XLIII.
Anyósom a temetés után hozzánk költözött.
A Nagy János uccai palota, az már régen meghalt a gazdája előtt.
Egy szobát berendeztem neki a lakásunkon.
Ilona ezt megköszönte és én megint szégyeltem magamat.
Szégyeltem, hogy egy ember annyira lent van, hogy még nekem is tud megköszönni valamit.
Azontúl hárman ültünk asztalnál.
Egész télen itthon maradtunk és én rengeteget dolgoztam.
Most már igazán kellett , csak egy férfi volt a családban és ha valaha, hát most, ki kellett tennem magamért.
Erdős úr már a temetés másnapján megjelent nálunk és azóta nem mozdult onnan.
Minden este ott vacsorázott és jöttek, mint azelőtt a vacsora utáni beszélgetések.
Ilona édesanyja fáradt volt, ő mingyárt asztal után, még a köszönést is elharapva, fölkelt és aludni ment.
Ott kellett hát megint ülnöm velük és néznem, hogyan gyötri és falja ez az ember Ilonát.
Még az első hetekben sem adott kíméleti időt.
Ki kellett volna dobnia.
De ha Ilona valakit ki akart volna dobni, az első én kellett volna, hogy legyek és ő még engem sem dobott ki.
Talán nekem kellene kitennem Erdőst.
Én ki is teszem.
De nem úgy!
A vállát fogjam meg, verekedjek vele?
Szamárság!
Okvetlenül én maradok alul, hiszen ő, ha kell, a mellemre térdel, sőt rám nyomja a mellemre az egész furnérgyárát is, a monarchia legnagyobb furnérgyárát és akkor...
Nem!
Ennek igy semmi értelme.
Verekedni fogok, ez természetes, az ember, amíg meleg, verekedjék.
Birkózni!
Helyes.
De a magam módja szerint.
Amint én szoktam.
Orvul, gyáván, hát mögött.
És dolgoztam.
Most aztán igazán rengeteget.
Ha van igazság a világon, engem most a bíróság pörbe fog és elítél azért, hogy ennyire kiuzsorázok egy munkatestet, hogy ilyen erőszakosan visszaélek egy tehetetlen valakivel: magammal.
Mozgósítottam az összes tevéket, akik bennem laknak.
Egy egész karaván kelt útra.
Itt nincs megállás.
Vállaltam mindenféle munkát és megszakítás nélkül.
Alvás?
Vasárnapi szórakozás.
A hét többi napján alig futotta rá.
Ilyen sokat csak egy olyan ostoba ember tud dolgozni , mint én.
Aki gondolkozik, aki kicsit rátartós a munkájára, az okvetlenül belepusztul .
Nem bírja az agya.
De nekem nincs agyvelőm.
Az én koponyámban egy fonográf lakik , amelyik évek alatt szorgalmasan fölszívott mindenféle közhelyet és most válogatás nélküli gyorsasággal osztja.
Ha a munkámban csak egy betű eredetiség lett volna, már régen belepusztultam volna ebbe a tempóba, de így bírtam, könnyen és szinte jókedvvel.
Az én agyam nem fáradt ki, mert nekem nincs agyam, csak emlékezőtehetségem, a fejem belülről a közhelyek és laposságok egy raktára.
Egy gombnyomás, és a kívánt portéka szállíttatik azonnal.
Éjjel és nappal ment ez így.
Több papírost fogyasztottam el, mint akármelyik közhivatal.
Gépírók és gyorsírók tömegét nyomorítottam ezzel a veszekedett munkasebességgel.
Ők szegények megcsodáltak: honnan veszek annyi kitartást és tudást?
Volt köztük, aki megirígyelt.
Mások - fiatal, tehetséges jogászok, akik láttak engem - minden reményüket vesztették és más pályára mentek, mert attól tartottak, hogy sosem boldogulnak ebben a mesterségben, amelyik ilyen embereket követel, mint én.
Némelyek közülök félénk és tiszteletteljes kíváncsisággal megkérdezték, hogyan bírom és győzöm ezt.
Válaszom széles és nagyképű mosoly volt .
Mint a szavakat, amelyeket diktáltam, ezt is loptam.
A széles, fontoskodó, embertelen mosolyom Erdős úré volt.
Még ez sem az enyém.
Még őt is megloptam.
De hát mit is felelhettem volna azoknak, akik kérdeznek?
Leleplezzem magamat.
Mondjam meg, hogy ostobább, kisebb, tehetségtelenebb vagyok mindannyioknál.
Bevalljam, hogy eredetiségben a legkisebb címszalagíró is túltesz rajtam.
És leleplezzem magam előttük, akik határozottan nagy embert kezdtek szimatolni bennem?
Bevalljam nekik , hogy a nagy emberségem titka az, hogy egyáltalán nem vagyok ember.
Tevegép vagyok és azért vagyok nagy ember, mert én vagyok az embernélküli ember.
Csak úgy ontottam a fogalmazványokat.
Egész könyvtár akadt magamból.
Könnyű volt , hiszen nem volt bennem semmisem.
Engem nem lehet kiszivattyúzni, mert én a két lábon járó Toricelli-féle ür vagyok.
Én nem tudom magam elpazarolni, én belülről nem tudok elszegényedni.
Én nem adhatok, mert nekem semmim sincs.
Az én szellemi magtáram angolos hús, azután zsír, cukor, fekete kávé, cigaretták, amikkel a testemet fűtöm és kenem.
Kalóriák.
Céltalan, értelmetlen kalóriák.
Természetes, hogy a munkám romlott is.
Hol van már az ifjúság hevületes lendülete, az a meggyőződött szorgalom, amelyik legalább úgy, ahogy pótolta a tehetséget.
Akkor hittem még, ha nem is az okosságomban vagy a tehetségemben, de valamiben, egy gépszerűvé felnagyolt állati erőben.
Hittem - és hogyan hittem! - a bennem felhalmozódott lóerőkben.
Hittem valakiben.
Mi tudom én, kiben?
Talán egy jelképben , egy teherhordó négeróriásban, akivel versenyre kell kelnem, akit el kell érnem és akit ki kell buktatnom abból a dicsőségéből, hogy ő a világ első teherhordó hús- és izomgépe...
És akkor: szerettem egy nőt.
Ma azért dolgozom, hogy kifizessek egy tartozást.
Dolgozom a pénzért, a jó, a nagy, a sok pénzért, ami meg fog kímélni attól, hogy még egyszer tartozzak valakinek úgy, mint most Erdősnek.
Ha ezt elérem , akkor gazdag leszek, gazdag és szabad és független és...
Eh!
Minek a sok szó!
Gazdag leszek.
Gazdag!
Nagyon gazdag leszek és - Ilona akkor sem fog szeretni.
Már februárban annyi pénzem volt, hogy nyugodtan kifizethettem volna Erdőst.
Még nem tettem.
Még nem szabad.
Előbb gyüjtök.
Sok pénzem legyen, hátvéd, bankszámla, nagy lakás, új bútorok, gazdag ruhatár, minden, ami kell, a kész, a megvalósult életprogram.
Fizetni pedig csak a fölöslegből fogok, akkor, amikor már baj nem érhet .
Ha túlkorán jelentkezem, elárulom magamat és megint végem van.
Erdős úr belerúg kezdődő vagyonomba, feldönt és elpusztít.
Ő ért ehez.
Én pedig nem tudnám előlről kezdeni harmadszor is.
Március közepe felé olyasvalami történt velem, ami könnyen végzetessé válhatott volna.
Nem Ilona és nem szerelem.
Szerelem!?
Egy nagy bank megválasztott igazgató-ügyészének.
Ez nagyon nagy dolog volt az én életemben.
Én igazgató-bankügyész.
Ez az, amikor egy hadvezér megnyeri döntő csatáját, egy művész elérkezett ahoz a remekműhöz, amelyben végre maradék nélkül tudta adni önmagát.
Emberek ilyenkor szünetet tartanak, hetekig örülnek, boldogok és sugároznak, tombolnak és elfelejtik, hogy a földön járnak.
Ez kell!
Megfeledkezni magunkról, pihentetni és gyüjteni magunkban az ént, hogy aztán tudjunk tovább és ha nem is fölfelé (mert van egy pont, amin túl már senkinek sincs fölfelé ), de legalább ne kerüljünk az út második felében a saját szintünk alá .
Emberek így tesznek.
Én nem.
Én csak azt éreztem meg, ami szorosan a dolog tárgyi részére tartozik, az üzletre .
Nálam az üzlet pótolta az életet.
Én csak azt éreztem meg, hogy nagy dolog, ha engem , senkit, akinek nemrég még egy fillérje sem volt, aki albérletbe vállaltam ügyvédi dolgozatokat és aki úgy vittem a munkámat a megrendelőhöz, hogyha az véletlenül nincs otthon vagy nincs velem megelégedve, akkor a kapun kijövet nem tudok egy cigarettát venni magamnak, - szóval azt éreztem meg, hogy mi az, ha engem egy nagy bank ilyen bizalmi állásba iktat.
Az emberek újra kezdenek megbízni bennem.
Azt hiszik, hogy becsületes vagyok és azonkívül is valaki.
Ime: az állati szorgalom megtéveszti még az ilyen kitünő pénzintézet vezéreit is.
Azt hiszik, hogy fogtak bennem valakit, egy tehetséget.
Mulatok rajtuk.
Hogyisne mulatnék, amikor drága pénzért eladok nekik egy nagyon olcsó portékát: magamat.
És még inkább nevetek másokon.
Kiken?
A tehetséges embereken.
Soha még akkora káröröm a világon, mint most én bennem.
Most ezer és ezer teve örül bennem annak, hogy jóllakott, előrejutott és megmutatta, hogy: azért is!
Nekem az Úristen nem adott tehetséget.
Másoknak adott és...
De mennyi tehetséges ember lent a pincében, annyi pénze sincs, hogy vásároljon magának egy ív papirost, amire leírhatja a remek gondolatait vagy hogy a rikkancstól megvehesse a reggeli ujságot, amelyik éppen ma közöl egy nagyszerű tárcát arról, hogy ő mekkora lángész.
Nahát tehetség vagy, mi több, lángész!
Jó, lángész.
Én jó fiú vagyok, én nem bánom , én szívesen fizetek nagy szavakkal, azok nem kerülnek pénzbe.
Hát lángész vagy, de lent a pincében!
És a pincében nincs világosság csak sötétség van és nyirkos nedvesség, egerek és patkányok, némelyik pince ridegebb a sírnál is.
Én nem vagyok tehetség, hála-hála Istennek nem vagyok az.
De fent járok a napfényen, autóban ülök és mindig előbb eszem, mielőtt megéheznék.
Megelőzni az éhséget, kifogni rajta, ez is valami, sőt ez nagy dolog.
Ez minden!
És ti, tehetségek, nagyon tisztelt, mélyen tisztelt tehetségek odalent!
Olyan lent vagytok, hogy a sírástokat sem lehet felhallani, én pedig fent vagyok, a fejetek fölött járok és a röhögésem betölti a világot.
Igen kérem.
Most megmutatta a teve.
Kirúgott a lábával, mint egy bika és jaj nektek, ha a teve uralomra jut.
Jaj nektek, ha a tevét összetévesztik az oroszlánnal.
Ezeket gondoltam.
És még: azok a jó dolgok, amik megvannak, amiket meg lehet fogni kézzel is.
Bankügyész és igazgató.
Ez jelent sok pénzt.
Ez jelenti, hogy munkám még inkább elgépiesedik.
Ezer ember alattam, aki szolgálja azt a szorgalomgyárat, ami bennem van, ezer ember és mind nekem dolgozik.
És azután: a bankigazgatói cím .
Fütyülnék rá, de nem vagyok bolond, hogy eldobjam, ha hasznát vehetem.
Ez a cím, hát igen, ez is valami: szúrós, hegyes szarv, amit beledöfhetek Erdős úr testébe.
Most már nemcsak rúgok, hanem döfök is.
Bankigazgató.
És gyorsan béreltem májusra új lakást.
Pontosan olyant, amilyen az első volt, az Aulich uccában, egy egész emelet és tele a legdrágább és legmutatósabb bútorokkal.
Nem, nem Ilona kedvéért!
Magamért!
Most már tudtam: mutogatni kell magamat, mint gazdagot és hatalmasat.
Kiállítást kell rendeznem magamból és a gazdagságomból.
Ez újabb pénz és kereset.
Akinek van, abban bíznak, annak ingyen hozzák a többit is, új pénzeket, új hasznokat.
Miért csak én dolgozzam?
Dolgozzon helyettem a lakásom is.
Azért vettem.
És ez volt az, ami könnyen válhatott volna végzetessé.
Elárultam magamat.
Májusban beköltöztünk az új lakásba és hozták a bútorokat, Ilonának új kelengyét, nekem is tökéletes ruhatárat.
Erdős úr erre fölébredt.
Most az egyszer úgy beledöftem, hogy meg kellett éreznie.
Megérezte és támadni kezdett.
Egyszerre támadni és védekezni .
Mert ő is értett a verekedéshez.
Ösmerte az összes fogásokat.
Egyik este bizalmasan félrevont:
- Mi van veled, Berényi?
Agyondolgozod magadat.
Az arcod szürke, a szemed beesett és olyan ideges vagy, mint egy őrült.
Már régebben figyellek, eleinte nem akartam szólni, nem akartalak megijeszteni...
- Ó, te olyan kedves vagy.
Olyan gyöngéd.
- De az utóbbi időben... meg kell mondanom, ez úgyszólván baráti kötelességem ...
Kérlek, ne érts félre, de az utóbbi időben dadogsz és az emlékezőtehetséged is kihagy.
- Da...
É... é... én... ne... ne... em... da... do... gok, ami pe... pedig az em ... emlékezőtehetsé... tehetségemet illeti, lé... égy nyugodt, én emlékszem mindenre.
Rámnézett.
Nem akart megérteni.
- Tanárhoz kellene menned.
- Igenis, hogy neked.
Vagy mondd, kérlek, te sosem szoktál tükörbe nézni.
- Nem.
Tükör és én.
Kérlek, akinek olyan arca van, mint nekem!
Nem mondom: ha olyan arcom volna, mint neked, ha te kölcsönadnád csak egy napra is az arcodat, akkor hidd el, azon a napon mást se tennék, mint reggeltől estig nézném magamat a tükörben.
Nagyon szemtelen voltam.
De most mertem.
Ó, mennyi gorombaságot raktároztam el magamban évek óta.
Ezeket a gorombaságokat nem hagyom elpusztulni, magamban elszáradni.
Ki velük a napfényre!
Sőt pár napig békén is hagyott.
De egyik nap, hogy Ilonával reggelizünk, mert most már mindig együtt étkeztünk (Erdős szoktatott minket a közös asztalhoz ), a feleségem aggódó arccal mondja:
- Túlsokat dolgozik maga.
Az arca sápadt...
- Nem sápadt kérem.
Az arcom szürke, a szemem beesett és olyan ideges vagyok, mint egy őrült.
De nekem most szükségem van az idegességemre.
Kell a munkámhoz.
Az emlékezőtehetségemet se féltse kérem, ami pedig a tanárt és a tükröt illeti...
- Magával nem lehet beszélni.
- Nem lehet, kérem.
Talán ezért is van, hogy olyan ritkán szoktak beszélni velem.
Nem volt folytatás.
Aznap nyugton hagytak.
De másnap az anyósom kezdte Ilona jelenlétében, finoman és jóságosan.
- Kedves fiam, maga agyondolgozza magát.
Nem volna szabad, még Ilonáért sem.
Maga most a mi egyetlen támaszunk és mi lesz velünk, ha maga kidől.
- Nem fogok kidőlni kérem, nem szokásom.
Nincs benne gyakorlatom és azt sem tudom , hogy hogyan kell ezt: kidőlni.
Ilona közbevágott idegesen és türelmetlenül:
- Hagyd kérlek anyus.
Vele nem lehet beszélni.
- Ilona kérem, - feleltem, - maga ideges.
Vigyázzon kérem magára.
Tanárhoz kellene mennie.
Az arca szürke, a szeme beesett.
Roppant...
És elmentem hazulról, el az én gyönyörű, új, gazdag lakásomból, ahonnan most a feleségem és az anyósom száján át Erdős úr üldöz ki.
Hiába!
Még mindig ő az erősebb.
És új birkózás kezdődött.
Erdős úr megsejtett mindent - könnyű volt neki az ő agyával - és új súlyokat rakott rám.
Naponta újabb és újabb ajándékok, a virágtól az ékszerig minden.
Agyon akart terhelni engem, olyan adósságot nyomni a vállamra, amit sosem tehetek le magamról.
Erre is feleltem.
Most már vasárnap sem aludtam.
Szaporítottam a személyzetemet , egyszerre három gépbe diktáltam, új megbízásokat hajszoltam, igazgatósági és felügyelőbizottsági tagságokat, a bankoknak nagy üzleteket találtam ki, amelyekből külön nyereség és jutalom esett rám.
Még így sem volt könnyű dolog.
Erdős úr - most ébredtem rá - és én egy anyagból vagyunk gyúrva, amikor vele harcolok, tulajdonképpen magammal birkózom.
Magammal ?
Hiszen ha csak ennyi volna.
Ugyanaz az anyag?
Helyes, de amikor az Erdős urat gyúrták, több anyagot használtak fel, mint amikor a Berényit gyúrták.
Itt két egyforma ember birkózik, de csak annyira egyforma, amennyire az óriásnak és a törpének is egyformán van keze, lába, karja.
És a törpe mégsem birkózhatik az óriással.
Június végén voltunk, amikor teleírtam a kis fekete notesz utolsó lapját is.
Pedig az utolsó lapokat már nagyon óvatosan írtam, számokat és betűket aprón, szorosan egymáshoz, hogy sok férjen belőlük.
Csak új könyvet nem kezdeni!