Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lakatos László
A teve
Keletkezés ideje
1925
Fejezet
52
Bekezdés
1649
Mondat
6059
Szó
42332
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XLI.
Elutazás előtt való este volt.
A furnéros, persze ott vacsorázott minálunk.
Vacsora után hármasban maradtunk a szobában.
Mindig hármasban - erre vigyáztam.
Gyakran lett volna sok munkám, sürgős írnivalóm.
Régebben ilyenkor a vacsora utáni cigarettámat már az íróasztal mellett szívtam el, papír és akták fölé hajolva.
Most nem engedem meg magamnak azt a fényűzést, hogy, - az utolsó falat még a számban, - már dolgozzak is.
Nem tágítottam mellőlük, végigvirrasztottam, végigunatkoztam, végigásítottam beszélgetéseiket.
Micsoda beszélgetések!
A leglaposabb szavak és mondatok, néha közben rejtett célzások, félig lopott pillantások, az egész, úgy ahogy van, valami félelmetesen ostoba színjátszás, egész előadás!
De én nem szeretem a színházat.
És mégis minden este végighallgatom, hátha egy-két elejtett szóból megtudok valamit, azt, hogy mi volt ma, mi lesz holnap ő közöttük .
Nem mintha érdekelne, de jelen akarok lenni.
A helyemet el nem hagyom.
Erdős úr úgyis elmegy féltizenkettőkor, minden este férji pontossággal ugyanabban a percben és én akkor az éjszakából visszalopom magamnak az időt, amit az ő kedvükért elfecséreltem , úgyhogy haszontalanabbá már nem is lehet.
Féltizenkettő után megint dolgozhatom , kereshetem a pénzt, amit egy napon mégis csak le fogok számolni Erdős úrnak, de úgy , hogy ő nyugtát fog adni róla.
Féltizenkettő.
Mindig ugyanabban a percben, mint egy férj.
Nincs pedánsabb állat a férjnél.
Én nevetek valamennyin.
*
Mondom, az elutazás előtt való este volt és újra az unalmas virrasztás.
Ma ostobábbak voltak, mint bármikor.
Már alig birtam magammal, föl-alá kezdtem járni a szobában , hangosan, a cipőmmel nyikorogva, hogy ezzel is bosszantsam őket.
Egyszer véletlenül az ablakhoz lépek, kinézek az uccára.
Vastag hó volt kint, az ucca csupa fehér és én szakértően néztem a havat, mint a sportember!
Pompás skíutaink lesznek a Semmeringen.
Bámulok ki a fehér uccára, amikor hirtelen...
De mit keres az az alak odalent ?
Szemben az ablakunkkal és egy világért nem mozdulna onnan.
Hull a hó a vállára, a kalapjára, és ő csak áll, meg nem mozdul.
Mire vár!
Talán arra, hogy hóember lesz belőle.
Tűrhetetlen, hogy micsoda alakokkal van tele ez a világ.
És miért néz fölfelé, mindig csak fölfelé, a mi ablakunk felé.
Le kellene söpörni a járdáról ezt a fickót...
Ezt a fickót...
Micsoda!
Vagy úgy!
Te vagy az!
Hát mégis...
Ólálkodsz !
Eltanultad tőlem!
Ólálkodsz?
Na megállj!
Majd leverem én a fejedről a kalapot!
Elmentem az ablaktól.
- Bocsássanak meg, - mondtam, - egészen megfeledkeztem róla, de nekem most el kell mennem...
Valami sürgős dolog... csak most jut eszembe..
De el kell intéznem okvetlenül még elutazás előtt, ma.. most... mingyárt...
Egy ügyfelem vár sürgős tanácskozásra...
Egymásra néztek.
Nem tudták, hogy mit jelent.
A furnéros meglepetésében föl is állt.
- Ha te elmész... akkor azt hiszem... én is, - dadogta.
Hogyne!
Ostoba!
Éppen te rád van most szükségem odalent!
És szinte idegesen válaszoltam.
- Maradj.
Úgy sem mennénk egyfelé!
És különben is...
- De mégis, ha te elmész...
- Maradj! - kiabáltam és lábammal beledobbantottam a szőnyegbe.
Ezt szabad volt.
A szőnyeg az enyém volt.
Én fizettem ki.
Ilona rám nézett, de szót sem szólt.
Végre Erdős úr zavartan:
- Hát akkor, ha már nem találkoznánk, mert én féltizenkettőkor megyek...
- Tudom.
- Holnap reggel a Nyugatinál.
A vonat hétkor indul, de ti legyetek kint legkorábban , háromnegyed hétkor...
Nehogy elkéssetek.
- Ott leszek.
Ne félj.
És rohantam ki az előszobába.
Kalapot, kabátot magamra.
A lépcsőn még úgy haloványan eszembe jutott: még sem kellett volna őket ennyire magukra hagyni.
De azután: semmi baj!
Nem mernek!
Mindkettejük szeméből láttam, hogy attól félnek, hogy én csapdát állítok nekik és rajtuk ütök.
Most nem mernek.
Kaput nyitottak, kiléptem az uccára.
Az az ember még mindig, ott állt a túlsó oldalon.
Nem mozdult el a kapunyikorgásra sem.
Persze a jámbor nem tudja, hogy én jövök.
Én!
Átvágtam a másik oldalra.
- Jó estét Elemér Miklós úr!
Ezt nem várta tőlem.
Sőt!
Talán még most sem hiszi, hogy én vagyok, hiszen megemelte a kalapját.
Én előttem a kalapját!
Azután mégis csak rám ösmerhetett.
- Maga az! - mondta fitymáló szigorral.
Majd utána sokkal csendesebben:
- Alászolgája.
Hallgattunk mind a ketten.
Néztük egymást a hóban.
Végre is én szólaltam meg.
- Nézze, - mondtam - maga ugyan azt fogja mondani, hogy az ucca mindenkié és ebben jogilag talán igaza is van.
De én most nem fogadom el ezt a jogi tételt, sőt felrúgom.
Tisztelt Ház a javaslatot visszautasítom.
Mert az ucca nem mindenkié, ez az ucca a miénk, Ilonáé és az enyém és én, mint férj megtiltom, igenis, megtiltom mint férj és ezenfelül megtiltom mint uccatulajdonos is, mert az ucca, a miénk... a mi kettőnké...
Elhallgattam.
Ő rávágott.
- És talán még egy harmadiké is, - mondta és behavazott pillái alól nyugodtan, élesen felülről nézett a szemembe.
Ezt nem hagyhattam.
- Harmadik ?...
Nem értem, hogy mire gondol?
Egyáltalán mi az, hogy harmadik?
Mit gondol, talán azért jöttem le ide ilyen későn, hogy számtani leckét vegyek Öntől.
Nem kedves uram.
Ha kell, hát én is tudok számolni...
- Háromig.
Most már csakugyan megharagudtam.
Mit akar ez azzal a hármas számmal.
Igazán nem értem.
- Nézze kérem, - mondtam - ne ostobáskodjék, mert én leütöm fejéről a kalapot.
Igen , én már most figyelmeztetem rá, hogy én előre eltökélt szándékkal le fogom verni fejéről a kalapot.
Rám nézett.
Mosolygott.
- Talán a főnöke küldte le, hogy velem gorombáskodjék.
Mondja meg neki, ha valami baja van, intézze el személyesen.
Nem verekszem cselédekkel.
Főnök?
Cseléd?
De hiszen ez az ember rögeszmés.
Hát van nekem főnököm?
Vagy cseléd vagyok én?
- Miféle újabb ostobaság ez?
Ez: hogy főnök és cseléd.
Tudhatja, hogy a magam főnöke vagyok, hiszen visszaszereztem az irodámat.
Nehezen ugyan, de visszaszereztem.
Ha nem akarja elhinni, jöhet át a kapu alá, ott van az ügyvédi cégtáblám, megmutathatom.
Nem jön?
Jó, ne jöjjön.
De annyit talán még a maga műveletlensége is meg fog érteni, hogy egy önálló ügyvéd, sőt kamarai tag, igen uram, az ügyvédi kamara tagja, nem cseléd .
Ellenkezően, én tartok cselédet.
Egyelőre csak egyet, megengedem, hogy valamikor öt cseléd is szolgált nálam, de ne féljen: lesz még újra öt cselédem.
Sőt hat és hét.
Én cselédmagot ültettem.
Megint rám nézett, úgy mint az előbb.
- Gyalázatos!
Meddig fogja még a bolondot játszani!
Most aztán mégis leütöm a kalapját.
Emelem a kezem lassan, meggondoltan, kiszámítva .
Azután - lehanyatlik a karom.
Átkozott húsz centiméter!
Sosem érek föl ehez a kalaphoz.
Létrát kellett volna hoznom magammal.
Ő rám se figyelt és inkább magának mondta:
- Micsoda szégyenletes nyomorúság!
Ha akkor lett volna háromszáz koronám, csak háromszáz koronám...
- Mikor, kérem szépen?
- Akkor!
Miért kérdez?
Jól tudja, hogy mikor.
Akkor, amikor becsukták a vén szélhámos boltját.
- Ha talán őrá gondol, - kikérem magamnak.
Az az úr az apósom és azonkívül is a világ legelső bankára, egy pénzügyi lángész, én mondom magának.
Azt látta volna, hogy hogyan bántak vele a rendőrségen.
A kapitány végre is kezet fogott vele, igenis , kezet fogott az egész tenyerével és azonkívül is mind az öt ujjával...
- Háromszáz koronám, ha lett volna.
- De nem volt!
Ez az, hogy nem volt!
Háromszáz korona.
Úgy mondja, mintha az semmi sem volna.
Pedig tudja mi mindent lehet kapni háromszáz koronáért?
Százötven ebédet , három rend nagyszerű ruhát, vagy akár egy egész konflislovat is fejestől, fülestől , mind a négy lábastól.
Háromszáz korona rengeteg pénz.
Én például holnap reggel elutazom a Semmeringre összesen háromszáz koronával a zsebemben és nagyszerűen fogok élni.
Esténkint pezsgőt fogok inni és nagy szivarokat fogok szívni.
Mindezt háromszázból.
Ezt csinálja utánam.
- Szégyelje magát!
- Én kérem?
Miért szégyeljem magam?
Azért, hogy nekem van!?
Hehe!
Na nézd csak , micsoda egy különc!
Arra büszke, hogy akkor nem volt pénze.
És mikor volt?
- Elég!
- Azért sem.
Az ember ne arra legyen büszke, amije nincs, hanem arra, amije van.
Na hallja, ha Budapesten mindazok büszkék volnának, akiknek nincs háromszáz koronájuk , az ember ki sem bírná ebben a városban a sok hencegéstől.
És aztán: akkor másnap már nekem se volt háromszáz koronám.
Egyszáz se volt.
De lett.
Mert én nekifeszültem, én dolgoztam, én akartam, én egy teve vagyok.
Teve!
Lássa uram, itt a baj.
Miért nem lett maga is teve?
Miért ember?
Születési hiba, higyje el, még igen sokszor meg fogja bánni az életben.
Mintha a falnak beszéltem volna.
Ő csak folytatta rögeszmésen a háromszázast.
- Ha akkor lett volna, úgy ma Ilona a feleségem.
A hites feleségem.
- Micsoda kérem?
Nem jól hallottam.
- A feleségem.
De erre aztán már igazán csak nevetni lehetett.
- A felesége?
Valamiről méltóztatik megfeledkezni uracskám.
Ilona az Ön testvére .
Hogyan vehetné el feleségül a testvérét.
Vagy még annyit sem tud, hogy testvérek házasságát tiltja a törvény.
Még ennyit sem tud.
Hát igazán ennyire műveletlen.
Vagy csak tetteti magát...
Sarkon fordult.
Otthagyott.
Gondolkoztam.
Utána menjek?
Ugyan!
Hiszen ez egy rögeszmés.
Ennek beszélhetnék egész éjszaka.
Á!
Van jó dolgom.
Egy ember, aki azt se tudja, hogy nem veheti feleségül a nővérét.
Vagy mutasson nekem az egész világon is egy papot, vagy anyakönyvvezetőt, aki hozzáadná a...
Megint csikorgott a kapu.
Erdős úr jött ki.
A télikabátom alól kihúztam az órámat .
Féltizenkettő!
Derék ember.
Rendet tart.
Meg vagyok vele elégedve.
És elragadtatásomban meg nem állhattam, hogy újra meg ne szólítsam.
- Szervusz Gyula!
Kicsit megrezzent.
- Á!
Te vagy az!
Már vége...
- Az ügyvédi tanácskozásnak?
Igen.
- Na és legalább érdemes volt?
- Ó, föltétlenül.
Az ember mindig tanul.
Tudod, kérlek, a legszimplább eset is olyan érdekes, ha az ember alaposan megvizsgálja, végtelenül tanulságos.
- Ez igaz.
Tökéletesen igazad van.
Rámnézett.
Szeretett.
A szeméből láttam, hogy szeret.
Csak úgy cirógatott a pillantásával.
Lesütöttem a szememet.
Én nem nagyon állom azt, ha engem szeretnek , ( igaz, ritkán is szoktak ).
Én nem merek a szemébe nézni, én félek, hogy meghatódom , én attól félek, hogy ha még egyszer így rám néz, akkor kénytelen leszek azt hinni , hogy Erdős úr nem csak agyvelő, hanem lélektulajdonos is és én akkor kezet csókolok neki.
Szerencsére ő kezdett beszélni.
- Szervusz.
Tehát még egyszer, ne felejtsd el: legkésőbb háromnegyedhétkor.
( Hogyan gondoskodik rólam !)
És a kesztyűjén át is szelíden, lágyan megsimogatta a kezemet.
Ez igen!
Ez ember.
Nem mint az a másik.
» Nem verekszem cselédekkel «.
De úgy kell nekem!
Miért állok szóba valakivel, akinek nincs háromszáz korona a zsebében.
Fölmentem a lépcsőn.
Ilona nem lepődött meg, hogy már jövök.
Egy szó köszöntés, két tettetett ásítás.
Azután indul.
- Ne kérem, ne menjen még.
Csodálkozva nézett rám.
- Hajnalban kell kelnem, azután még van valami csomagolni valóm is.
Az embernek ez , sajnos, mindig az utolsó pillanatban jut eszébe.
Belülről nevetnem kellett.
» Utolsó pillanat.«
Hol vagyunk még attól?
Néhány rongy poggyász és már utolsó pillanat!
Majd... majd, ha megtelik a notesz és én pénzt számolok Erdős úr asztalára.
Háromszázszor háromszáz koronát fogok leszámolni.
Ez lesz az utolsó pillanat.
- Ne menjen még kérem.
Valamit mondanom kell...
- Nekem!?
- Úgy van.
Okvetlenül magának.
Egy fontos dolgot, azt hiszem, fogja érdekelni.
- Engem?
- Okvetlenül magát.
Lehúnyta szemét.
Eleresztette karját, az arcát is.
Az egész testét eleresztette.
És olyan hangon, amilyent sosem hallottam se tőle, se mástól, - mondta:
- Engem nem érdekel semmi.
Semmi, de semmi ezen a nagy világon nem érdekel...
Beleomlott egy karosszékbe, sírva fakadt.
Hosszan sírt.
Magát elegendő szomorúsággal , belesírt magába, őszintén, mélyen, még azt se bánta, hogy ott volt mellette egy idegen ember.
Én.
Nagyon megsajnáltam.
És olyan ostoba voltam, nem tudtam, mit tegyek.
Ha vigasztalom , ha hozzáérek, csak rosszabb lesz neki.
A legokosabb, ha most nem vagyok, eltünök , kimegyek a szobából.
Már az ajtóban voltam, amikor utánam szólt.
- Akart valamit mondani?
- Nem én, kérem, semmit.
Már semmit.
- »Már !«
És kiegyenesedett.
A szeme megint száraz.
- Nincs »már.«
Azért, hogy sírni látott...
Nem én voltam...
Szégyelem, hogy ezt megkaphatta tőlem.
Szünet.
Azután ő:
- Akart nekem valamit mondani?
- Ó semmi.
Igazán semmi.
Éppen hogy a szájam járt...
- Nem!
Nem!
Akart nekem mondani valamit.
Valami gonoszat.
A hangján éreztem, hogy valami gonoszat.
- Gonoszat!
Én?
- Megmondja!
Akarom!
Akarja?
Nekem csak parancsolni kell.
És valami leküzdhetetlen, valami embertelen , valami kegyetlen ostobaság nyomása alatt bevallottam:
- Találkoztam vele.
- Vele?
Ki az: vele?
- Ő vele.
Elemér Miklóssal.
Hosszú szünet.
Nem roskadt vissza a karosszékbe.
Talpon maradt.
Sőt az arca megkeményedett, egész alakja kigőgösödött, megnyúlt.
Most nem is húsz, de harminc centiméterrel volt magasabb nálam.
Nézett, nem kérdezett.
De én, mintha hátulról verték volna belém a szavakat:
- Beszéltünk.
Ő tisztelteti magát.
Szünet.
- Tiszteltetett ő engem?
Mondja, nem hazudik maga?
Emlékezzék csak jól vissza: nem hazudik?
- De igen, hazudok.
Persze, hogy hazudok...
Nem tiszteltette magát, sőt elnevezett engem cselédnek...
- Igen.
Magát cselédnek.
És...
- És én tiltakoztam.
Nem gorombán, csak úgy magyaráztam neki, hogy...
Úgyszólván jogi szempontból magyaráztam neki az esetet, hogy én már azért sem lehetek cseléd...
- Ez nem érdekel.
Ő...
Különben ne is folytassa.
Felém jött, rátette két kezét a vállamra, megrázott.
Nagyon, a saját erején felül rázott, mintha csak ki akarta volna rázni belőlem azt a kis életemet; kirázni , mielőtt még fizethettem volna...
De mégis.
A keze a vállamon.
Hozzám ért!
És szememet elöntötte a könny.
És akkor ő lehajtotta fejét.
Nehezen mondta, súllyal:
- Nem utazunk a Semmeringre.
- Á!
Holnap nem?
Elhalasztjuk!
- Nem halasztjuk.
Sem holnap, sem máskor!
Sosem utazunk a Semmeringre.
Szünet.
- Rendben van, kérem.
És ő azt is mondta még:
- Mit mondott!?
Mit mondott még!?
- Semmit, egy csekélységet...
- Beszéljen!
- Szívesen.
Azt mondta még, hogy ha akkor lett volna pénze, ha lett volna csak háromszáz koronája, tudja, akkor... csak háromszáz koronája...
Vadul - vércsék kacaghatnak így - fölnevetett az én feleségem.
- Háromszáz!
Már megint az!
Nyomorult és gazember!
Gazember!
Rohant az ajtó felé:
- Ilona!
- Hagyjon.
Megyek csomagolni.
- Csomagolni?
Hiszen...
- Utazunk.
Most már igen!
Holnap reggel!
Az ajtóban mégis megállt.
- Ha előre tudtam volna, hogy találkoznak...
- Kérem, én sem tudtam.
Az ember ilyesmit igazán nem tudhat előre.
- Ha tudtam volna, akkor izentem volna neki valamit!
- Igen ?...
- Azt, hogy ne fájjon neki az én fejem.
Amit rólam gondol, amit ő gondol és amit mások is gondolnak, az mind hazugság.
Gonosz, piszkos hazugság!
Én, én olyan tiszta vagyok, hogy...
Nem engedhettem, hogy folytassa.
- Tudom, kérem.
Az emberek gonoszak.
Azért, hogy én mostanában olyan jól összebarátkoztam Erdőssel.
Mert én barátkoztam vele össze.
Ő az én barátom.
Az én barátom...
Ilona rám nézett.
Elhallgattatott a tekintetével.
De hogyan nézett rám!
Egyszerre gyűlölt és sajnált, szeretett volna engem az ablakon kihajítani és ugyanakkor belém kapaszkodni, letérdelni előttem, bocsánatot kérni.
Azután megint erősen felkacagott .
Kiment.
Én is.
Be az irodába.
Bele az aktákba.
Aludni ma úgy sem tudnék és egy egész éjszakát ágyban tölteni álmatlanul?
Nem, köszönöm szépen!
Reggel hatig dolgozom.
Pénzt keresek, pénzt!
Azután megfürdöm és ki az állomásra.
Legjobb barátom hiszen meghagyta, hogy legkésőbb háromnegyed hétkor ott legyek.
Én szót fogadok az én barátomnak.
Éjjel egy óra lehetett, Ilona bejött az irodába.
Ölembe ült, megsimogatta az arcomat .
Tegezett.
Ebben a lakásban még sosem tette...
Le akartam fejteni magamról, mert eszembe jutott...
Nem!
Semmi sem jutott az eszembe.
Sőt most tudtam: igazat mondott.
Amit gondolnak , mind gonosz és piszkos hazugság.
Ő tiszta.
Hiszen ha nem így volna, akkor most nem velem akarná megbosszulni Elemér Miklóst.
Most tudom, megesküszöm és a fejemet és a véremet rá: Erdős Gyula még nem a férje.
Még nem az.
És úgy tett, mintha nagyon szeretne és egymáséi voltunk reggelig.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE