Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Aszlányi Károly
Szélhámosok : Regény
Keletkezés ideje
1939
Fejezet
25
Bekezdés
1888
Mondat
3595
Szó
34035
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
ÖTÖDIK FEJEZET, amelyben két szélhámosok mutatkoznak.
1.
János és Sallai Nagy András elvégezvén dolgukat a különféle hivatalokban ; kicserélvén különféle okirataikat s megiván az áldomás No.
1-et a Szarvasban , elindultak hazafelé, miközben János némi aggodalommal gondolt a barátjára.
Örömmel vette, hogy egyedül intézheti a telekvásárlás ügyét és nem kell attól tartania, hogy tudós barátja belekotyog az ügylet lebonyolításába.
De vajjon ő , aki oly könnyedén feledkezik el mindarról, ami a közelmultban történt - s nála Kr. u. 1500-ban végződik a közelmult - vajjon ő, mondom, nem feledkezett meg arról , hogy a szélhámosi státus titoktartást parancsol?!...
János többízben belátta, hogy jobb lett volna egyedül indulni a bűn útjaira.
De mi lett volna Zénóból nélküle?!...
Ha valamely bűnhöz segítőtársra van szükséged, ó, halandó ember, úgy válaszd meg , hogy ne legyen szórakozott.
Dehát János nem választhatott szabadon.
2.
Amikor a házigazda s a szőke ifjú eltávoztak, Anikó néhányszor körülforgatta szemeit a kerten, mintegy Julist keresve.
Julis nem mutatkozott.
Hosszú, fehér ujjai között szaporán forgatta a lány a borsóhüvelyeket; peregtek a sikos, kövér , zöld borsószemek.
Zénó oldalt ülvén, a lány profilját látta; ez a profil szép volt.
Mint tárgyi észlelet, Zénó számára is felfogható volt e tény s míg a borsóban vájkált, nem vette le szemét ez említett profilról.
- Mit néz? - kérdezte a lány, bizonyos neheztelő zavarral.
- Én?! - kérdezte Zénó.
- Igen, maga.
- Tényleg - sóhajtott a fiatal tudós.
Anikó felnézett és elvörösödött.
- Azt kérdezem, hogy mit néz?!
- Hogy mit nézek?!
- Igen.
Hogy mit néz!
- Én?!
- Igen!
- Én nem nézek semmit.
A dolog ezzel elintéződött.
Olyan a világ rendje, hogy az ilyesmit le kell tagadni.
És a tagadásban hinni kell.
Kovács Zénó dr. nem néz semmit.
Ez a tény .
Álljon elő, aki kételkedni merészel.
A fiatalember a torkát reszelte.
- Nekem ne jöjjenek azzal, hogy a kulináris munka fárasztó.
Anikó pedig éppen ezzel «jött neki ».
Hogy csak művelné naponta!
És egész délelőtt !
Majd megúnná.
Mire a lovag: «a maga társaságában soha !»
« Ugyan, ezek üres bókok ! »
« Nem, komolyan beszélek !»
« Tudom !» - és legyintés.
Ezzel a társalgás végképpen elsekélyesedett.
A fentieket minden új ismeretség első tíz percében elmondják egymásnak az emberek, akár azért, mert jobb nem jut eszükbe, akár azért, mert óvatosan ki akarják tapogatni egymás szellemi képességeit.
Idáig eljutván, mindketten belátták, hogy saját színvonaluk alá süllyedtek.
Zénó felemelt egy borsóhüvelyt és a napfény felé tartotta, amely átvilágított rajta s átlátszottak a borsószemek.
Most meg tudta volna mondani, mit néz, de most nem kérdezték tőle.
A fekete kis gömböket nézte a hüvelyben, olyan volt ez, mint egy röntgenfelvétel.
A lány pedig közben nyilván befejezte a fejtést, felugrott, lesöpörte a kötényét és azt mondta:
- Most, ha már mindenáron részt akar venni az ebéd elkészítésében, akkor bejöhet velem a konyhába.
A konyhában meleg volt, mint nyáron általában és különösen a konyhákban.
Rengeteg légy volt a konyhában és a legyek között nyolc-tíz légyfogó papiros csüngött felülről.
Ha az ember a légypapírok között suhanó, keringő legyeket figyelte egy darabig, akkor arra a meggyőződésre kellett jutnia, hogy van a legyek között egy közlekedési rendőr, aki a forgalmat irányítja s akinek az éberségén múlik, hogy egyetlen légy sem került, még véletlenül se lépre.
Ott volt továbbá Julis, aki a legyeket hajtotta s ezt a legyek kitűnő szórakozásnak tekintették.
Hagyták magukat hajtani, mert a hajtás által kellemes , hűvös légáram támadt s abban jobban esett nekik a repülés.
A tűzhelyen három hatalmas fazékban forrt, süstörgött és rotyogott valami a fedők alatt .
Étvágygerjesztő illatok áradtak.
Zénó nagyon eredetinek találta ezt a helyet, - olyan érzések költöztek a szívébe , amelyeket a sokéves pesti robot alatt, a tejcsarnokokban, sötét kifőzdékben, sőt az elegánsabb vendéglőkben sem érezhetett.
Ez a jó érzés eláradt benne s vidáman hunyorgatva ült bele egy lábas hámozott burgonyába, majd közvetlenül utána rálépett egy csirkére és végül az ajtóban megállt, olyan kicsire húzva össze magát, amilyenre csak lehetett.
Anikó most nem nagyon ért rá foglalkozni vele.
Egyenkint felemelte a fedőket , megszagolt, megízlelt, felülvizsgált mindent s miután hadvezérhez méltó pontossággal kellő utasításokat osztogatott Julisnak, ismét elhagyta a konyhát .
Zénó természetesen követte.
Most az üvegverandára mentek, ahol az asztalon ott állt még az üveg eperpálinka , már tudniillik annyi, amennyit a két másik úr meghagyott.
- Foglaljon helyet - kínálta Anikó - és igyon egy kupicával.
Betöltötte a fehér, illatos italt és Zénónak nem volt bátorsága visszautasítani.
- Nemigen ivott mást egyébként, mint barna sört, de a lány szemébe nézve, megitta volna a vitriolt is.
A lánynak ugyanis szép szemei voltak.
Ez ismét olyan ténynek bizonyult, amely erőszakosan ette be magát a doktor úr tudatába.
Kénytelen volt többízben lesütni a szemét, de valami ellenállhatatlan kényszer hatása alatt mindegyik esetben rögtön utána ismét felsütötte.
Olyan látvány volt ez, amely felett nem lehetett napirendre térni.
És Zénó csodálatosképpen úgy vette észre, hogy nem is szándékozik.
Ezek a szemek nem arra teremttettek, hogy nézzenek, hanem, hogy őket nézzék.
- Kár, - mondta közvetlenül - kár, hogy pont most lettem szélhámos.
- Nem értem - mosolygott a lány és kíváncsian várta, hogy mi lesz a csattanója ennek a tréfának.
Zénó levette a pápaszemét és megtörölgette.
Azután visszarakta és tekintete a távolba siklott.
A távol ez esetben a sziklás földdarab volt, amelyet János, ez a rejtélyes ember, az imént megvásárolt valami módon annak a lánynak az apjától , akinek szép szeme és szép profilja volt.
Ez a tényállás, szögezte le magában Zénó , pontosan ez.
- Igen, - erősítette meg - szélhámos lettem.
Valami lehetett a tekintetében, ami a lánnyal megérttette, hogy nem olyan szokványos tréfának a bevezetője volt ez a mondat, amilyenhez a sápvári ifjaktól volt szokva.
Valamit átérzett abból a különös lelkiállapotból, amely a frissen elkövetett bűn és a tiszta és ártatlan lélek keveredéséből áll elő, mint benzinből és levegőből az a gázkeverék, amely a motorokat hajtja.
- Magyarázza meg, - mondta kissé meghökkenve - nem értem mit akar mondani.
- Nem vette volna észre rajtam? - csodálkozott Zénó.
- Tényleg nem?
- Nem.
Mit?
- Amit említettem...
Én és a barátom, mi ketten letértünk az egyenes útról.
- A motorkerékpárjukkal? - próbált élcelődni a lány.
De ez csak olyan kínos igyekezet volt.
- Nem - csóválta a fejét Kovács úr.
Egy pillanatig se gondolt arra, hogy a lány szemében elveszti értékét, hanem igenis arra gondolt, hogy milyen nehéz kifejezni valamit és mennyire irígylésreméltó ember az a Fehér Jani, aki bármit ki tud fejezni, amit akar.
( És különösen irígylésreméltó, mert nem mindent akar kifejezni, amit tud ).
Így tehát Zénó kénytelen volt egyre mélyebben belefeküdni a magyarázatba.
- Hallott már arról, hogy szélhámosok vannak?
- Hogyne - felelte a lány.
- Hallottam.
De nem olyannak képzelem őket, mint amilyen maga.
- Lehet, hogy nem olyanok - vallotta be a doktor.
- A fehér fajoknak csak néhány alaptípusa van és a rengeteg ember, akit az ember lát, mindennek a néhány alaptípusnak a variációja.
Én nem vagyok szélhámos típus.
Sőt.
Barátom azt állítja, hogy egyenesen alkalmatlan vagyok erre a hivatásra.
Nem azért azonban, - nehogy mentegetődzésnek vegye - mintha nem volna elég bűnös ösztön bennem!
Hanem azért, mert, szerinte, szórakozott vagyok.
Csacsiság!
Ez a tévhit onnan ered, hogy egyetemi éveink során, amikor még apanázst kaptunk hazulról és időnként vendégeket hívtunk magányos lakunkba, egy kellemetlen eset történt velem.
Azelőtt ugyanis gyakran előfordult, hogy vendéget hívtam és elfeledkeztem róla később, úgyhogy amikor jöttek, én nem voltam otthon.
Vagy engem hívtak meg és nem mentem el.
Ez azonban még nem keltett akkora feltűnést, mint az az eset, amikor Janit és még néhány barátomat meghívtam legényvacsorára és amikor megérkeztek, - otthon voltam .
Ugyanis én úgy emlékeztem, hogy én voltam meghíva hozzájuk, - de elfelejtettem elmenni.
A barátom legalább is így magyarázza a dolgot.
Azóta rajtam ragadt az a bélyeg, hogy szórakozott vagyok.
- Kissé eltért a tárgytól - mondta a lány komolyan.
- Igen, meglehet.
A tárgy nehéz.
És nem is tudom, hogy érdekli -e.
- Hogyne érdekelne, - felelt Anikó - amikor a vendégeinkről van szó és amikor éppen most kötöttek üzletet az édesapámmal.
Zénó kényelmetlenül feszengett a székén.
- Az az érzésem, - mondta - sőt, meg vagyok győződve róla, hogy az az irányváltozás, ami az életünkben beállott, nem érinti az ön édesapját, legalább is el sem tudom képzelni, hogy én, illetve a barátom bárkinek is kárt akarjon okozni .
Erre vonatkozóan határozottan megállapodtunk.
A lány lehorgasztotta a fejét.
- Én - mondta - még sohasem hallottam olyan szélhámosságról, amely valakinek ne okozott volna kárt.
- Miért? - kérdezte Zénó kissé megdöbbenve.
- Mert a szélhámosság lényege az, hogy valakit meg kell károsítani.
- Kérem! - kiáltotta Kovács Zénó dr. - kérem, higyje el nekem, vegye tudomásul , hogy ilyesmiről szó sem lehet.
Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom mind a kettőnkről, hogy becsületes szülőktől származunk és a becsület előttünk szent!
- Megkönnyebbüléssel hallom, - mondta a lány enyhe gúnnyal - de hogy egyezteti ezt össze a szélhámosság fogalmával?
- Nem tudom - felelte Zénó őszintén - nem én egyeztetem össze, hanem a barátom .
Meg kellene kérdezni tőle.
Ő sokkal jobban és érthetőbben fejezi ki a dolgokat , amelyeket ki akar fejezni.
- Igen, igen, - mondta a lány - de hát mégis miből áll a szélhámosság, amelyet elkövettek?
- Még nem követtünk el - felelte Zénó határozottan és a lány csinos arcán bizonyos megkönnyebbülés suhant végig.
- Még nem követték el? - kérdezte.
Zénó egyenesen a szemébe nézett.
- Még nem - felelte határozottan.
- És mikor akarják elkövetni?
- A közeljövőben - vallotta be.
- És nem lehetne lebeszélni magukat erről?
- Az az érzésem, hogy...
Nem tudom.
Nem tudom, a barátom dönt ilyen kérdésekben.
- Szeretnék beszélni a barátjával - mondta a lány szigorúan.
Zénó meghökkent.
Úgy volt vele, mint nem sokkal előbb az édesanyjának írt levéllel.
Egyszerre rájött, hogy olyasmiket mondott, amiket nem lett volna szabad mondania.
Talán árulást követett el?
Lehet.
A lányhoz fordult és bizonytalan mozdulatot tett a kezével.
- Nagyon szeretném megkérni, - mondta - vagyis, igen lekötelezne vele, ha nem szólna a barátomnak.
- Miről?
- Amiket itt mondtam magának.
- Miért?
- Nem lett volna szabad megmondanom, hogy szélhámosok vagyunk - mondta Zénó enyhe kétségbeeséssel.
- Attól félek, hogy bajba fogom keverni a barátomat.
Kérem, ne árulja el neki, hogy szóltam.
Megértheti, hogy az ilyesmi titok.
A lány szigorúan nézett rá.
- Kérem, - mondta - nem fogom elárulni, fölösleges aggódnia.
De azt hittem, hogy súlyt helyez rá, milyen véleménnyel vagyok magáról.
Zénó izgatott lett.
Felkelt, majd ismét leült.
Megfogta az előtte álló üveget , majd elengedte.
Levette a pápaszemét és visszarakta, a nélkül, hogy megtörölte volna.
- Igen! - mondta élénken - súlyt helyezek rá.
Kérem, ne ítéljen abból, amit most mondtam.
Várja meg a dolgok kialakulását.
Esetleg nem lesz szükség arra, hogy beszéljek a barátommal erről.
Talán az élet maga megakadályozza, hogy elkövessük a tervezett... hm...
- De hát mit terveznek? - kiáltott a lány.
- Oh, nagyon komplikált dolog, nem is tudnám elmondani - felelte Zénó és valóban nem is tudta volna.
A lány azonban nem hitte el ezt.
Egészen bizonyos volt benne , hogy Zénó a terv érdekében titkolódzik.
3.
Ki tudja, hogy alakult volna ez a beszélgetés, ha nem érkezik meg a sokat emlegetett «barátom» Sallai Nagy uram kíséretében.
Amint megérkeztek, Anikó eltűnt a konyhában, hogy az ebéden elvégezze az utolsó simításokat.
Erre nagy szükség is volt, mert az urak a töméntelen sörivástól meglehetősen megéheztek, - Zénó is éhes volt, bár ezt nem vallotta be magának .
Másnak még kevésbbé.
János azonban nyíltan panaszkodott a gyomrára, amely követelődző módon kezdett fellépni.
Az ebéd, amely igen kitűnő volt, gasztronómiai részét tekintve, - mint társas összejövetel igen különösen folyt le.
János és András úr jókedvűek voltak és beszédesek.
Anikó azonban hallgatott és ami a beszédet illeti, csupán a kínálásra szorítkozott.
Zénó pedig meghökkenve figyelte.
Persze, egy levelet az ember esetleg még a levélszekrényből is kipiszkálhat, - pláne a sápvári levélszekrényből - amely olyan öreg, hogy egy hüvelykujjal be lehetne nyomni - a kimondott szó azonban visszavonhatatlan.
Anikó rosszkedvű volt és erről kétségtelenül Zénó tehetett.
Késő délután volt már, amikor felkeltek az ebédtől és a méhesbe mentek.
András úr bort hozatott a közeli vendéglőből és most mind a négyen ott ültek a földbe dorongolt lábakon álló asztal körül.
Bodzaillat terjengett, nehéz és édes illat ez.
Időnkint megjelent egy öreg liba , hét kis sárga libával, amelyek ott lábatlankodtak az asztal körül, majd ismét elvonultak.
Galambok és méhek rajzottak a levegőben, meleg volt, fülledt meleg , mély, teli nyár.
János pesti kalandjait mesélte.
Valamint előadást tartott Sallai Nagyéknak a pesti erkölcsökről.
Kitűnő előadó lévén, végül Anikót is megnevettette.
Sőt odáig vetemedett, hogy a pesti szélhámosok különböző típusairól tartott előadást, aminek folytán Zénó feszengve ült a székén.
Beszélt például a kávéházi bliccelők különféle, gyakran lángelmére valló trükkjeiről.
Elmondta például annak az embernek az esetét, aki a kisfiával beült a kávéházba, ott megittak két kávét, komplett reggelivel, cigarettát vásárolt , majd megkérdezte a főpincért, hogy hol van a legközelebbi borbély.
A főpincér megmagyarázta, mire az illető megkérte, hogy vigyázzon addig a kisfiúra, amíg ő visszajön a borbélytól.
Miután három óra hosszat nem jött vissza, a főpincér végül is elvesztette a türelmét és odament a kisfiúhoz:
- Te nem vagy nyugtalan, hogy apukád még mindig nem jött vissza?!
- Nem apukám - felelte a kisfiú.
- Hát kicsoda? - rémüldözött a pincér.
- Nem tudom.
Megszólított az utcán, hogy akarok -e reggelit enni vele.
Ehhez hasonló történetek kitűnő zöldszilváni mellett mindig alkalmasak arra, hogy a hangulatot felfokozzák.
Észre sem vették és már hat óra lett és Anikó ismét felkerekedett, hogy vacsoráról gondoskodjék.
Zénó egynéhányszor megrángatta János kabátját az asztal alatt, sőt egyszer nyiltan meg is mondta, hogy illetlenség ennyi ideig igénybe venni a háziak vendégszeretetét és itt volna az ideje, hogy távozzanak.
Sallai Nagy uram azonban hallani sem akart erről.
Pompás vacsora következett, majd Anikó zongorázott.
Zénó még sohasem élvezett úgy zenét, mint ezt, aminek nemcsak Anikó kitűnő játéka volt az oka, hanem nyilván az is, hogy Zénó abszolúte nem értett a zenéhez.
Egyre újabb és újabb palackok kerültek az asztalra - most már bent ültek a hűvös szalónban - és végül előkerült az, ami ilyenkor elő szokott kerülni, a családi fényképalbum.
János elszörnyedve nézegette a tíz centiméter magas gallérú nagybácsikat, kocsikerék-kalapú nagynéniket, Ödön bácsit önkéntes korában, Malvin nénit a Városligetben és így tovább...
Végül is Sallai Nagy András uram - éjfél felé járván az idő, így szólt:
- Látom már, hogy az én kislányom álmos.
Azzal a feltétellel elengedlek benneteket, hogy nekem itten túrás vagy ásás közben minél gyakrabban benézzetek a portámra, nagyon derék gyerekek vagytok.
Nem is tudtam, hogy Pesten ilyenek is vannak.
Zénó szerényen vonogatta a vállát és kétrét görnyedt Sallai Nagy András előtt .
János azonban kedélyesen megveregette a vállát és megígérte, hogy majd teszi tiszteletét.
Elbúcsúzván, Anikó kikísérte őket és megvárta, amíg a motor begyulladt.
Elég soká kellett várnia.
Majd elszörnyedve nézett a tákolmány után, amely döbbenetes morajlás közepette S-betű alakban haladt az úton.
4.
A kávéház terraszán még mindig ott ült a három fiatalember, akik azért ültek ott este óta, hogy megvárják a pestieket.
Így aztán nem lehetett lefeküdni , meginvitálták őket az asztalukhoz és vidéki méretekben is hatalmas borozás kezdődött.
A három fiatalember eleinte olyan megilletődött volt, mintha legalább is két pesti futballistát láthatott volna vendégül.
Később azonban meggyőződtek róla, hogy ezek a pestiek, akik jelenleg Sápvár legfőbb szenzációjának számítanak, épp olyan hús-vér emberek, mint a sápváriak, ha valamivel rejtélyesebbek is.
A három fiatalember egyike aztán konfidens is lett és egyenesen, nyíltan megkérdezte Jánostól, hogy miért jöttek Sápvárra tulajdonképpen.
- Tudod, - mondta János és mutatóujját a szája elé tette - ezt ne kérdezd tőlem .
Pláne most, amikor kissé... hm... be vagyok... csípve.
A fiatalember erre összenézett - jelentőségteljesen - a másik két fiatalemberrel .
A másik két fiatalember viszonozta az összenézést.
János pedig elnézett a fejük felett, kissé talán keresztbe álló, de mindenképpen világoskék szemekkel, a felsősápi szőlők irányába, ahol az ég derengett és halvány gyöngyszürke csíkok képződtek rajta.
Hajnalodott.
Zénó arra a lányra gondolt, akinek a szemét és profilját olyan alaposan megbámulta az elmult napon.
Szíve az alkohol következtében talán kissé hevesebben vert, mint egyébkor.
És bármennyire küzdött a bűnös gondolat ellen, a baráti környezet, az ódon kisváros, a derengő hajnal, a negyedik dimenzióban lebegő csodálatos barna szempár és az elfogyasztott alkohol hatása alatt csaknem felordított: hogy egészen jó dolog szélhámosnak lenni...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE