Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lakatos László
A teve
Keletkezés ideje
1925
Fejezet
52
Bekezdés
1649
Mondat
6059
Szó
42332
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
LII.
Szeptember harmincadikán volt este.
Akkor már három éve volt el és három hónapja .
Egylovas kocsin jött, a ruhája szegény és Istenem, milyen kopott.
Arcán hiába kerestem a napfényt, de az ölében egy kis gyermek mosolygott.
Egészen picike, még párnában és az arca a napfénynél is szebb, tisztább és világosabb.
Térdre akart borulni előttem.
Szerencsére még idejében megfogtam a kezét.
Nem engedtem.
Akkor beleesett az édesanyja ölébe és sírtak mind a ketten.
Nem szeretem az ilyen oktalan dolgokat.
Két asszony!
Az egyik délben kirándul a Hűvösvölgybe és mikor este hazajön, beül a másik ölébe és sír.
Mintha isten tudja, hol lett volna.
Nem szeretem ezt.
De hát nem akartam velük ilyen csekélységen összepörölni.
Sírjanak.
Nekem más dolgom is van.
Karra vettem a gyereket, kicsit ringattam, azután óvatosan föléje hajoltam , megcsókoltam.
- Meg tudja...
Tudja... csókolni... szeretni...
Fogja szeretni ?...
- De engedjen meg, az én gyermekemet!
- A ma...
- Hát kérem ne tréfáljunk.
Azért, mert délután el voltak valahová... kis kocsikirándulás...
Most egy rettentő küzködés - odaát.
- A kocsi...
Nagyon szégyelem magam...
De - fizesse ki, kérem...
Gondolja, hogy koldusnak adta...
De nekem már egy fillérem sem...
Én már Münchentől fogva nem ettem...
A kicsike is csak a száraz mellemen...
- No de hát micsoda dolog ez!
A gyerek nem evett és erről csak most szól...
A gyerek...
A kocsi az igazán várhat!
Legföljebb ugrik a taxi.
Tejet ide!
Gyorsan !
Mari!
Julcsa!
Forralni!
Azután leküldtem a kocsisnak is.
A poggyász, amit felhoztak.
Hát arról ne beszéljünk.
A kicsike megvacsorázott.
Az utolsó korty után mingyárt lehúnyta szemét és azután álmában mosolygott.
Az anyja föléje hajolt.
- Miklóska...
Egyetlen...
Minden...
Miklóska?
Még ez is!
Hogy fiú!
És megkérdeztem:
- Fiú!
Igazán!
Nem lehet!
- De... de... a neve pedig...
Tudom...
Átkeresztelhetjük...
- Átkeresztelni!
De miért kérem ?...
Sőt: ragaszkodom hozzá.
És megkérdezem: igazán így hívják?
Vagy csak azért mondja, hogy a kedvemre tegyen?
Mert tudja: Miklós az a kedvenc nevem.
Szép fiúknak való és ez itt aranyos.
Szép.
Hogy nekem ez lehetett.
Megint karra vettem.
A testemben valami furcsa.
A húsom, a csontjaim, a vérem.
Most nyugtalankodik bennem valami, növekszik, lesz.
Az apa!
Máris dupla vagyok, máris kétszer olyan súlyosan állok a lábamon, mint egy negyedórával ezelőtt.
A gyereket lefektettük.
Hálója az enyém mellett lesz.
A ház pedig holnap az ő nevére jön.
Berényi Miklóséra.
Mert hiszen ez a neve.
*
Vacsora.
Mi van mondani való egy polgári vacsoráról?
Ő beszélt.
Előbb akadozva , azután bátrabban, végül csak úgy patakzott belőle.
A szó is, a könny is.
Amerikát sosem látták.
A fiú még Pesten eladta a hajójegyeket, persze az ő háta mögött.
Valamilyen ürügyön kiszállt vele Párizsban.
Párizs?
Igazán nem érdekes , hogyan él ott eleinte jól két ember.
Színházak, bálok, esték, kocsi a Boisba.
Az első nyáron tengeri fürdő.
Azután egy fiúnak nem sikerül.
Fogy a pénz.
Egy ember lassankint elmerül.
Két ember.
Zálogház.
Ruhákat eladni.
Kölcsönök.
Hitelezők .
Verekedések.
Mindennapi történet.
És a vége?
A fiú egy nap:
- Nem tudom tovább nézni ezt a nyomorúságot.
Igen a fonográf.
Az örök, a halhatatlan fonográf!
Hát ő is!
- Nem tudom tovább nézni ezt a nyomorúságot.
A másik, az asszony, az persze nézheti.
És a gyerek is.
És végre egy szép napon az utolsó öt frankkal el.
Pár hét múlva az egyik lapban a halálhíre.
Talán nem is igaz .
Csak úgy tétette be.
Hogy mehessen, szabadulhasson.
- Meghalt igazán, vagy nem?
Nekem mindegy, mert nekem ő igazán meghalt.
És most már örökre.
Esküszöm, Sándor.
És higyjen, kérem, a gyerekre kérem...
Higyjen.
Bennem is most a fonográf.
- Ő meghalt.
És mert meghalt, ne beszéljünk róla rosszat.
Tudtam ezt kimondani.
Hazudtam, míg bent fiam alszik.
Válópörről persze ő hallani sem akart.
- Persze...
- És így...
- És így... a fiúcska persze a maga nevén...
- Ez természetes.
Az én fiamat nem hívhatják máskép, mint Berényinek.
Csend.
A lámpa most lesüt az ő arcára.
És két könnyes szemben... megjelenik...
A napfény!
Én megmondtam!
Én még egyszer látni fogom a napfényt!
Ilonámat, az igazit , az enyémet!
Most előjött, kibujt a napfény, szelíden, szivárványosan játszik a napfény.
Könnyben, mosolyban, szenvedés, jóság délibábját.
Csak délibáb?
Hitegetős, csalókás?
Én nem tudom, én nem kutatom, én szerencsére nem tudok gondolkozni.
Én... én megcsókolom a délibábot.
*
Éjszaka sír a fiú.
A kis háztulajdonos.
A kis jogtudós.
A kis bankigazgató.
Sír , amikor pedig tele van pénzzel.
Hetvenhét folyószámlája van a bankban.
Karba veszem.
Csicsígatom.
Tisztába kellene tenni?
Kibontom.
A kis teste.
Fehér bársony, rózsaszirom...
Rózsaszirom?
Már megint a fonográf.
Ember!
Ember!
És ez, milyen furcsa.
Egy tevének fia lett és... a teve fia - ember.
( VÉGE.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE