Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Aszlányi Károly
Szélhámosok : Regény
Keletkezés ideje
1939
Fejezet
25
Bekezdés
1888
Mondat
3595
Szó
34035
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
HATODIK FEJEZET, amelyben Jánost megkörnyékezik.
1.
A reggel Sápvárott is csak reggel.
Feljő a Nap s lemegy a Hold.
A «Lassan a testtel » -dalárda sárga épületére kitűzik a háromszínű lobogót.
Arramenők találgatják, minő alkalomból vajjon?!
Amikor gyászlobogót tűznek ki, az a kérdés: ki halhatott meg?!...
Ami gyakran fordul elő , mert a «Lassan a testtel »- dalárda országos hírű együttesének többé-kevésbbé mindenki tagja volt.
Lukács úr inasa segítségével felöltözik; végigmegy a szalónon, amelyben felesége s lánya tartózkodnak.
- Dönci már elment?! - kérdi a nagy ember.
S Lukácsné halkan felel:
- Miért ne ment volna már el?!
A közhivatalok megtelnek közhivatalnokokkal, a magánhivatalok magánhivatalnokokkal.
A konflisstandon kiki felrakja lovának keskeny fejére a zabos-zsákot.
A lovak beletemetkeznek; - mert ugyan kit érdekel a világ, ha zabostarisznya van a fején?!
Míg Kovács dr. úr alszik, - hiszen tegnap ivott s ez teljességgel szokatlan volt nála, - János úr már a főtéren sétál s megállván a stand előtt, maga elé bámul.
A kövezet bámulatosnak mondható.
Néhány négyszögölnyi darabon lapos kövek, másutt gödör, egyebütt keramit.
Melyik polgármester művéből mi maradt.
Itt a stand környékén elég piszkos is.
A bádogkarszalagos utcaseprők itt is söpörnek ugyan, de csak fél-ambicióval.
Mert minek takarítani a lovak alá?!
Így aztán a polgármester úr ablakán, odafönt, beáramlik az istállószag, holott istálló nincs is.
János csak áll s szemléli a lovakat.
2.
A kocsisok meg őt.
Ki kellene menni az újonnan vásárolt telekre; a Kovács Zénó telkére.
A szélhámosság kezdetét veszi.
Lássák az emberek, hogy a Rejtélyes Terület mától kezdve állandó felügyelet alatt van.
Pontosan fel kell mérni; a megyei levéltárból történelmi dokumentumokat előkotorni; munkásokat felfogadni...
- Ez mind az én dolgom - gondolta Fehér Jani; a barátjára nem számíthatott.
Zénó csak hallgatólagosan szélhámos.
Ha azonban gyalog megy ki a telekre, arra nincs tanu.
Aki konflison megy, azt megnézik a sápváriak.
Már a kocsisok figyelmesek is lettek rá; ki a jobbszemét nyitja rá, ki a balt ; zsíros kalapjuk alól szemlélik a kocsisor mentén ácsorgó idegen urat.
Mert az alku, az nagy és szent dolog Sápvárott.
Minden tárgy annyit ér, amennyit az árából le lehetett alkudni; minden gazdasszony annyit ér, amennyivel olcsóbban vásárol, mint a másik.
Évszázados igazság ez.
János alföldi gyerek; de Sápvár nincs messze az Alföldtől.
Amúgy is olyan, mint egy alföldi kolónia.
Csendes, álmos, maradi.
János igen otthon érzi itt magát, csak áll, magába süllyedve, mintha csak el akarna tűnni a kalapja alatt, a világ elől.
S így tesznek a kocsisok is.
A cél az, mindkét részen: ne higyje az egyik, hogy a másiknak szüksége van rá.
Az idegpróba percekig tart.
Míg végül a leghátulsó kocsi gazdája, bizonyos Ótott Kovács János, megszólal:
- Mönni akar az úr?!
János felnéz, álmatagon.
Süt a nap, bólint rá; a szürke ló balról jobbra csapja át a farkát.
Hosszú csönd, amelynek végén ismét Ótott Kovács János szólal:
- Kocsim száma nomeró hét.
János beleegyezően bólint.
- A számmal, - mondja - azzal nem is vóna baj.
Csak az ár ne legyen magas.
- Az ár?!
Ótott Kovács összehúzott szemmel néz a napba.
Kerek, tatár koponyáján pörge kalap , rövidre nyírt haján egy légy mászkál le s fel.
- A taksát gondolja az úr?
- Azt.
Ótott Kovács érzi, itt a pillanat, amikor nem szabad elsietni a dolgot.
Mert ha az úr azt hiszi, hogy ő nem bír meglenni eme fuvar nélkül, akkor téved.
Megbír ő lenni nélküle.
Habár elkelne a pénz.
- A taksa?! - dörmögi, - az attúl függ, hová akar mönni.
János előveszi ezüst cigarettatárcáját - azaz, ne legyünk már mink is szélhámosok : ezüstözött, - kivesz egy Extrát, merthogy olcsóbb cigarettát csak nagyurak szívnak manapság:
- Tudja, hol lakik Sallai Nagy András úr?!
- Tudom hát.
- No, azon túl, valamivel kijjebb van a telke.
Azaz, hogy a telkünk.
Hát oda.
Ótott Kovács János magába roskad.
Ez már meggondolni való.
A Madocsai-úton az a bizonyos köves telek... aki aztat megvette, az vagy bolond, vagy nagyon gazdag , avagy pedig mind a kettő.
Attól keveset kérni az útért nem lehet.
- Az bizony messze van, - véli Ótott Kovács.
- Azér külön zab jár a lónak.
- Mennyit kér, mégis?!
- Két pöngőt, - feleli János bácsi; de csak úgy oldalrul, mint akinek mindegy.
- Két pengőt?!
Az sok.
- S Fehér úr már a következő fogat felé figyel.
- Egy nyolcvan, no.
- Nincs a kocsiján takszaméter?!
Ótott Kovács legyint.
- Nem métörre megy a taksa.
De ha az úr ennyire fogához veri a garast, akkor mönnyön mással.
Ott van a Pap Mihály, annak a lova is húz; kivált amelyik napon önni kapott.
Fehér úr akkorra elunta a vitát s odébb lépett.
Fene a büszke kocsisát, olyan jól megy neki, hogy már alkudni se hagyja az embert!
Azért sem ezzel megy!
S amint elfordult, a Fehér Bikáig húzódó kocsisor eleje felé, ezzel a félfordulattal mégegyszer súrolta a pillantása Ótott Kovács János izzadt, kerek arcát.
S egy ezredmásodperc alatt meglátta a csalódást ezen az arcon.
Ezen a kerek , fáradt arcon; ezekben a hirtelen kialvó, gyámoltalan, beletörődő, barna szemekben .
Az egész ember hirtelen elszontyolodott a bakon.
János hirtelen megszánta.
Könnyűvérű nőknek s szélhámosoknak vannak ilyen jó , érzelmes pillanataik.
De lehet, hogy ez nem is érzelmesség volt; hanem együttérzés.
Néhány millió ilyen fáradt, barna szem: ez a magyarság.
Megpróbálnak nyeglén, ravaszkodva hunyorogni, de ha az ember elfordul, kihunynak; szomorúak lesznek, mint a harangos, pókhálós alkony.
- Legyen két pengő, - mondta János, csaknem vidáman - hanem ne szóljon senkinek róla, hova megyünk.
Felkapaszkodott hát az ülésre.
Elnyúlt a kopott takarón, amely öreg volt, mint maga a kocsi, de forró, mert reggel óta sütötte a nap.
A kocsis meglegyintette ostora hegyével a gebe nyakát.
- Mariska, - mondta nyújtottan s a ló elindult, kiválván a kocsisorból.
Végigmentek egy hosszú, egyenes, valamint két rövid, görbe utcán.
Balról nagy , vöröskeresztes tábla egy sárga házon:
MENTÖK.
János elmosolyodott.
Eszébe jutott Nagykőrös, ahonnan származott, a mentőket ott is rövid ö-vel írták.
Vajjon minő rejtélyes összetartás eredményezi ezt?!
Bár viszont, Kecskeméten azt mondják, a kőrösi MENTÖK tulajdonképpen forgalmi szabályzat; csak a másik oldalról lekopott az, hogy GYÜTTÖK.
3.
Kiérvén a telekre, János lekászolódott s bement a kövek, papsajtok, gyíkok s emeletes kórók közé.
A telek szélén egyetlen szál magas mályvaszár virított feslő rózsáival.
Ótott Kovács is leszállt a bakról s János látta, hogy bizony az nem restell utána jönni.
Mariska meg a kocsit húzta az út szélire s legelészni kezdett.
Zabot ígértek neki; de Mariska tudta, hogy az ilyen igéret akkor biztos, ha a pasas fizetett már; de még akkor se biztos.
Mert akkor Ótott Kovács még átesik azon a lelki válságon, amelyben a zab s a pálinka közt kell választania.
S amilyen biztos, hogy Mariska a zabot szereti jobban, olyan biztos, hogy Ótott Kovács meg a pálinkát.
Ostorral a lábszára mellett odaállt Fehér úr mellé, aki a Nap felé fordult s fürdőzött a forróságban, zümmögésben, bodzaillatban.
- Minek vették mög az urak ezt a szemétdombot? - kérdezte illemtudó arccal, - hiszön nem jó ez építkezésre.
Fenékig kű.
- Tudom, - suttogta János - dehát ez titok.
Ótott Kovács lesütötte a szemét.
Ha titok, az persze más.
Tisztelte a mások titkait.
- Éppen a sok kő miatt vettük meg, - mondta mégis halkan a pesti úr; de nem olyan halkan, hogy Ótott Kovács meg ne hallja.
- A kű miatt?! - ámult a kocsis.
Fehér úr bólintott.
- Bizony.
- Hát van a kűnek értéke?!
- Van bizony.
Meg ami közte van...
János hirtelen elhallgatott, mint akinek túlságosan sok szaladt ki a száján.
Megfordult s megragadta Ótott Kovács keszeg vállait , hogy az az ostort is kiejtette a kezéből.
- Hallja! - rivallt rá - magát meg fogják környékezni, hogy hova hozott engem s miket mondtam magának!
- Fenét engöm! - szedte össze magát a kocsis.
- De bizony, még talán pénzt is ígérnek magának, hogy beszéljen!
- Neköm?!
- Igen.
De ha becsületes ember, akkor megtartja az igéretét, hogy semmit se kotyog el ebbül.
- Mög én, - bólintott hevesen Ótott Kovács.
- No akkor mehetünk vissza.
A konflison döcögvén, Fehér úr bizonyos volt benne, hogy Ótott Kovácsban olyan szövetségest talált, amilyenre szüksége van.
Fog az fecsegni, bizony s majd felveri a telek hírét!
4.
Amint visszaértek a főtérre, János kifizette a fuvart s bement a kávéházba.
Leült egy légyfogó papiros alá s onnan figyelt.
Nem telt el három perc s egy fínom ruházatú, előkelő fiatalember állt meg Ótott Kovács kocsija mellett.
János megkönnyebbülten sóhajtott; lapokat rendelt s hátat fordított a főtérnek.
5.
A fínom külsejű fiatalember Poross Dezső volt, a nagy Lukács titkára.
Felszólt a kocsisnak, aki mintegy megkövülve ült a bakon.
A földes hátú légy ismét elfoglalta helyét a tarkóján.
Dezső a lámpának támaszkodott:
- Hol volt, János bácsi?!
Ótott Kovács mereven ült.
- Itt vagyok, kéröm.
- De fuvarba volt.
- Vótam.
- Merre jártak?!
- A városba, mög a város körül.
Dezső körülnézett s gyorsan mondta.
- Öt pengőt kereshet, ha megmondja pontosan, hol voltak s miket tett és mondott az utasa...
Ótott Kovács lenézett a fínom úrra.
- Öt pöngő nagy pénz, - mondta - de a böcsület még nagyobb.
Ami titok, az titok .
Ha mögsütnek, se tudok sömmit.
Azzal hátramászott az ülésbe s elaludt.
Vagy legalább is úgy tett, mintha aludnék.
6.
Fél háromkor János éppen a feketéjét itta, amikor egy libériás inas lépett az étterembe.
Meghívót hozott neki, címeres papíron.
Lukács Ede és neje szívesen látják ma este vacsorára Önt és barátját .
Csak ennyi volt a szöveg.
János bólintott és zsebregyűrte.
Az inas elment.
Zénó a pápaszeme mögül kétségbeesve bámult rá.
- Mi ez?! - kérdezte félszegen.
- Ez a siker, - felelte János.
De Zénó félt a sikertől.
Délután mindketten elmentek a levéltárba; János azután felfogadott négy munkanélküli kubikost, akiknek egyelőre az volt a dolguk, hogy éjjel tüzet rakjanak a telken s ébren legyenek.
Az egyik a kutyáját is magával vitte.
Így aztán Sápvár nyugalma estére teljesen felfordult!
Kétségtelen, hogy itt, a kezük ügyében évek óta kincsek hevertek!
Kincsek, amik talán milliót érnek!
És senki se tudta, tapostak rajta s most idegeneké lesz!
Idegeneké!
Bárki kiáshatta volna őket...
Elsősorban Sallai Nagy András uram...
Estére Limeneczné elfelejtette megverni a gyerekét.
Lukács Dönci mint tapasztalt régész ejtette ámulatba Ulánszky báróékat vad meséivel.
A Raszkovszky-Nagy kártyaparti félbeszakadt.
Kecskéssy Szaniszló felvillanyozva ódalgott az idegen telek körül, hogy legalább lássa.
Bonyavka órás odaadta volna egész üzletét a Rejtélyes Telek feléért.
Hátha abban a felében van a kincs?
Sallai Nagy András döngő léptekkel járt fel-alá a szobájában.
Anikó zsebkendőt gyűrt a foga közé s csalódottan gondolt Zénóra.
Vajjon kinek van igaza?!...
Ótott Kovács János pedig fontoskodva mondta a feleségének:
- Hagyj békén, asszony, mondtam már neköd.
Sokat tudok, de nem mondok sömmit.
Nem , ha mögsütnek se.
S a harangos, pókhálós, bodzaillatos alkony elült a sápvári völgyben; nyugodtan , mint mindig.
Tücsökcsirpelés hallatszott mindenfelé; de olyan messziről, mintha nem is volna igaz.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE