Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lakatos László
A teve
Keletkezés ideje
1925
Fejezet
52
Bekezdés
1649
Mondat
6059
Szó
42332
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XLVII.
Lementünk az uccára.
Erdős be akart minket tuszkolni az autójába.
Azért se .
Megmakacsodtam.
Ezt az útat az én kerekeimen tesszük meg.
Az én benzinem, az én sofőröm.
Hogy megint szaporodjék a számlám Erdős úrnál.
Nem!
Én nem kezdek el még egy kis noteszt.
Fordítva!
Erdős úr törlesszen.
Egy autóút.
Ezt is leírjuk a tartozásomból.
Milyen szerencsés este.
Pénzt fogok keresni.
Ő kapálózott, könyörgött.
Hiába.
Én csak mosolyogtam, mint ő ma délelőtt, amikor én a nyugtát kértem tőle hiába.
Várnia kellett.
Most neki.
A házmester telefonozott a garageba.
Ezt megvárjuk szépen.
Jön az én autóm.
Legföllebb tíz perc mulva itt is van.
Beszálláskor a sofőrnek odasúgtam egy címet, csak úgy találomra.
Már nem is emlékszem rá, hogy mit.
Öt perc; - én ma sem értem, hogyan lehetett - és megálltunk Budán, a Fő uccában.
Éppen csukni akarták a kaput.
- Jó estét házmester úr.
Már nem emlékszik rám?
Én vagyok a végrehajtó.
A végrehajtó bácsi.
Morgott valamit.
Ez nem érdekelt.
Mentünk mind a hárman fel a lépcsőn.
Csöngettünk .
Elemér Miklós nyitott ajtót.
Hogy meglátott, elibém jött erős, szigorú lépéssel.
Mi ez?
Csak nem akar lehajítani az udvarba.
A szerencsétlen, annyit csak tudhat, hogy ez a törvénybe ütközik és a végén őt fogják becsukni.
Még egy nagy lépés.
Azután meglátta a mamát.
Lehajolt, kezet csókolt az anyósának .
Minket udvariasan maga előtt tessékelt.
Az előszobában még a kalapunkat is lesegítette és föltette a fogasra.
De micsoda fogas volt ez!
Nem is fogas, csak valami nyúzott karó.
Szánalom ránézni.
Bezzeg az enyém otthon!
Mama be a szobába.
Mi utána.
Be a lakásba, az egyasztal, egyszekrény egyágy lakásba.
Ilona fölugrott, sírva nyomta fejét az anyja ölébe.
Erdős úr fölnyitotta a száját, alighanem mondani akart valamit.
De én rátettem kezemet ajkára, vastag, csúnya, néger ajkára.
Én nem bánom, ha most meg is fullad, de nem engedem, hogy egy szót is szóljon.
Egyáltalán mi beszédünk lehet itt nekünk , Erdősnek és Berényinek.
Végre is Ilona szólalt meg:
- Így történt...
Ezen már nem lehet változtatni...
Ez örökre szól, anyám.
Örökre szól.
Így mondta.
- Anyám, - mondta, de azért mindig engem nézett.
Tulajdonképpen mennem kellett volna rögtön.
Mire várok még!
Hiszen ez örökre szól és nekem nincs hatalmam, hogy változtassak dolgokon, amik örökre szólnak.
Nem tudok ezen változtatni és nem is akarok.
Nem akarok!
Mennem kellett volna.
De rámjött egy ostoba fecsegési düh.
Beszélni mindenáron !
Beleavatkozni dolgokba, amelyek nem az enyémek.
Ez én vagyok.
Az otromba, a bamba és szószátyár kíváncsiskodásom.
Hiába.
Nekem sosem volt szent a mások élete.
Beszélni!
Mindenáron!
Erdős szájára rátapasztottam a kezemet, a magaméra nem.
De hol is fogjam meg a dolgot.
Nem értek hozzá, legfeljebb a jogi oldalához.
A jog!
Milyen szerencse, hogy legalább ezt tudom és milyen hálás voltam ebben a pillanatban szegény, boldogult édesatyámnak, aki mindig is a lelkemre kötötte, hogy tanuljak .
Hiába, egyszer csak jön egy óra, amikor az ember hasznát veszi a doktori szigorlatnak.
- Kérem, - mondtam és Elemér Miklóshoz fordultam, - hogy a dolgot első sorban a jogi oldaláról világosítsam meg, mindenekelőtt tisztáznunk kell egy régebbi ténymegállapítást, amit Ön írásban tett.
Még emlékezni fog arra, hogy egyszer nekem levelet írt...
Kérem, ha nem emlékszik rá, én készséggel felmutatom Önnek otthon , hiszen gondolhatja, hogy megőriztem a levelet, az Ön levelét!...
Ön azt írta nekem valamikor...
De minek ismételjem.
Ön csak fog rá emlékezni...
Szóval, szeretném végre tudni, hogy Ilona és Ön csakugyan testvérek?
Mert ha testvérek...
Elém ugrott.
Vártam mindenre, de ő nem is engem támadott.
Szigorúan rámutatott Erdős úrra.
Most megint ez kap ki helyettem, mint ma délelőtt a gyorsíró.
Istenem, mennyi ártatlan bűnbak én helyettem!
Ő rámutatott, de hozzám szólt:
- Önt talán még meg tudom érteni...
De ez!
Mit akar ez az ember itt!
Hogyan jön ide?
Én feleltem:
- Ez az ember, kérem, úgy jön ide, hogy...
Ez az ember, kérem, a titkárom.
Az én magántitkárom.
Erdős nem tiltakozott és ha mindent is összegezek, ami velem valaha történt - hiába , az életben nem volt szebb, nem volt diadalmasabb pillanatom, mint ez, amelyikben kinevezhettem magántitkárommá - Erdős Gyula urat.
A monarchia legnagyobb furnérgyárosát.
- A titkára?
- Az.
- Jól van.
De én nem tárgyalok cselédek előtt.
Gondolkoztam.
Majd:
- Önnek igaza van, uram.
És Erdős felé fordultam.
- Titkár úr, várjon meg kint a folyosón.
Erdős kiment.
Ekkor Ilona hozzám lépett.
- Kiküldte!
Végre!
Végre!
Köszönöm magának.
És felém jött és egy széket hozott elém.
- Üljön le kérem, Sándor.
És a szép kezével előbb le is törülte a széket.
Összesen két szék a lakásban és ő az egyikkel engem kínál!
Leültem.
Elemér Miklós hosszan nézett.
Akart valamit mondani.
A szavakat kereste.
- Beszéljünk végre komolyan - mondta azután, - nincs értelme ennek így...
Lehet ezeket a dolgokat másképpen is...
Végre is két férfi vagyunk...
Két férfi...
Két férfi?
Körülnéztem a szobában.
Kerestem a másodikat.
Végre is rá kellett jönnöm , hogy a második férfi, az én vagyok.
Elemér Miklós kinevezett férfinak, éppen úgy , mint én az imént Erdős Gyula urat kineveztem magántitkáromnak.
Töprengtem.
Azután:
- Komolyan beszéljünk?
Önnek könnyű, uram, de én...
Miklós megszakított:
- Kérem, én belátom az Ön helyzetét...
- Nem kérem, Ön nem látja be az én helyzetemet.
Illetve nem láthatja be az igazi helyzetemet.
- Az igazi ...?
- Igen, az igazi helyzetem az, hogy ostoba vagyok.
Önnek, uram, könnyű.
Ön egy villámló lángész, de énnekem előbb gondolkoznom kell...
Sokáig, hosszan...
Én, Ilona rá a tanúm, nem tudok gyorsan és könnyen gondolkozni...
De majd igyekezni fogok .
Mindenesetre megpróbálom.
És ha eszembe jutott valami, akkor jelentkezni fogok .
Tessék egészen nyugodtnak lenni, jelentkezni fogok.
Addig is türelem... és bocsánat a zavarásért.
Fölkeltem, mélyen meghajoltam.
Előbb Ilonának, majd Miklósnak.
Ilona felém jött.
Kezet nyujtott.
Megfogtam a kezét és mindenféle mondatok kavarogtak a fejemben.
Természetesen csupa ostoba közhely.
A fonográf megint dolgozni kezdett bennem.
» Köszönöm Ilona az őszinteségét...
És végre, hogy boldog lesz...
Nem, nem.
Én kérek magától bocsánatot...
Oly szép volt minden...
Nekem álomnál több...
És csak azt az egy Erdőst szégyelem...
Azt bocsássa meg nekem, hogy tűrtem... tűrtem...
Nem lett volna szabad...
És ezért fizetek én most...
Nagyon jó és nagyon igazságos, hogy fizetek ...«
Szerencsére mindebből egy szót sem mondtam hangosan.
A végén azonban mégis valamit , amit nem is akartam és igazán gondolkozás nélkül.
- Az isten áldjon meg, Ilonám.
Jobban, mint engem.
Lehajoltam, hogy még egyszer megcsókoljam a kezét.
De ő hirtelen két kézbe kapta a fejemet és megcsókolta a homlokomat.
Megcsókolta az édesanyja és Miklós előtt.
Hiába, hát ez sem sikerült, hogy tiszteletteljes kézcsókkal búcsúzzam tőle.
Kint voltam a folyosón.
A titkárom várt rám.
Gondolkoztam.
Majd:
- Mit gondol, titkár úr?
Az öreg hölgy mégsem maradhat itt ma éjszakára?
Egy ágyuk van összesen...
Egy ágy három személyre ?...
És azután ez a lakás...
Nem, nem !
Mindentől eltekintve, ő mégis a nagy Michaelis Gusztáv özvegye és én nem hagyhatom őt így itt...
Hiába, szegény boldogult ura a jóltevőm volt.
Ilyesmit sosem szabad elfelejteni.
És vissza a lakásba.
Kalapom a kezemben:
- Mama, kérem, tessék hazajönni aludni.
Ők hárman egymásra néztek.
Nem tudtak, vagy nem akartak beszélni.
Végre megint nekem kellett, a legostobábbnak.
- Tessék hát belátni mama, hogy nem maradhat itten.
Ilonának is az a legjobb, ha a mama most szépen jön haza.
Tessék nyugodtan búcsúzni, én és a titkár várjuk kint a folyosón.
Megint mélyen meghajoltam Ilona és Miklós előtt.
Öt perc mulva jött Michaelisné.
Erdős is, én is nyujtottuk karunkat, de ő csak az enyémet fogadta el.
És míg támogattam lefelé a lépcsőn, ő siránkozva és szégyenkezve:
- Fiam... ezt sosem felejtem el...
Csak a jó isten tud magának megfizetni azért, hogy most én hozzám, szegény, öreg, koldus asszonyhoz, milyen...
- Ne tessék kérem beszélni, mama.
Nagyon kérem...
Nekem most gondolkoznom kell .
Sokat, nagyon sokat gondolkozni.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE