13
A papné kiment az udvarra.
Csak éppen kinézett.
Hideg volt nagyon, kész téli hideg.
Az ég teljesen beborítva, ólomszürke fellegekkel, mint már napok óta.
Az asszonyka fázósan húzta össze magát , megfázott, de azért kinn maradt.
Nézte, mereven, gyökeres csökönyösséggel nézte a szomorú kertet, a csupasz elbarnult vesszőket, a kopasz fákat.
Úgy meredt minden, mint a csontváz.
S a váz rút, rút.
Csak az a kis libegő dísz szép az életben.
Az asszonyka megállott a tornácon, ez is megvénült.
A szőlő indái földbe vannak ásva.
Az eresztartó gerendákon a festék lepattogzott, lekopott.
Látszik, hogy az építők idétlen görbe ágasokat állítottak be.
A lécezés elvásott, elnyűtt.
A szél cudarul járta a puszta, tágas, barátságtalan helyet.
Olyan szegény, színtelen , minden olyan holtravált!
Az utcára ráfagyott a kóró, a szalmaszemét, a trágya: a föld, a felvágott sár úgy öröködött meg, ahogy az utolsó marhahajtás hagyta rajta a kettős csapásokat.
A kis házak árvák, roppant szegények, a templom még kietlenebb, mint máskor, esőtől piszkosra mosott falaival, merev formájával , apró vakablakaival.
S ő most csak ilyeneket lát itt.
Az ura bent nem dolgozott, hanem magában dúlt-fúlt, s amint az ablakon ki-kinézett, ijedten vette észre a feleségét.
Megzörgette a ablakot, Ica asszony odanézett, s meglátta, hogy az ablak is ócska, rom.
Oly szegény.
Minden oly szegény.
Milyen más volt ez a ház, mikor először látta!
Lomb, lomb mindenfelé.
Sűrű, gazdag, üdeszínű zöld világ; a kis házak barátságosan nevettek rá hunyori szemükkel a rengeteg zöld lomb közül; az út szélén libák pipiskedtek a pázsiton, s ezen az ablakon frissen festett zöld zsalu volt.
Ez a szerelem, a zsalut befestették a lakodalomra, de a téli ablakokat!... hisz akkorra már úgyis vénasszony lesz a menyasszony!
Nagy léptekkel jött a férje.
Sietve; finom, puha, óriási kendőt hozott.
Ez az egyetlen úri dolog.
Ez is hazulról való!...
Pestről.
Milyen őszi alak maga az ember is!
Vastag cipője, vékony vásott ruhája... rövid az ujja, diákkori, elviselt.
Takarékosságból hordja.
Keze-lába lóg, s úgy süvölt róla a szürkeség, a szegénység...
Borotválatlan, borzas bajszú, gallérja nincs.
Úristen, hova jutottunk, még a mosolygása is olyan fáradt, őszies...
- Nem fagytál meg, lelkem?
De azért nem bánja, hogy ölbe kapja az ura, s beviszi a szobába.
A ringató karokon, a meleg szobában rögtön nagy bágyadtság fogja el, s amint a férje leteszi a díványra, abban a percben el is alszik.
Csak akkor ébred fel, mikor jön a cseléd, s nagy csikordulással nyitja be az ajtót.
A pap dühösen néz rá, s kikergeti a szemével, hogy ne zavarja az alvót; de mire visszafordul, akkorra az asszonyka úgy tápászkodik már felfelé, mint a lusta cica.
A férfi mosolyogva nézi a bájos ügyetlenkedést, az asszonyka álmos közönyösséggel bámészkodik a szeme közé.
Az ablakra néz, s nyitva marad szeme-szája.
Aztán megdörzsöli a szemét s újra bámul.
- Hó! - suttogja boldogan.
- Esik a hó! - kiáltja a férfi is.
Mióta a felesége aludt, egy percre sem fordult el tőle, folyton nézte szép kis arcát, s rajta gondolkozott.
Ezen a primitíven szövevényes jellemen, amelyen nem tud eligazodni, nem tud, mert nem akar soha rosszat látni a mélyén, csak azokat a nemes jellemvonásokat, amelyeket olyan jólesik abba beleképzelni, akiket szeretünk.
Együtt ugrottak fel és szaladtak az ablakhoz.
Ritka, nagy pelyhekben szállongva, néhol ökölnyi csomókban, másutt ritkára szitálva szállongott a hó.
Lélek, virág ereszkedett a földre, s egyszeriben megszépítette azt.
A hóesés mind sűrűbb lett, egész ködfátyolképpé vált.
Az út gödrei szépen beteltek, hófehér szőnyeggel leborítva, angyalok útjává lett a marhacsapás.
Az asszonyka sóhajtva szólt:
- Vajon micsoda mesebeli királyfinak terítenek szőnyeget az angyalok ?...
A férje mögötte állott, és átölelte a derekát.
Amint így előrenéztek, mind a kettőjükön valami várakozás vett erőt.
Mintha valami nagyúr bevonulását lesnék az ablak páholyából.
Soká állottak némán, és megnőtt, kinőtt előttük a mese.
Jön valaki.
Jön a királyfi.
De miért jön?
Ki jön?
Az mindegy Jön!
Jön!
- Ej, de várat magára! - szólt az asszonyka, s nevettek.
- Lovon jön? - kérdezte később.
- Lovon! - mondta a férje.
- Vasderes paripán.
Újra hallgattak.
Az utca néptelen volt, semmi jele, hogy földi emberek profán tanyái vannak a közelben.
- Csak jönne már! - türelmetlenkedett az asszonyka.
Csendesen nevettek, és áhítatosan nézték a hóesést.
És egyszerre csak, pedig akkor éppen nem is várták, megjelent a tündérherceg.
Vasderes lovon ült, vadászruhában volt, s a hó furcsa prémmel rakta meg sapkáját , vállát, térdét.
Unott eleganciával ült a nyeregben.
Tökéletesen elegáns volt , különb, mintha a képeskönyvből vagy a színpadról lépett volna ki: az élet igazi finom előkelősége érzett róla.
Az asszonyka elkápráztatva nézte.
Még a mesebeli tündérhercegeket is elfelejtette, akikről az imént ábrándozott.
- Thorsa Ábris! - mondta megörülve a pap.
Az asszonynak a szeme egy vonallal még jobban megnyílt, s belső, jövőbe látó érdeklődéssel vizsgálta a lovast.
Az pedig a papház felé fordította szép férfias arcát, gyöngén elmosolyodott, s az asszonyra nézett, míg köszönt.
A pap nevetve rázta felé a kezét.
A lovas viszonozta a kézmozdulatot, s az asszony érezte, hogy megint őrá néz.
A ló ficánkolni kezdett, táncolt, elhaladt.
A fiatal házasok hamar átszaladtak a másik ablakhoz, amelyből végig lehetett látni az egész utcán, s egy szót sem szóltak, míg csak el nem tűnt a lovas az út végén, a sűrű hó ködében.
Akkor az asszony felsóhajtott, s eszébe jutott minden, minden, amit elvesztett.
A zsúrok, az elegáns férfiak, a parfümök, a flörtök...
- Mért nem vesz magára más ruhát? - mondta bágyadtan.
- Jó nekem így is - nevetett parasztosan a férfi -, házasember vagyok én már.
- Nem akarok én már asszonyt csábítani.
Az asszony elfordult; a hideg ablaküveghez támasztotta homlokát, s a tekintete belemerült a sűrű hóesésbe.
Aztán csendesen mondta, legyintve egy kissé: