minden lelkiismeretfurdalás nélkül.
Annyi embert béreltem már föl és vesztegettem meg az életemben!
Eggyel több vagy kevesebb, már igazán mindegy.
- Nézze jó ember.
Látom, maga szereti a nagyságos urat...
- Ki ne szeretné őt, kérem.
- Lássa, ez derék.
Őt szeretni kell.
Egy ilyen áldott embert!
Nézze, én sem akarom őt bántani, mondja meg nekem őszintén, van -e mit elvinni onnan?
- Onnan?
Két kis szoba az egész, kérem.
Egy asztal, egy nagy szekrény, egy tükör ... egy ágy...
- Egy ágy?
- Az is egy.
Lehet mondani, hogy mindenből csak egy van.
Éppen hogy szék kettő-három és aztán...
Itt elakadt.
- Na, mondja csak ki bátran.
Van valamije a nagyságos úrnak?
( Újabb pénz.)
- Hát ami azt illeti, ruhája, az van sok.
- Na, azt igazán nem húzom le a testéről.
Köszönöm, jó ember.
És indultam.
A házmester még egy kicsit félig oldalt mögöttem.
- Aztán igazán ne tessék bántani.
És, hogy minden kedvemet a végrehajtástól elvegye:
- Nem érdemes őt.
Nincs odafönt semmi.
A nagyságos úr szegény.
A nagyságos úr igen-igen szegény.
Erre voltam szomjas!
Szegény!
Hát mégis!
Nagyon szegény!
Helyes.
Az ember nem lehet egyszerre...
Egy ember nem lehet minden.
Szép, okos, fiatal, erős, egészséges, boldog és még gazdag is.
Nem édes uram!
Valami nekem is marad.
És megmondtam, úgy -e?
Van igazság a földön.
Van!
Eszembe jutott (mi minden nem jutott eszembe): megszégyenítem őket.
Bemegyek a legelőkelőbb vendéglőbe és küldetek fel nekik pezsgős ebédet.
» Valami könnyűt « , amint Ilona szokta mondani.
Könnyűt?
Nincs könnyebb a száraz kenyérnél.
A száraz kenyér - ezt akadémikusok kiszámították - könnyebb a friss, megdagadt, puffadó , jószagú kenyérnél.
Hát még a vastag, zsíros pecsenyénél?
Nem!
Ha egyszer Ilona annyira szereti a »könnyűt «.
Most rontsam el a kedvét, amikor évekig csak azt kerestem?
Száraz kenyér, nagyon helyes.
Azután más ötletek.
Veszek száz kalapot, lefektetem az uccakövezetre és kap belőle mindenki egyet, aki lehajol érte, gazdag vagy szegény egyformán.
Nem, ezt sem!
Hiszen úgyis több gazdag hajolna érte, mint szegény.
Ha egyszer ingyen kapja.
Vagy csapok egy nagy lakomát és - sajnos, csak egy gyomrom van, - hívok száz koldust vendégnek.
Nem!
Ezt sem!
Szegényeket táplálni!
A szegények ne egyenek!
A szegények szeressenek!
Szép, fiatal nőket szeressenek!
Legvégin pedig bementem a bankba.
Ami költőpénz nálam volt, mind letétbe tettem.
A nevemre!
Gazdagodni, folyton csak gazdagodni!
Ennek van értelme.
Mert aki ezt akarná ellopni tőlem, azt becsukják.
Megvéd egy egész állam és azontúl minden állam minden rendőrsége.
A pénzemre, arra vigyáz az állam.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE