Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lakatos László
A teve
Keletkezés ideje
1925
Fejezet
52
Bekezdés
1649
Mondat
6059
Szó
42332
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XXXV.
Az első éjszaka.
Kilenc óráig este vártam haza Ilonát.
Nem jött.
Nem mintha türelmetlen lettem volna , de kár minden percért és úgyis az előszobán át kell jönnie, én fogok neki ajtót nyitni, mingyárt kiülök az íróasztalhoz és dolgozom.
Lassan belehevültem a munkámba .
Eleinte még negyedóránkint néztem az órára, később csak óránkint.
Azután egyáltalán nem.
Ridegen elfeledkeztem mindenről, arról is, hogy férj vagyok, pedig a feleségem éppen tegnap mondta meg nekem, hogy az vagyok.
Hajnali négy óráig dolgoztam.
Akkor megettem két nagy karéj kenyeret.
Lusta voltam , hogy ilyen későn még vacsorát főzzek magamnak és a kenyér különben is az ételek királynője.
Az őseledel, bibliai öröksége az embernek.
Két karéj kenyeret is szántam magamnak, de nem tudtam végig enni, a második közben elaludtam, ott ültő helyemben , fejem az íróasztalon.
Reggel kilenckor ébredtem, megmosakodtam, teát főztem magamnak.
Elmentem az ügyvédhez.
Szállítottam a munkát.
Vittem a hónom alatt a kéziratot, mint a suszter a kész cipőt.
- Mi az?
Már megvan?
Ilyen szorgalmas!
Vigyázzon, ne dolgozza magát agyon.
- Kérem, igazán nem a szorgalom miatt, de ráértem, nagyon unatkozam és amúgy is nagyon érdekelt az ügy.
- Adja ide.
Elolvasta, ő az én írásomban olvasott, én az ő arcában.
Hogyan tetszik neki?
Meg van elégedve?
Ad -e majd új munkát?
És főként: ad -e pénzt, de ma, most, mingyárt , tüstént, ebben a percben.
Mert kell, nagyon.
Hiszen már nincs, még cigarettára valóm se.
Befejezte az olvasást.
Nem dicsért egy szóval sem.
De nem is kifogásolta a munkát.
Végre megszólalt:
- Óhajtja a honoráriumot?
- Kérem szépen, én...
- Ne okoskodjék!
Pénz!
Kell -e!?
Húsz éves korom óta nem beszéltek velem így.
Ha ezt Ilona hallaná, hogy az ő férjével így!
- Kérem... igazán nem azért siettem...
Nehogy azt tessék gondolni...
- Jó, jó.
A goromba nagy ember fölkelt, a pénzszekrényhez ment.
Mit fog adni, mennyit?
Csupa szívdobogás voltam.
Egy kicsit állt a pénzszekrény előtt, de nem nyult be.
Mintha gondolkozott volna.
Azután visszajött az íróasztalhoz, üres kézzel.
Fölálltam, a térdem reszketett.
Ha most valaki rám fuj, én menten hanyatt vágódom.
Rám nézett erősen, azután elém tolt egy üres nyomtatványt, a kezembe tollat adott.
- Itt a nyugta, írja alá.
- De kérem alásan... nem lehet...
A nyugta üres...
Vagy igazán semmit se méltóztatik adni?
Olyan rossz volt a munkám.
Rám mordult:
- Mit akar!
Hogy dícséretekkel fizessek?
Magának pénz kell.
A munkája ?...
Töltse ki a nyugtát, amennyiről akarja...
Megérdemli.
A munkája nagyon jó.
Megfogóztam az asztal szélében.
A toll kiesett a kezemből.
Nem tudtam érte lehajolni .
A nagy ember maga vette föl.
Engem megfogott a két kezével.
Leültetett.
Ő töltötte ki a nyugtát.
Sokkal-sokkal nagyobb összegről, mint én álmodni is mertem volna.
Most nem birtam magammal.
Ez az agyvelőbérlő!
Meg akar szégyeníteni.
- Kérem, ha azt tetszik hinni, hogy azért, mert...
A szegénység nem eladó...
És nekem van pénzem..
Nem sok, de azért egy félévig meg tudnék belőle élni gond nélkül...
- Ne beszéljen annyit.
Nem kérdeztem.
Visszament a pénzszekrényhez, azután leszámolta nekem az összeget az asztalra.
Zsebre akartam vágni szó nélkül.
Bizonyára túlmohón kaptam a pénz után, ő ezt talán észrevette és elszégyelte magát.
Valami kedélyeskedéssel enyhíteni akart a helyzeten és ezért mondta:
- Olvassa meg előbb a pénzt.
Mit lehet tudni?
Hátha tévedtem?
Hátha kevesebbet adtam kolléga úr.
Most először mondta: »kolléga úr «.
Én pedig az engedelmesség egy gépies ösztönével egyenkint vettem a bankókat, sorra számoltam is őket.
Amikor az első pénz a kezembe ért, mintha a gyomrom a ma reggeli üres teára hirtelen a legjobb falatokkal telt volna meg.
Jóllakottnak éreztem magam.
A második bankóra fáradtnak, a harmadikra gazdagnak.
Azután megint pihentnek, erősnek, fiatalnak .
Szépnek is.
A végén, mintha új test nőtt volna régi agyonéjszakázott, lehajszolt konflisló-testemben.
Egy új test, emberi test.
Gyönyörű pillanatok voltak ezek, bár adta volna ki a tiszteletdíjamat apró, egészen apró pénzben, lassan-lassan számolva , hogy órákig is eltartott volna ez a nagy-nagy boldogság.
Már nem szédültem, sőt, amikor ott helyben mingyárt megkínált újabb munkával, egy kicsit úgy tettem, mintha gondolkoznék, haboznék.
Azután is előbb átolvastam az új aktákat, látszólagos finnyás válogatással, mintha nem volnék bizonyos magamban, hogy vállalom -e a munkát.
Ő csak mosolygott.
És neki volt igaza.
Vállaltam.
Pihenés?
Még szó se lehet róla.
Az ostornak még sokáig kell suhogni fölöttem.
Amikor elmentem, olyan fönt voltam, hogy én voltam az, aki kezet nyújtottam neki.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE