Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tábori Róbert
Megfagyott pezsgő
Keletkezés ideje
1899
Fejezet
13
Bekezdés
844
Mondat
1965
Szó
23382
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
III.
A vendégek közül még valaki eltünt.
Mohai Piroska otthagyta a társaságot, lassu léptekkel ment végig a kerti ösvényen és csak mikor Dénes már kivül volt a nyaralón, sietett ő is valamivel jobban.
Egyszerre csak a fordulónál , mely a svábhegyi vasuthoz vezetett, kissé ideges hangzással szólitotta meg a festőt :
- Dénes ur, kérem egy szóra .
A festő gyorsan megfordult és határtalan csodálkozás tükrözött tekintetében, mikor meglátta a fiatal nőt .
- Hogyan, asszonyom, ön itt? - tört ki a lelke mélyéből .
Piroska egy kicsit megszeppent, mikor látta Dénes fölindulását, mert finom női ösztöne sejtette vele, hogy ugy áll most az idegen férfiu előtt, mint egy kész megnyilatkozás.
Az a férfiu nem lát semmi merészséget részéről abban , hogy megszólitja, mikor be sem mutatták neki.
Az a férfiu nem keresi az indokot , hogy miért kapcsolja bele lelkébe az ő lelkét, hanem tisztában van vele.
Ime a nő egész magasztosságában: látja a fájó sebet és rögtön el van tökélve, hogy gyógyitó írt rak rá .
- Köszönöm, nagyon köszönöm, - mondta mély meghatottsággal .
- Hát már azt is tudja, hogy mit? - kaczagott Piroska és tán önkéntelen volt a mozdulat, melylyel a fekete fátyolt egészen föltolta arczáról .
Dénes először látta most Piroska arczának felső részét s különösen megkapta a tekintet szelid jósága, verőfényes melegsége.
Mint müvész egyetlen szempillantás alatt tisztában volt itéletével: klasszikus szépséget látott maga előtt, méltót arra, hogy Praxiteles megörökitse vésőjével.
De a mit még a nagy mester sem tudott volna visszaadni márványban, az örökké élő asszonyi sziv volt , mely ártatlan naivsággal beleolvadt minden egyes nézésbe.
Ez a sziv kirakatba tette megmérhetlen kincseit, de nem hivalkodásból avagy kaczérkodó hiuságból , hanem mintegy mondva: - Sok a szegény ezen a földön, hadd teljék öröme abban, mi nekem olyan dusan adatott .
A következő pillanatban pedig már egymás mellett mentek lefelé a hegyi ösvényen, mint két jóbarát, ki tökéletesen tisztában van egymással.
Ugy cseppentek bele egy beszélgetés közepébe, mintha csak tegnapról folytatnák .
Pedig tegnap még azt sem tudták egymásról, hogy a világon vannak .
Vagy tán mégis?
Hisz azt tartja egy keleti legenda, hogy minden ember lelkének a másik fele valahol jár és kel, várva az alkalmat, sóhajtva a véletlent, mely jobbik felével egyesiti .
S lám, Dénes már most nem is türtőzteti kiváncsiságát.
Egyenes feleletet óhajt arra, mi lelkét mozgatja .
- Ugy-e, ön azt hitte, hogy nekem nagyon fáj, a mit velem odafönt müveltek ?
- Bizony, én azt hittem .
- Egy kicsit fájt, de nem nagyon.
Bántott leginkább, hogy az az asszony, Lorándné, feszélyezve érezte magát jelenlétem által, mikor kipattant a titok .
Lássa én annyira tisztelem és imádom a nőket, hogy bánt mikor rajtakapom őket egy gyöngeségen .
- Hát nem tartja őket gyöngéknek ?
- De nem ám!
Imádom Shakespearet és aláirom minden szentencziáját , kivévén azt az egyet, melyben az asszonyt és a gyöngeségét azonositja.
Mondok önnek valamit, de el ne árulja, hadd legyen a mi közös titkunk: a nők nagyon okosak és egy, ki különösen ravasz volt, azért terjesztette a nők gyöngeségéről szóló legendát, hogy magát és nemét még inkább érdekessé tegye .
- Isten ugyse, ebben igaza van.
Én is olyan erősnek érzem magamat eme fölfedezés után, hogy el tudnám vinni ezt a nagy hegyet, zöldelő ligeteivel együtt ama nagy poros város közepére...
S tudja meg, hogy meg is teszem egyszer: hadd legyen ott is egy kis költészet .
Pajkos jókedvében merészen fölfelé mutatott a Loránd-nyaralóra, mely mint a hegy oldalához tapasztott madárfészek csüngött éppen a fejük fölött és ezüstösen nevetve, kérdezte :
- Ezt is oda vigyem?
Csak tessék rendelkezni !
- Hagyjuk őket ott, a hol vannak, - válaszolt Dénes.
Aztán suhanó tekintettel nézett a mellette haladó nőre és habozva folytatta: - Félig-meddig értem, miért adták önnek azt a különös nevet, de csak félig s nem egészen .
- Miféle nevet?...
Ah vagy ugy!
Ön már tudja, hogy mi az én nome de guerrem ?
- Hogy pezsgő , azt már látom, de hogy miért megfagyott , föl nem tudom fogni.
Hisz a fagynak mindenben tökéletes ellentéte .
- Hát fölvilágositom erről is.
Az egy kis tréfa, egy kis ungorkodás köztem és Márta között.
Ő jól tudja, hogy nagyon szeretem a pezsgőt, de félek tőle.
Nem mintha a fejembe szállna, de - ellentétben más inyenczekkel - fejleszti bennem a melankóliát.
Az igaz, hogy rózsaszinü kissé ez a melankólia, hanem a vége mindig egy nagy főfájás.
Akármilyen keveset szürcsölök is belőle, mindig ez a vége.
Egyszer aztán megkérdezte egy rokonát, ki hires kémikus, hogyan lehetne a pezsgőből a démont kiüzni?
Azt mondta, hogy annál mi sem könnyebb: a jéggé fagyott pezsgőben meg van a zamat, a bukéta, a delice, de először is nem hevit, aztán pedig nem tesz majd melankólikussá.
Hanem azt is mondta, hogy jól vigyázzak, mikor az illatos jégdarabkákat lenyelem, mert ha föl talál olvadni egy a számban , kiszabadul a démonom és kétszerte nagyobb fölöttem hatalma .
- És nem szabadult ki egyetlen egyszer sem a rózsaszinü démon? - kérdezte Dénes félig tréfából, - nem olvadt meg sohasem a jég ?
Mohainé el sem pirult erre az indiszkrét kérdésre, hanem nyilt tekintettel fogadta a festő fürkésző nézését .
- Nem olvadt föl, mert ilyen körülmények között inkább lemondtam a pezsgőről ...
Vége volt a tréfás kedvnek.
Mintha feszélyezné őket valami és bilincset rakna nyelvükre, szótlanul haladtak a szük ösvényen, melyet jobbról és balról illatot árasztó akáczfák szegélyeztek.
Dénes, néha fölnyult egy lecsüngő ághoz és hófehér virágot tépett róla, melyet ujjai közt szétmorzsolt, mintha régi érzés volna, melyet e pillanatban megsemmisit .
Igy mentek egészen a fogaskerekü vasut városmajori állomásáig, a hol egy lóvasuti kocsi állott indulásra készen.
Éppen be akartak szállni, mikor megszólalt mögöttük egy fiatal lányos hang :
- Jó estét, Piroska néni !
Mohainé megrezzent a váratlan megszólitásra, Dénes is oda nézett és a fölkelő hold ezüstös fényében megpillantott egy ifju leányt, ki mosolygó arczczal sietett feléjük .
- Nini!
Te vagy, Margit? - kérdezte Mohainé és homlokon csókolta a leányt.
- Honnan jösz ily későn ?
- Az intézetből.
Kikunyeráltam az igazgatónőtől, hogy bocsásson el mára.
Véletlenül meghallottam, hogy odafent táncz lesz .
- Hát nem értesitettek ?
Margit arcza komoly kifejezést öltött, sőt volt abban egy kis keserüség is, mikor vontatott hangon válaszolt :
- A mama bizonyára ugy találta, hogy nagyon is fiatal vagyok ilyesmihez...
Tán még sem elég fiatal egy ilyen fiatalos mamához !
A festő csöndesen elkaczagta magát erre a csipős megjegyzésre és azzal magára vonta a leány figyelmét.
Margit az ajkát harapta, mintha sajnálná , hogy idegen előtt elárulta magát, de Mohainé véget vetett zavarának és bemutatta őket egymásnak :
- Dénes Imre, festő, Loránd Margit .
A fiatal leány kiváncsian nézte a festőt.
Dénesnek ugy tetszett , mintha ellenséges indulattal nézné.
Nem fogadta el kezét, fagyosan meghajtotta magát és nevető arcza egészen komoly lett .
- Vajjon mit vétettem én ennek a galambnak, hogy neheztel rám? - töprengett magában Dénes .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE