Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lakatos László
A teve
Keletkezés ideje
1925
Fejezet
52
Bekezdés
1649
Mondat
6059
Szó
42332
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XLV.
Hazamentem.
Mert ebédelni kell.
Nem történhetik olyan az emberrel, hogy ne kellene ebédelnie.
Föltéve, hogy van ebédje.
Nekem pedig van.
Ezt, az ebédrészét a dolgoknak, szerencsére már elintéztük egymással mi ketten, az élet és én.
Körülnézek: az egyik asztalon egy orkidea-csokor.
Új, ma küldte.
Tessék.
És ezzel az emberrel akarok én végezni!
Míg én ott ülök nála és birkózom , pontosan az alatt az idő alatt hozzák az én lakásomba az orkideát, az ő orkideáját .
Előre rendelte a virágkereskedőnél, hónapokra, évekre, ki tudja, meg továbbra is.
A bálvány ott ül mozdulatlanul a furnértrónján és az alatt mások dolgoznak az ő parancsára.
Rohamcsapatok előre kifizetve, neki már a kisujját sem kell megmozdítani , az én házam pedig állandóan ajándék- és szégyenostroma alatt.
Ruhák, vázák, képek.
Ez az ember életfogytiglanra az ő kenyerére ítélt engem.
Megfogom a virágot, kinyitom az ablakot.
Most kihajítom az uccára.
Ilona bejön a szobába.
- Mit akar maga csinálni?
- Én, kérem, semmit.
- Semmit?
- Semmit.
Csak...
És benyulok a zsebembe és egy darab pénzt teszek le az asztalra.
A virág ára lehetett.
- Mi ez?
- Ez, kérem alázatosan, egy csokor orkidea.
Mondjuk így, pénz, amit még nem váltottak fel egy csokor orkideára.
- Nem értem.
- Csodálom.
Azt hittem, hogy már régen megért engem.
Azaz, hogy engem!
Mi van énrajtam megérteni való.
De azt hittem, hogy megérti azt, hogy végre nekem is van pénzem.
Igen, gazdag vagyok.
Miért néz kérem rám.
Nem ösmer?
Akkor engedje meg, hogy tisztelettel bemutatkozzam.
Nevem: Erdős Gyula.
- Erdős...
- Erdős Gyula II. Mondhatjuk így is.
Silány utánzat, de azért jobb, mint az eredeti .
Tessék elhinni sokkal jobb.
Rámnézett.
Kiegyenesedett.
Én fejemet a vállam közé húztam.
Akartam neki segíteni , hogy még nagyobb, még különb lehessen, mint én.
Sikerült is.
Most legalább negyven centi volt közöttünk.
- Maga azt hiszi, hogy Erdős...
- Bocsánat, én semmit se hiszek Erdősről, de én mindent tudok róla.
Mert én magam vagyok Erdős.
- Azt hiszi, hogy ezek a rongy virágok, ez a színes szemét...
És megfogta az orkideát és a nyitott ablakhoz ment és kidobta az uccára.
A virág mégis a járdára került.
Én nem mertem kidobni, de Ilona megtette.
Hiába ez a nő a szememről olvassa le a gondolataimat.
Megint az asztalhoz lépett.
Fölvette a pénzt, amint én tettem oda az előbb és azt is , ki az uccára, a virág után.
Szóval engem is kihajított az ablakon, nem csak az eredeti Erdőst.
De ezzel nem törődtem.
Átmentem a szobámba és megfogalmaztam egy táviratot:
Erdős-furnér Budapest.
Délben félkettőkor.
Ilona éppen most dobta ki a virágaidat az uccára.
Szervusz.
Inasnak adtam a táviratot.
- Azonnal a főpostára!
Visszamentem Ilona szobájába.
Ott állt az asztal mellett a haragtól fehéren.
Letettem elébe a kis fekete noteszt.
- Méltóztassék elolvasni.
- Mi ez?
- Ez kérem az, amit ma kifizettem.
- Kifizetett ...?
- Ez az én számlám volt.
Tartoztam vele Erdősnek.
De ma kifizettem.
- Maga tartozott Erdősnek!
Maga pénzt vett el attól a... attól az embertől!
- Nem vettem el tőle pénzt.
- Hát akkor miért tartozott neki?
- Ezért.
Méltóztassék elolvasni.
Rám nézett.
Nem értett.
Azután mégis kezébe vette a könyvecskét.
Találomra belenézett valahol.
Csak egy fél perc lehetett, egy-két sort, ha olvasott belőle, de szerencsére így is megértett mindent.
Nem kellett magyaráznom.
Nem vágta a szőnyegre a könyvecskét, az ablakon se dobta ki.
- Tessék, - mondta szinte alázatosan és odaadta nekem.
Azután végigvágódott a pamlagon.
Egy ideig tátott szájjal, mereven bámult a mennyezetre.
Egy néma fuldoklás rajta.
Az arca most csúnya volt és ez fájt nekem.
De hirtelen megengedtek a vonásai, arca meglágyult, sírni kezdett.
Csöndesen , reménytelenül sírt, éppen úgy, mint amikor az édesapja meghalt.
Mi minden volt ebben a sírásban!
Kétségbeesés, céltalanság, renyheség.
A könnyei, mint az őszi eső , vigasztalanság, unalom.
Ez a szegény nő rettenetesen unatkozik az életben.
Én nem tudom, kije volt ő Erdős úrnak, azt hiszem sosem is fogom megtudni és talán az a jó nekem, hogy nem fogom megtudni, de ez a szegény nő unatkozik ő vele, amint unatkozik én velem is.
Egy ilyen nő, a legcsodálatosabb, a legkülönb nő!
Michaelis Ilona .
Gondoljunk csak arra, ki volt Michaelis lánykorában és most életfogytiglan beleítélve két ilyen ember közé.
Erdős és én...
Szegény nő.
Nincs ezen segítség.
Sírt.
Itt-ott kis felcsuklások.
Madarak panaszkodhatnak így.
De az a néma fuldoklás elmúlt róla.
Az arca visszaszépült.
Vizes szemében könyörgés, egy hangtalan segélykiáltás, valami angyali gyámoltalanság.
Ez a kemény és szigorú ember, Michaelis Ilona, most megenyhült.
Nő lett belőle.
Nem bírtam magammal, odamentem hozzá és amit sosem mertem, én kezdtem, megcsókoltam a szemét.
Tűrte.
Olyan engedelmes volt most, annyira nő.
Mégegyszer föléje hajolok, hogy megint megcsókoljam a szemét.
De nem jutok odáig, ő kinyújtja karját, átöleli a nyakamat.
A szájamat lehúzza az ő szájához.
- Bocsásson meg, - súgja bele a szájamba és könnyeit rácsókolja az ajkamra.
Azután fölkel.
Az ajtóhoz megy.
Én utána.
Ő int nekem, hogy maradjak.
Megállok.
Ő is.
Az ajtóban visszanéz, rám mosolyog, kezével még egyszer int.
Aztán kimegy.
Félórával később tálalták az ebédet.
És az édesanyja hiába jajveszékelt.
Sem a cselédek, sem én, nem tudtuk megmondani, hogy hová lett Michaelis Ilona.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE