Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lakatos László
A teve
Keletkezés ideje
1925
Fejezet
52
Bekezdés
1649
Mondat
6059
Szó
42332
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XLII.
Reggel félhétkor ki akartunk menni a pályaudvarra.
Pompás útiruhák rajtunk (az árukat már elkönyveltem a fekete noteszben ), minden készen, én éppen valami gyors reggelifélét akartam bekapni, amikor csöngettek.
- Erdős elküldte értünk az autóját - gondoltam és egészen meghatódtam.
- Hiába, aki az én barátom.
Nem sofőr volt.
Táviratkihordó.
A távirat címzése csak ennyi: Berényi.
Így nem tudtam Ilonának adjam, hogy kibontsa, vagy pedig nekem szól.
Kicsit ideges lettem.
Attól tartottam, ez Elemér Miklósnak valami ötlete, talán táviratilag kíván szerencsés utazást.
De nem!
Van is abban a neveletlen kamaszban annyi jóérzés, hogy szerencsés utat kívánjon az embernek.
Nevetséges!
Hol van ő ettől a lelki finomságtól!
Különben is mit gondolkozom?
Biztosan valamelyik ügyfelem táviratozott.
Kibontottam a blankettát.
Kibontottam és a földre ejtettem.
Elsápadtam, megtántorodtam.
Ilona felsikoltott, lehajolt, félve fölemelte a táviratot és mielőtt a kezéből elkaphattam volna, elolvasta.
Így tudta meg, hogy az édesapja meghalt.
Visszamentünk a lakásba.
Ilona leesett egy karosszékbe, maga elé meredt, nem tudott sírni.
Sokáig ült így bénán és üveges szemekkel, az arca megöregedett és eltorzult .
Azután fölkelt, szemét behunyta, karját kitárta.
Én megértettem ezt a mozdulatot .
Keres valakit, akinek a mellén kisírhatja magát.
Valakit, akit szeret, akinek a mellén lehet sírni.
Sokáig állt így imbolyogva.
És soha ember még árvább nem volt , mint ez a szegény nő itt, egyedül a lakásban egy rettenetes férjjel.
Velem.
Hangosan sírni kezdtem.
Nem Michaelis Gusztávot sirattam, hanem Michaelis Ilonát.
Nem tudom, megértette -e ezt a zokogást, de azután mégis rám hanyatlott és hangosan zokogni kezdett ő is.
Nincs többé Michaelis Gusztáv.
A szanatóriumban halt meg, hüdéstől, a szanatóriumban , ahová én juttattam be.
Hát persze, nem lehetett áldás azon a helyen, ha egyszer én küldtem oda.
És belepusztult abba a rettenetes esztendőbe, az írigyeivel való verekedésbe.
Vége lett, mint egy akárkinek és milyen méltatlan vég, hiszen már egy év óta a földön, lesújtva és jóval a szíve előtt, megbénult az akarata, a fantáziája, a tehetsége.
Most elmúlik emlék nélkül és nem fogja senki sem tudni, ki volt ő igazán .
Senki, csak én.
A többiek, azok beszélhetnek róla akármit.
De én, én tudom, hogy ő rendkívüli ember volt, bűbájos és nagyszerű valaki, mindenki között a legszebb, a legkülömb férfi.
Ő volt - Michaelis Ilona apja és egy remekművel tette gazdagabbá azt a világot, amely sohasem értette meg őt igazán.
A gyászjelentésre rákerült az én nevem is és a temetésen az első sorban haladtam a koporsó után.
A temetés.
Igen, némelyek most mégis ráemlékeztek.
Koszorúkat küldtek neki és fekete ruhákat öltöttek érte, a nyitott sírnál még fehér zsebkendőket is nyomtak a szemükhöz, emberek, akik nemrégen még azt akarták, hogy a rabkórházból temessék őt, aki ha elbukott is, de azért nagy ember volt.
Most eljöttek, hogy bocsánatot kérjenek tőle.
Csupa gazember!
A nyitott sír szájánál is vallom, hogy gazemberek.
Most megkövetik az áldozatukat, de alig, hogy kilépnek a temető kapuján és szomjasan az első cigarettára, bevetik magukat az autójukba, már újra azon törik a fejüket, hogy kit pusztítsanak el.
És milyen megjegyzések róla!
Mintha csak hallanám.
- Szegény, - fogják mondani - az ember ne mondjon rosszat a halottakról, de szegény , nagy zsivány volt.
Ezt meg kell mondani róla, kíméletlen ember volt és ha akarja kérem tudni, hát szélhámos is.
Szegény, talán nem is tehetett róla, de annak született, szélhámosnak.
Az Isten bocsássa meg nekünk is, neki is.
Ő bizony meghalt és most senkit sem fog tudni becsapni odaát, a másvilágon.
Alávaló népség, amelyik a halálon túl is gyűlöl.
És ha még legalább bátran tenné.
De nem!
Gyáva és kegyeletes szavakat nyomat a koszorúszalagokra és azután saját maga gúnyosan mosolyog ugyanezeken a szavakon.
Már a temető kapujában mosolyogtok.
Persze , mert most kijutottatok a kapun túlra.
De ne féljetek!
Valamikor ti is itt bent maradtok és akkor hazafelé menet a többi fog kibeszélni benneteket.
- Szegény, nagy lókötő volt.
Kár érte.
És nagyon boldogok lehettek, ha a ti temetésieken csak egy olyan őszinte szív is lesz, mint most itt az enyém.
Tőlem piszkolhatjátok a szájatokat.
És ha talán tévedek ( bár nem tévedek ! ), ha csakugyan nem volt nagy ember, csak egy szegény bűnös - akkor is.
Mindnyájan azok vagyunk és ő volt - ő, az Ilona apja.
Én szenvedtem tőle és szerettem és most megsiratom és hogy meghalt, fáj nekem, mint szegény apám óta senki más ember halála.
Lehet, hogy ostoba vagyok.
Sőt, egészen biztosan az vagyok: ostoba .
Sőt még ostobább, mint hiszitek.
Hogy mennyire ostoba, csak én tudom.
De végre is szerettem és ennyi fenevad között, kell, hogy legyen egy hű kutya is, akit csak a pecér tud elhurcolni gazdája sírja mellől.
Ez az!
A gazdám volt.
Drága, áldott, jó gazdám.
Erdős úr persze eljött a temetésre.
Ő sem utazott el.
Velünk jött, autókat küldött nekünk és kint, a temetőben, nem mozdult a legközelebbi család mellől.
Mutatta, hogy kitart mellettünk és azt hitte, hogy ezzel valami különösen szépet cselekszik.
Lehet , hogy másokat megcsalt, de engem nem.
Igen, mert mások tévedhettek szegény apósomat illetően, de ez az ember, ez az Erdős úr, igen jól ösmerte őt és éppen úgy tudhatta , hogy milyen derék és jó embert temet, akár csak én.
Ő ne tudta volna!
Hiszen valamikor feleségül akarta venni a lányát, a Tátrában pedig mindennap kétszer is ült az asztalánál.
Ez az Erdős úr most is jól tudja, hogy ki volt Michaelis Gusztáv és hogy milyen fájdalmas dicsőség az ő koporsójához lenni közel.
És most kihasználja a gyászt, az ünnepséget és a meghatódást.
Kisajátít magának egy darab emléket és tisztességet.
Ilonának, amikor az valósággal szédül a fájdalomtól, a karját nyujtja .
De csak nyujtja, mert Ilona szerencsére nem fogadja el.
Nem engedi, hogy itt egy Erdős úr támogassa őt.
A monogramos zsebkendőt persze Erdős úr is a szeméhez nyomja .
Sírni, azt tudsz, te zsivány.
Sírni ez nem kerül pénzedbe.
Bezzeg, amikor a hitelezők szorongatták őt!
És ha száz koronával meg lehetett volna őt menteni, tudom, akkor is csak kilencvenkilencet adsz, hogy ő elbukjon a hiányzó századikon, a századikon, ami nincs és te, a te hangos röhögésedet gyakorolhassad egy ember fölött, aki elesett .
Szép egy állat vagy.
Engem nyomorultat, bezzeg tudsz segíteni, meleg sportruhát veszel nekem, szegescipőt és lódenkalapot.
Igen, mert én a barátod vagyok.
Ilyen alulról szeded fel a barátaidat!
De amikor néhány váltó volt esedékes, amikor arról volt szó, hogy fölérjél ő hozzá, akkor görcs állt be a lábadba és nem mozdultál .
Pedig tudsz te kapaszkodni, ha akarsz.
Elemér Miklós is ott volt.
Nagyon elegáns volt, kifogástalan feketében.
Autón jött .
Honnan vette?
Én nem tudom.
Talán kölcsön kérte a rája való pénzt, azt is, amin egy pompás koszorút küldött, talán csalta vagy lopta, - én nem tudom.
Nem is bánom.
Sőt !
Mentől nehezebben, mentől kínosabban, mentől csúnyábban szerezte a pénzt, én most annál többre becsülöm őt.
És mélyen megemeltem előtte a kalapomat.
Most csak nem fog félreérteni.
Csak nem hiszi, hogy a bolondot játszom ezen a helyen, ahol csak okosság van, némaság és szomorúság.
Nem értett félre.
Visszaköszönt nekem, mintha én is ember volnék, sőt némi habozás után hozzám lépett és a kezét nyujtotta.
- Fogadja kérem részvétemet, - mondta és én szerettem volna lehajolni, hogy megcsókoljam kezén a fekete keztyűt.
Azután láttam, hogy Ilona felé tart, de megáll, nem tud tovább, rám néz ...
Megértettem.
Erdős úrhoz léptem, karonfogtam.
- Nézd, kérlek, - mondtam, - ott van Gerő vezérigazgató is.
Mégis szép, hogy eljött .
Meg kellene köszönnünk neki.
Gyere.
És elvittem Ilona mellől úgy, hogy egy kis ideig ő is, én is kénytelenek voltunk hátat fordítani Ilonának is, Miklósnak is.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE