XXXIX.
Ezen az éjszakán pedig megint nem tudtam aludni.
Újra a régi kín, sötétben fetrengeni órák hosszat nyitott szemmel, azután ki az ágyból, papucsban fel-alá a szobában , emésztő topogás és közben gondolkozni.
Megvert engem az isten ezzel a gondolkozással !
Én nem szeretek gondolkozni, nincs is rá tehetségem, de kell; mindennap újra és mindig magamról.
Hogy únom már ezt a témát: magamat.
És hogy szeretnék már békét hagyni magamnak.
De nem lehet.
Mindig új helyzetek, olyan váratlanok és meghökkentőek.
Nevetséges, hogy mennyi dolgot tud adni egy ember önmagának.
Szóval most Erdős Gyula úr.
Hát nem tudtam elkerülni.
Jött és kinyitott egy ajtót rajtam és belémlépett.
A furnérgyáros!
Mindig éreztem, hogy még valamikor jelenteni fog a számomra valamit.
Mit tegyek vele?
Az Elemér Miklós iskoláját már úgy ahogy kitanultam volna és most - kezdhetem újra, előlről.
És hiába kínlódtam és ravaszkodtam és verejtékeztem, ami az Elemér Miklóssal való birkózásban rámragadt, annak most semmi hasznát nem vehetem .
Erdős úr idegen stílus, más fogások, egy új világ.
Hiába öregedtem, most egy új ostor fölöttem, új suhintás, a hátam még nem szokta meg.
Miklóssal legalább szembe tudtam helyezni a pénzemet, a szorgalmamat, az átkos komolyságomat, azt a »többet «, amiért mindig dolgoztam.
De most?
Őrület!
És ha még meg is volna a régi vagyonom?
A monarchia legnagyobb furnérgyárosát akkor se tudnám legyőzni azzal, hogy több pénz, több szoba, több ruha, több kocsi.
Nem!
Nekem soha még egy cigarettával sem lehet többem, mint Erdős Gyulának!
A munkám, a szorgalmam?
Ő tízezer hivatalnokkal és munkással dolgozik.
Egy egész hadsereg ellenem.
És ha még bennem is lakik az egy, az örök, a verhetetlen teve, a fáradhatatlan, a türelmes!
Tízezer és egy tevének kellene bennem élni, hogy legyőzzem az ő tízezer tevéjét.
Magamat megsokszorozni pedig nem tudom.
Nem szép, nem fiatal, nem kellemes ember.
Ez igaz.
De én is: nem szép, nem fiatal , nem kellemes.
Én legyek vele szemben az Elemér Miklós?
Jó tréfa.
Kinek a testét kérjem kölcsön erre a bűvészmutatványra?
Marad egy: Erdős közönséges ember.
Bocsánat: én is.
És még ebben a futásban is milyen egyenlőtlenek vagyunk.
Én az érdektelen, a semmis, a nulla közönségesség.
Ő ellenben: az óriási, a hatalmas, az erős és izgalmas közönségesség.
Az ordenárésága már nem is egy emberé.
Ez az úr maga az Ordenárésági Trust...
Nem!
Hiába töröm a fejemet.
Lehetetlen!
Visszafekszem az ágyba.
Az éjjeli szekrényen ég a kis villanylámpa, egész felhőket cigarettázok bele a zöld ernyő alá.
- Meghívta a feleségemet a Semmeringre.
És engem is.
Mint vendéget.
Itt még sosem tartottam, ennyire lent!
A Semmering!
Több mint ezer méterrel süllyedtem a tenger színe fölé...
És még kedvem van tréfára is.
Tréfa?
Ahogyan vesszük.
Lehet filozófia is!
Erdős úr vendége.
Hát aztán?
Nekem már annyi ember volt vendégem, miért ne lehetnék egyszer én is az.
Vendég - új foglalkozás, még nem próbáltam.
Pedig talán mulatságos.
Mindenesetre ki kell kóstolni.
Ki is fogom kóstolni!
Most már azért is.
Mert lássuk csak.
Én még sosem voltam a Semmeringen, Erdős úr már legalább tízszer .
Tőlem egy életadagot vett el a sors, amíg Erdős úr tizszer is végigélte ugyanazt az életet.
Közte az én életemet is.
Vissza vele!
Most magával visz.
Nagyon helyes.
Ez az ő adója, ezzel tartozik nekem.
Egyik embernek kötelessége, hogy segítse a másikat, friss levegőhöz, új tájakhoz és élményekhez juttassa.
Adj kenyeret annak, aki éhezik és az én lelkem most éhezik utazásra , élményekre, vasútra, szállodára, más emberekre, egy darab ösmeretlen világra.
Jogom van erre és - föl a Semmeringre!
Meghívott?
Csak ma?
Felháborító!
Már régen kellett volna.
Neki kötelessége, hogy engem elvigyen és ha máskép nem megy, hát akár a hátán.
Egy ember háta sokat elbír .
Én tudom.
És - újra és újra és újra ez: egyik embernek kötelessége, hogy segítse a másikat.
Egyik embernek?
Csakhogy... csakhogy az van itt, hogy Erdős úr nem ember és - én sem vagyok az.