Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Aszlányi Károly
Szélhámosok : Regény
Keletkezés ideje
1939
Fejezet
25
Bekezdés
1888
Mondat
3595
Szó
34035
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
HETEDIK FEJEZET,amelyben János végig igazat mond.
1.
Este háromnegyed nyolc lehetett, amikor János és Zénó a kávéház terraszán ülve, a poros akácfák lombjára bámultak s a korzó hullámzó népe rájuk.
Így ültek ott s a rengeteg tipegő láb s az enyhe, kávéházi edénycsörgés ellenére is olyan csöndes és békés volt az egész, mint az a néhány pillanat, amely egy pásztorének elhangzása után telik el.
János az órájára nézett s halkan füttyentett.
- Mennünk kell - mondta határozottan.
- Hová? - kérdezte Zénó megütődve.
- Lukácsokhoz - felelte János.
- Lukács úr az a pénzmágnás, aki meg fogja tőlünk drágán venni a telket.
Zénó felvonta a szemöldökét s a Kelemen András szobrára bámult, amely a főtér közepén állt, mint egy - bocsánat a profán hasonlatért - kővé meredt közlekedési rendőr.
- Lukácsékhoz - mondta megdöbbenve a doktor úr - fantasztikus!
Egy pillanatig mintha kihagyott volna az agyam, nem tudtam megérteni, miféle telekről beszélsz .
Most már emlékszem, persze.
De nem mehetünk Lukácsékhoz.
Most János csodálkozott.
Ilyen határozott kijelentést még sohasem hallott a fiatal régésztől, legalábbis újkori dolgokra vonatkozóan.
- Micsoda beszéd az, hogy nem mehetünk? - kérdezte.
- Miért ne mehetnénk?
- Mert megigértem Anikónak, hogy náluk vacsorázunk.
- Miféle Anikónak? - kérdezte János, majd mindjárt hozzátette: - Hja, persze , tudom.
Mikor igérted meg?
- Találkoztam vele délután.
Valami kézimunkáért ment valahova.
Nagyon rossz kedvű volt, alig akart megállni, mondtam, álljon meg, azt mondta, nem ér rá, mondom , akkor elkísérem, azt mondta, ne kísérjem, mert abból pletyka lesz, mondom, hát akkor hol beszélhetnénk, azt mondja, sehol, mondom, mégis, azt mondja, hát akkor jöjjünk el vacsorára.
- Sajnos, nem mehetünk el Sallai Nagyékhoz vacsorára.
- Miért nem?!
- Mert Lukácsokhoz megyünk.
Tudod, hogy meghívtak.
- Nem is ismerjük őket.
Nem fontos.
Én megigértem Anikónak.
- Ne feledkezz meg róla, hogy szélhámosok vagyunk.
- Mondtam Anikónak, de nem hiszi el rólunk.
János élesen kérdezte:
- Mondtad?!
Zénó elvörösödött.
- Mondtam.
- Légy szíves, máskor ne mondd, jó?!
És el fogsz jönni velem Lukácsékhoz.
Azt hiszem, pajtás, elfeledkezel arról a sok keserű óráról, amelyet a bűnös nagyvárosban gürcölve töltöttünk s amelynek során megannyiszor elhatároztuk, hogy ez így nem megy tovább.
Elfeledkezel arról, milyen kín az, amikor a bűnös nagyvárosban az embertől minden bűnöket - még a gasztronómiai jellegű bűnöket is - tantaluszi mértékben elérhetetlenné tesz az a puszta tény, hogy egy vasa sincs .
Elfeledkezel arról, hogy hadat üzentünk a becsületnek és hadat üzentünk a társadalomnak, mert a becsületből nem lehet megélni és a társadalomban nem lehet megmaradni.
Elfeledkezel arról, hogy a hadüzenetet közösen határoztuk el és attól a pillanattól kezdve, amikor elhatároztuk, szolidárisnak kell lennünk egymással .
Nem szabad, hogy a döntő pillanatban bármelyikünk is cserbenhagyja a másikat, mert ez méltánytalan volna.
Nem szabad még akkor sem, ha a világ legfontosabb szempontjai szólnának ez árulás mellett, azonban a te esetedben csupán egy fiatal hölgyről van szó, aki mindössze abban különbözik a többi milliárd fiatal hölgytől , hogy éppen olyan.
- Ezzel a rossz és méltatlan élccel lerontottad mindannak az értékét, amit előbb mondtál, - felelte Zénó.
- Tudod jól, hogy ha a barátságunkra hivatkozol, akkor olyasmire hivatkozol nálam, ami mellett minden más eltörpül.
Irántad érzett bizalmam és szeretetem az oka, hogy oly könnyen szakítottam a becsülettel...
Lehajtotta a fejét, levette a pápaszemet s megtörölgette.
Ezúttal nem minden ok és ráció nélkül, - leplezni akarta megindultságát.
János azonban keresztülnyúlt az asztalon és hatalmas csapást mért Zénó vállára.
- Ne búsulj, koma.
Gondold meg, a mai estén, amelyet említett Lukácséknál fogunk tölteni, huszonötezer pengőt kereshetünk.
Harminc pengőért eladom a telket , négyszögölenkint.
Egy fillérrel sem fogadok el kevesebbet.
- Harminc pengőért? - kérdezte Zénó mintegy álomban.
- Ki őrült meg ennyit adni azért a telekért?
- Ki?! - és János arcán sátáni fintor jelent meg.
- Legalább húsz ember akad ma Sápvárott, aki boldogan megadná ezt az összeget.
- De miért?
- Azért, mert máris vakon hiszik, hogy kincs van ott a földben.
Mátyás király kincse.
Zénó maga elé meredt.
- És mi hitettük el velük - mondta e tiszta pillanatában komoran.
- Mi nem - felelte János határozottan.
- Mi nem mondtuk senkinek.
És ha valaki megkérdezi tőlünk, mi tagadjuk.
Azonban nem akadályozhattuk meg, hogy az emberek azt gondolják, amit akarnak.
És az a tény, hogy a város tele van Mátyás-emlékekkel és hogy az utóbbi időben két Mátyás-korabeli vadászkastélyt fedeztek fel az országban, amelyről eddig nem tudott senki: mindez együtt hozzájárult, hogy néhány napon belül teljes pompájában bontakozzék ki a sápvári kincs-hisztéria, amely az emberek haszonleséséből, fantáziájából s az úgynevezett pánik-pszichozisból tevődik lassan, de biztosan össze.
Zénó felnézett.
- Nincs kizárva, - mondta - hogy ezen a környéken valóban találnánk Mátyás-korabeli építkezéseket, ehhez azonban óriási apparátus és nagy területek feldolgozása volna szükséges.
- Nekünk nem kell kastély és nem kellenek történelmi dokumentumok.
- Miért nem? - kérdezte Zénó.
- Nekünk pénz kell - mondta János egyszerűen.
- Ha megkapod a 12.500 pengőt, amely a szélhámosság lebonyolítása után jár neked, mit kezdel vele?
- Folyóiratot indítok - felelte Zénó.
- Régészet címmel.
János lemondóan legyintett.
- No látod.
E bűn lehetővé teszi majd neked, hogy kedvenc passziódnak hódolj.
- A tudomány nem passzió - felelte Zénó határozottan.
János azonban vállat vont.
- Hát mi - kérdezte.
- Hát mi a tudomány?
Zénó ideges lett.
Kivette zsebéből a töltőtollát és szemmelláthatóan előkészült a megfelelően hosszú és pontos válaszra.
János azonban intett a pincérnek és egyben felállt.
- Ne magyarázd meg nekem.
A tudomány, minden tudomány, reménytelenül kíséri végig az emberiséget, amely romlásába megy.
A tudomány mindig csak tények magyarázata lesz, a tényekkel azonban most sem tudunk megbirkózni, aminthogy évszázadokkal ezelőtt sem tudtunk.
Azt mondom neked, pajtás, hogy egyetlen embernek való tudomány van: hinni.
Hiába próbáltok ti befolyásolni minket abban, hogy mit higyjünk.
A hitet nem lehet megingatni, ha van és nem lehet pótolni, ha nincs.
Zénó a terrasz szélére állt és észrevette, hogy Kelemen András szobra olyan szigorúan néz rá, mintha a legteljesebb mértékben egyetértene Jánossal.
Zénó lesütötte a szemét.
2.
Sallai Nagy András uram álmatlanul töltötte az éjszakát.
Az emberek beszéltek , beszéltek és addig beszéltek, amíg sikerült elvenniük András úr nyugalmát.
Az a mese, hogy a pesti doktor kutatási rögeszméjét akarja kielégíteni a családja , amikor ilyen értéktelen telkeket vásárol neki, - ez a mese egyre , valószínűtlenebbnek tűnt Sallai Nagy András előtt.
Amikor Anikó behozta a reggelijét, csodálkozva látta, hogy apjának homlokán széles és rég nem látott redők húzódnak.
Mert Sallai Nagy uram, amióta meglehetősen tönkrement, azóta vidáman és gondtalanul élt, mert már nem volt mit vesztenie .
Vannak ilyen emberek.
Most azonban úgy látszott, hogy nagyon-nagyon sokat vesztett.
Itt feküdt parlagon ez a telek éveken keresztül, mérhetetlen történelmi kincsekkel a gyomrában.
Ezek a kincsek talán tízezer pengőt érnek, talán húszezret, de az is lehet, hogy százezret.
Ez a gondolatsor negyedóránkint végigvonult András úr agyvelején s amikor idáig eljutott, akkor mindig meghült a vér az ereiben.
Százezer pengő!
Az asztalra csapott.
Anikó ijedten nézett rá.
Szép arcán még kétféle kifejezés viaskodott: nem tudta , hogy nevessen -e, avagy aggódjon.
- Mi bajod van? - kérdezte.
- Eladtam ezeknek a csirkefogóknak a vagyonomat - felelte Sallai Nagy András.
- Miféle vagyonodat? - kérdezte a lány értetlenül.
- A telket.
- De hiszen a telek nem ért semmit.
Te magad mondtad, hogy ennél jobb vásárt sohase csináltál.
- Mondtam, mondtam, - mérgelődött András úr - de most hallom, hogy Mátyás-korabeli kincsek vannak a telken.
Ezek a pesti régészek, vagy mik, a maguk módszereivel kiszimatolták, hogy itt köll neki lenni, a kincsnek és volt eszük, hogy nem mondták meg nekem.
De én voltam a szamár, sejthettem volna, hogy ilyesmiért nem adnak pénzt.
Anikó maga elé bámult.
Valami szorongó érzés vonult át az idegein.
Eszébe jutott az a sok furcsaság, amit Kovács doktor úr beszélt tegnap.
És eszébe jutott, milyen becsületes fiatalembernek vélte.
És most azt kellett hallania, hogy szántszándékkal megtévesztette őket.
Anikó, amióta az intézetből hazajött, szigorúan ragaszkodott ahhoz az elvéhez , amelyet az intézeti lányok hallgatólagosan fogadtak el s amely szerint a férfiakban bízni egyáltalában nem lehet.
Ennek az elvnek az a sajátsága, hogy minden lány mindaddig ragaszkodik hozzá, amíg közelebbi érzelmi kapcsolatba nem kerül valamely férfivel.
Bár érzelmi kapcsolatról, ugyebár, nem lehet szó ilyen rövid ismeretség után és különben is Anikó még túlontúl fiatal volt ahhoz, hogy efféle érzelmi kapcsolatokat sürgősnek találjon, mégis ez az elv meglehetősen háttérbe szorult a tegnapi borsóhámozás és azzal kapcsolatos beszélgetés folyamán .
És most be kell látnia, még hozzá ilyen hamar, hogy mégis az elvnek volt igaza?!
- Nézd, apuskám, te rosszul fogod fel a dolgot.
Kaptál érte ezer pengőt, amit sohse kaptál volna érte, ha ezek az urak nem jönnek le Pestről.
És nélkülük azt se tudtad volna meg soha, hogy kincs van a telken.
Ne a kincshez mérd ezt az ezer pengőt, hanem a semmihez.
Akkor soknak fogod találni.
- Bolond beszéd - mondta András úr súlyosan.
Eltolta maga elől a gőzölgő kávét , felkelt az asztaltól s nehéz léptekkel kiment a szobából.
Anikó utánanézett , látta, hogy az utcára megy s a város közepe felé halad.
Tudta, hogy újabb hírekért megy, hogy tovább rághassa magát.
Sohse fog belenyugodni abba, hogy becsapták .
Pedig még nem is biztos.
Ez a «nem is biztos» az az elem, amelyből remény lesz.
Az ember mindig reméli , hogy az első benyomása tévedhetetlen.
Innen van az, hogy a szerelmesek nem látják egymás hibáit, vagy ha látják, nem hiszik el.
Vagy ha elhiszik, megbocsátják.
Vagy ha nem bocsátják meg, akkor már nem szerelmesek.
De nem tudom, miért beszélek folyton szerelmesekről.
Anikó délután kézimunkát vitt a barátnőjéhez, Lukács Sárihoz, aki, mint mondottuk , a megye leggazdagabb lánya volt és talán a legszebb is egyben.
Intézetben is együtt voltak, ami ugyan eleinte nehezen volt kivihető, különös tekintettel Lukács papa és Sallai Nagy András vagyoni helyzete közti különbségre, később azonban mégis megoldódott valahogy, mert Sári ragaszkodott hozzá, hogy nem tágít a barátnője mellől.
Szóval kézimunkát vitt a Lukács-kastélyba, amikor találkozott a szélhámosok egyikével.
Azonban semmi kedve sem volt hozzá, hogy szóbaálljon vele .
Természetesen, mégis szóbaállt, de a legnagyobb mértékben elutasítóan viselkedett, aminek meg is volt az az eredménye, hogy később vacsorára hívta meg a két szélhámost.
Így aztán nem maradhatott sokáig Lukácséknál.
Hazasietett és otthon találta apját , aki a verandán ült egy üveg eperpálinka társaságában és komoran meredt maga elé.
Amikor Anikó belépett, az öreg felnézett és így szólt:
- Lehetséges, hogy százötvenezer pengőt megérnek azok az aranyedények, amik itt vannak a földben.
- Honnan tudod, hogy aranyedények?
- Az emberek mondják.
Azt is hallottam, hogy a két csirkefogó mögött egész amerikai konzorcium áll.
Jól elbántak velem.
Anikó körülnézett és meghűlt a vér az ereiben.
Az egyik sarokban vödör, ásó, kapa és egy emelőrúd támaszkodott.
- Hát ez hogy került ide - kérdezte szigorúan.
Sallai Nagy András uram lesütötte a szemeit.
- Csak behoztam - mondta halkan dörmögve.
- Honnan hoztad volna be, amikor ilyen nem is volt nekünk?! - vallatta a lány.
- A fene egye meg! - tört ki a keserűség András úrból - megpróbáltam ásni, de egyszerre csak előbujt ám a bokrok mögül négy kubikus, az egyiknél kutya is volt , hát azután kiderült, hogy már őriztetik is a telket.
Nagy csönd támadt.
- Jó, jó, - szólalt meg végre András úr - tudom, hogy mit akarsz mondani.
Nem ez a módja, tudom.
Most már röstellem is a dolgot.
De hát nagyon, nagyon bosszantott a dolog, hogy egy Sallai Naggyal így elbántak.
Nem is a pénz.
Anikó még mindig nem szólt egy szót sem.
Csak nézett.
- Azért a pénz is - tette hozzá bűnbánóan Sallai Nagy.
- Apuskám, - mondta most Anikó - vacsorára meghívtam a két pesti urat.
Sallai Nagy András felhorkant, ökle már útban volt fentről az asztal felé, de azután nagyot fújt és szép csöndesen letette.
- Nézd, apuskám, lehet, hogy ezek nem is rossz emberek.
Ha meg rossz emberek , akkor se tehetünk ellenük semmit most már.
Egyet tehetünk: hogy barátságosan fogadjuk őket és ezzel szégyenítjük meg bennük a még meglevő tisztességes elemet .
Ígérd meg, hogy nem leszel goromba hozzájuk.
- Eh, - mondta Sallai Nagy András - úgysem jönnek el.
Rossz azoknak a lelkiismeretük, nem mernek idejönni.
Anikó elmosolyodott.
Eszébe jutott, hogyan kérlelte dr. Kovács Zénó, hogy este együtt lehessenek.
- Ha eljönnek, - mondta mosolyogva és a mosolyában volt valami átszellemült - akkor elhiszed, hogy nem akartak becsapni?
Sallai Nagy András nem felelt.
De Anikó beérte ennyivel.
Mindjárt nekilátott a vacsora előkészítésének.
Többrendbeli szárnyasok kerültek vágóhídra s ilyen formán életükkel lakoltak azért a feltevésért, hogy a pesti urak alapjában véve becsületesek.
Különböző lábasokban különböző illatú és színű, de kivétel nélkül kellemes illatú és biztató színű folyadékok rotyogtak.
A jégre tett és jéggel kevert tejfölös, borsos uborkasaláta színe vetekedett egy Mednyánszky-kép színeivel.
De minden színek között a legszebb szín Sallai Nagy Anikó arcának színe volt.
Talán a hamvas barackhoz lehetne hasonlítani, ha ehhez a gyümölcshöz nem hasonlítottak volna már annyi más és a hasonlatot meg nem érdemlő arcot.
Julis, aki egyébként lassúbb volt a közönséges éti csigánál is, valami lélektől megszállva vadul robogott fel és alá és éktelen igyekezetében igen nagy eredménnyel hátráltatta a munkát.
A vacsora egyre nagyobb tökélyre tett szert és már régen kész volt; Anikó szíve egyre hevesebben dobogott.
Leszállt az este, amely minden körülmények között leszáll és eljött az éj, amely szintén.
De vendégek nem jöttek.
Anikó számára örökké emlékezetes maradt ez az este.
Két olyan dolog történt, aminél szörnyűbb, fájdalmasabb, feledhetetlenebb lánnyal nem történhet: kiderült, hogy a férfiak becstelenek s a vacsorát ki kellett dobni.
3.
Egészen más előkészületek folytak a Lukács-kastélyban.
Lukács Ede valamivel korábban jött haza a megszokottnál.
Végigment a káprázatos szalónon.
Felesége az ablaknál ült, Sári pedig a zongoránál.
Hűvös volt és fínom , enyhe illat lengedezett a szobában.
- Dönci már itthon van? - kérdezte a nagy ember.
- Nem.
Nincs, - felelte az ablaknál Lukácsné - miért lenne pont ma itthon?
- Vendégek jönnek - mondta a nagy ember és végigsimította pergamentszerű bőrét a homlokán.
- Készüljetek.
Ezzel bement a dolgozószobájába, magukra hagyván a hölgyeket.
A hölgyek pedig, miután megkapták az utasítást, hogy készüljenek, nyugodtan üldögéltek tovább.
Sári időnként anyjára nézett, Lukácsné azonban időnkint se nézett sehova.
Lehúnyta a szemét és a multra gondolt, amikor annyival szebb , fiatalabb volt s az alakjáról 1913-ban azt mondta Fekete huszárkapitány, hogy ahhoz foghatót még festményen sem látott.
Sári később, miután három Chopin-nocturnet ledarált, bement az apja dolgozószobájába, megállt az ajtónál és így szólt:
- Kik azok a vendégek?
- Két pesti úr - felelte Lukács.
- Üzleti okokból nagyon fontos, hogy jól érezzék magukat.
Sári vállat vont.
Már nem érdekelte őt a dolog, - hiszen, nyilván nem a két rejtélyes fiatalemberről van szó.
A látogatás üzleti jellege öreg embereket sejtetett.
Lukács Ede leemelte a telefonkagylót és Sápvár 9-et kérte.
A kaszinó jelentkezett.
Döncit hivatta a telefonhoz.
- Gyere haza - mondta.
- Nem, - nyafogott Dönci - éppen egy nagyon érdekes vadászkalandot mesél a Kecskéssy Szani.
- Az a két pesti fiatalember lesz itt vacsorára, - mondta idősebb Lukács - azt akarom, hogy itt légy.
- Az más - mondta Dönci és letette a kagylót.
- Az más - mondta Sári is és visszament a szalónba.
- Ébredj fel, anyus, - mondta - két nagyon érdekes fiatalember jön vacsorára.
- Miért érdekesek? - kérdezte Lukácsné fanyarul.
- Az egész város róluk beszél.
Többen irigykednek majd.
Állítólag nagyon zárkózottak.
Apus meghívta őket.
Lukácsné sóhajtott.
A dolog valamivel jobban érdekelte, de szükségesnek látta , hogy ezt eltitkolja.
Egész élete ilyen titkolódzásokban merült ki.
Ne higyjék az emberek, hogy őt bármi érdekli és ne higyjék, hogy bármi jókedvre derítheti még.
Mégis nehézkesen felkelt és a házitelefónon, amely a boudoirjában volt elhelyezve , megfelelő rendelkezéseket adott ki a vacsorát illetően.
Még kezében volt a kagyló , amikor lent a nehéz vasrácsos kapunál megállt a két fiatalember.
Csöngettek.
Libériás inas bocsátotta be és vezette fel őket a hallba.
4.
A hölgyekkel nem találkoztak vacsora előtt.
A dohányzóban ültek, idősebb és ifjabb Lukács urak társaságában.
( Időközben Dönci is hazarohant.)
S Dönci, aki semmit sem örökölt apja üzleti és diplomáciai érzékéből, egyenesen a következő kérdést szegezte Jánosnak:
- Hallom, megvették a kincses telket.
János csodálkozva nézett rá.
- Nem tudom, honnan keletkezett ez a pletyka.
Semmiféle kincs nincs azon a telken.
És közben Lukács Ede szemébe nézett.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE