Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gárdonyi Géza
Dávidkáné
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
19
Bekezdés
1498
Mondat
2593
Szó
19961
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
IV.
- Te szegény szomorú asszony!
Kis Andor szólalt meg így.
Inkább sóhajtásképpen mondta, mint beszédül, amint a sövénykerítésre rákönyökölve, a szomszédkertbe áthajolt.
Dávidkáné ült odaát, egy ernyősen meghajló vén barackfa alatt.
Pad volt ottan.
A barackfa alját fehér virághulladék borította.
A szilvafa, a meggy, a cseresznye , minden virágzott.
A kert azonban kopár volt még, csak egy hagymaágy meg egy cukor-borsóágy zöldült a fekete földben.
Dávidkáné a napon ült.
Oldalt pillantott, mintha azt gondolná, hogy valaki van a közelben.
Az előbb valóban ott ült mellette az urának a húga, egy immáron huszonöt éves és szintén halfejű, rövidnyakú, szőke leány, de most eltávozott; bement a házba, s ott hagyta a varrását a padon az asszonyka mellett.
Dávidkáné pedig valóban szomorú volt és színtelen, mint aki beteg.
- Hol jár itt Andor?
Régen nem láttam kendet.
- Egy hete .
- Azóta már ez a fa is elhervadt.
Pedig milyen szép volt úgy -e?
Nincs az a szép leány, akinél szebb nem volna a virágzó barackfa.
- A szilvafa is szép, - szólt a legény az asszony mellett virágzó fára tekintve .
- Te olyan vagy, mint a virágzó szilvafa.
Elhallgattak.
Azután az asszony szólalt meg újból:
- Azt mondja Andor, hogy szomorú vagyok.
Nem vagyok én szomorú Andor.
Csak már én így születtem.
- Minek tartod magadat előttem Ilona?
Én úgy sajnállak téged, mintha testvérem volnál .
Az asszony felvette a tűt, és újra varrásba fogott.
Citromszínű szoknyát varrt a férje húgának, a vén leánynak.
- Majdnem mindennap látlak, - folytatta a legény.
- Mindennap látlak a kerítésen át és mindennap szomorúbbnak látlak Ilona.
Az asszony fölemelte a szemét a varrásról.
Olyan volt a szeme, mint a kék hamvas szilva.
Mindig olyan volt a szeme, mikor elérzékenyedett.
- Hat mitől lenne jókedvem Andor?
Tudja kend, hogy és mint vagyok.
- Ne kendezz engem, mint valami öreget .
- Jó, hát nem kendezem.
Megszoktam.
Hát tudja azt maga Andor, hogy egy hónap mulva esztendeje lesz, hogy férjhez mentem?
- Tudom.
Arra is emlékszem, hogy az uradnak meg kellett volna halni egy esztendő alatt.
Nem hal az meg Ilona.
Tegnap láttam, mikor az ajtó előtt evett.
Úgy eszik, mint a hízó, oszt annyit eszik, hogy nézni is szörnyűség.
- Bizony Andor nekem még Pánczélné se volt jóakaróm.
Pedig azt a Szent Lászlós aranyat vittem el neki, amit az anyám hagyott.
- Ördög ragadja el a csúf boszorkányát, úgyis tűzre kerül előbb-utóbb.
- Már én rab leszek Andor mind halálomig.
Az uram még egy hónapig kedvemben jár , azután Isten tudja mi lesz.
De ne szóljon erről senkinek.
- Eddig se szóltam Ilona.
- Nekem meg jól esik, ha panaszkodhatok.
Kinek panaszkodjak Andor?
Maga az egyetlen, akivel merek erről beszélni.
Az asszony az ölébe tette a kezét és Andor arcába nézve folytatta:
- Eladtak engem Andor.
Megtudtam, hogy háromszáz forintot kapott értem az apám.
- Hát nem a pör útján?
- Nem.
A pert nem nyerte volna meg.
Dávidka azt mondta, hogy ha én lehetek a felesége, akkor kifizeti.
A legény a fejét csóválta.
- És nem tudsz hozzászokni?
- Nem.
Különös had ez Andor.
Senki se szereti őket.
Nem tudom miért, de senki , senki .
A Dávidka-had csakugyan azok közé a szerencsétlenek közé tartozott, akikkel nem tud összemelegedni a más családból való ember.
Van ilyen család mindig, minden községben.
Kicsit talán sárgább a bőrük, kevesebb a szemöldökük mint másnak ; vagy a kezük, lábuk, szemök állása különbözik valamiben a többiétől, vagyhogy a lelkök nem jóféle, de valamitől hűvös közte és köztük a levegő.
- Én azt hittem, megszoktad őket, - mondotta a legény, - hiszen mindennap együtt vagytok.
- Csak nappal, - szólt a menyecske.
S ijedten a két fülére kapta a tenyerét és szétpillantott mintha maga félne legjobban ettől a kicsúszott szavától.
De a legény megragadta a szót:
- Mit mondasz?
Hát lehet ez házastársak között?
- Lehet, - felelte pirosra zavarodva a menyecske, - lehet egy esztendeig.
De beszéljünk másról Andor.
Mit csinált legutóbb a Zsuzsi?
( Zsuzsi a vén leány, akinek a szoknyája készül.)
Dávidkáné ezzel a kérdéssel elmosolyodva nézett a legényre.
Az is mosolyogva felelt.
- Hát legutóbb, mikor is? ma reggel ahogy alszok a szín alatt, egy nagy ibolya-bokrétát hajított az ölembe.
- Jól járna vele Andor, ha elvenné.
- Még ha elvehetném is, gondolod hogy elvenném?
Különben úgy vagyok vele, mint te az uraddal.
Jó lány, szeret is engem, de mikor ráteszi a kezét a kezemre, mintha béka ülne ide.
Az asszony megint elmosolyodott.
Cérnát vont a tűbe:
- Jaj Andor, ha rólam is ilyeneket beszél...
- Nem.
Veled, látod megmondom nyiltan, másképpen vagyok.
Te csak egyszer fogtad meg kezemet.
De az más volt.
- Más?
Milyen?
- Nem tudom.
Meleg volt.
Még a hajam szálán is megéreztem.
Elhallgattak.
Az asszony varrt.
A nap rásütött a hajára és egynéhány szeplőcskét világított meg finom kis rövid orra körül.
A kertben a méhek dönögtek és minden fa virágzott: a szilvafák sápadt fehéren, a barackfák pirosan .
Az asszony fölemelte a fejét
- Mire gondol most Andor?
- Nem mondom meg, - felelte röviden és komolyan a legény.
- Mondja meg.
- Vétek az amit gondoltam.
- Ha vétek is, nekem mondja.
Hát nem azt mondta -e az imént, hogy testvérének érez ?
- Nem lehet Ilona.
- Engem illetett az a gondolat ?
- Téged.
Az asszony a házuk felé nézett.
Fölkelt, letette a varrást és három lépéssel ott volt a legénynél.
- Meg kell mondania!
A legény komoran rázta a fejét.
Az asszony rátette mind a két kezét a legény kezére, mintha attól tartana, hogy az elmegyen tőle.
Vagy talán csak annak az önkénytelen kifejezése volt ez a mozdulat, hogy a lelkét akarta tartani a lelkével.
- Andor, mondja!
Most már akarom, hogy megmondja.
A legény mámoros szemmel nézett reá.
Arcán átpiroslott a belső melegség.
- Akarom! - ismételte az asszony.
- Hát tudod... ha éppen kívánod... te akarod, hogy megmondjam, magad mondod, hogy akarod... hát azt gondoltam, ahogy a nap rásütött az arcodra...
- No mit? - kérdezte mosolyogva az üde kékszemű arc.
- Hogy szeretnélek megcsókolni.
Az asszony lehúnyta a szemét.
Ajkairól eltűnt a mosoly.
Halvánnyá és kifejezéstelenné vált az arca.
Olyan volt, mint a kincses láda, amely mielőtt felpattanhatott volna, még erősebben bezárult és eltakarta, ami benne van .
Visszaült a helyére.
Hallgatott.
Varrt.
- Haragszol? - kérdezte a legény.
Az asszony nemet intett a fejével.
És ránézett.
A szeme sötétkék volt és szomorú.
Csönd támadt köztük.
A méhek beledönögtek a csendességbe.
És az áprilisi nap megint csak odasütött a Dávidkáné gyönge fehér orcájára.
A kert alján megdördült a rácsos kisajtó.
Zsuzsi jött.
Két nagy köcsög aludttejet lógatott s kezében, meg egy nagy karaj barna kenyeret szorított az egyik köcsögre.
Ahogy a legényt meglátta, elpirult a válláig.
- Hát nekem nem hoztál? - kérdezte tréfásan a legény.
- Odaadom az enyimet, - felelte a leány .
- Köszönöm Zsuzsi, - felelte a legény.
- Csak próbáltalak, hogy jó -e a szíved?
Aztán hozzátette:
- Az aludttejtől én mindig megrészegszem .
Nevettek mint a gyerekek.
Zsuzsi boldog volt, hogy a legény tréfálkozott vele .
Oda is ment hozzá és az orrára akart pöccinteni a fakanállal.
- Üssed, üssed! - szólt nevetve a kékszemű asszony.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE