ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Dánielné Lengyel Laura

Rolandné

Keletkezés ideje
1925
Fejezet
19
Bekezdés
1077
Mondat
3351
Szó
39822
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19

IX.

- Mi ez? - mondja Rolandné ott állva az ablaknál.
- Hát ilyesmi is lehetséges?

Férje, barátai mind ott vannak körülötte s nézik, hogy mi történik lent az utcán?

A királyi díszhintó megy végig a városon.
A hintóban a jó, kerekarcú, jámborképű Lajos király.
Most az egyszer nem unatkozik és nem fásult.
Szeretettel mosolyog kibékült Párisára és Páris úgy látszik nem haragszik többé.

Igaz, a Bastille nincs többé, de hát annál jobb.
Tűzzük ki gyorsan a háromszínű kokárdát és mondjuk ki, hogy július 14-ike a világ legszentebb ünnepe.
Mert az emberiség felszabadulása ezen a napon történt.

És a háromszínű kokárda csakugyan ott van minden jó hazafi mellén, vagy kalapja mellett.
Lám, őfelsége a király is kitűzte!
Kegyesen végighallgatja az újonnan megválasztott polgármester, Bailly úr beszédét, sőt igyekszik oda is figyelni .
"Páris meghódította királyát" - mondja Bailly.
Őfelsége kegyesen bólintgat és nem jut eszébe, hogy a meghódított egyének vagy országok közös sorsa - a rabság.

Nem, nem, hagyjuk ezt...
Az új lelkesülés és közeledés ünnepségét ne zavarja semmi, - senki.
Egyes kemény, keserű hangok hallatszanak, hogy ha a király már csakugyan a népé, miért nem él köztünk Párisban?!...
Miért zárkózik be Versaillesbe, az udvari csőcselék közé, hol a királyné és Artois gróf azt csináltatnak vele, amit akarnak.

De a kemény, keserű hangokat elnyomják.
A nép most még éljenzi a királyt.
A király nyugodtan, szelíden tűri az éljenzést, az ünneplést.
Reggel egy síró, zokogó királynét hagyott hátra Versaillesben, ki semmi áron sem akarja, hogy a király Párisba menjen.
Marie Antoinette reszket az ura életéért.
De a jó Lajos most az egyszer ellentáll.
Legyen, aminek jönnie kell; Párist le kell csendesíteni.

A versaillesi udvar sötét gyűlölködéssel nézi, mint indul el Szent Lajos fia és utódja a párisi canaille közé.
Neckert újra visszahívják, Uram Isten?!...
A nép, a király, talán még Necker úr is végre is el találja hinni, hogy elcsapott vagy visszahívott miniszterek dolgán fordul meg a világhistória sorsa.

De nem mindenki elégszik meg a néma tiltakozással.
Artois gróf, a király öccse , híveivel, barátaival, udvarával együtt emigrálni készül.
"Meg kell büntetni Franciaországot, hol ilyen aljasságok történhetnek."
Ez az Artois gróf véleménye.
És hogy lehetne jobban megbüntetni, mint ha mi született urai és parancsolói itt hagyjuk gyalázatára és őrületére bízva!
Artois gróf búcsúzik, a szép királyné könnyes szemmel bocsátja útnak, ő leghívebb, legigazabb barátját veszítette el sógorában.

De, ha Artois gróf meg is bünteti Franciaországot, a szegény ország elég könnyen viseli a szörnyű csapást.
Mert őfelsége Artois grófja kimehet, ha neki úgy tetszik, - ez még most szabad, - de földjei, erdei, kastélyai itt maradnak és nemzeti tulajdonná válnak.

Azonban hagyjuk most Artois grófját, Páris kibékült királyával és meleg szívvel ünnepli azt.

- Mi ez? - kérdezi Rolandné, ámulva nézve az éljenző tömeget.

- Ez, asszonyom, - felelt Danton hidegen - ez a tragikomédia második felvonása.

- Miért beszélsz így? - szólt Roland szemrehányólag Dantonnak.
- Ha a király csakugyan belátja, hogy eddig téves úton járt s ha a néppel megértik egymást, még minden jóra fordulhat.
Minden kiontott csepp vér: bűn az emberiség ellen, s már éppen elég folyt.

- Túlontúl sok vér folyt, - mondta Rolandné.
- Mostanában egy fiatal német költő, a weimari Goethe munkáit olvasom.
Van egy mondása, mely mostanában folyton a fülemben cseng: "az emberi vér nagyon különös folyadék".

- Úgy van, asszonyom, - felelt Danton sajátságos rekedt hangon - és mégis vannak pillanatok, mikor nem kímélhetjük, mikor ki kell ontani.

Rolandné sokáig elgondolkozva nézett maga elé.

- Lehet...
Lehet, hogy vannak, de akkor... akkor...

- Nos, asszonyom - sürgette Danton.

Rolandné nagyon nehezen mondta ki a szavakat, mint aki szenved a súlyuk alatt.

- Mindnyájan, - és körülnézett a társaságon - mindnyájan, akik itt vagyunk , kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy elveinkért, hitünkért meg kell halnunk, vagy ami ennél is sokkal súlyosabb, keservesebb és gyötrelmesebb dolog, másokat kell megölnünk.
De a kiontott vért mindig igazolni kell tudni a történelem, vagy mi ennél még sokkal fontosabb: saját lelkiismeretünk előtt.
A gyilkosság ritkán fakad a dolgok természetes kényszerűségéből, inkább lelkiismeretlenségből, gyűlöletből - vagy nagyravágyásból.

Most az egyik fiatal férfi vette át a szót.
Mindenki figyelmesen odanézett.
A fiatal férfi Vergniaudnak hívták.
Ritka képzettségű, antik karakterű ember és elsőrendű szónok.

- Ölni?!
Azt hiszem ez az, amit soha-soha nem szabad.
Még hitünkért, még elveinkért sem, annál kevésbbé érvényesülésünkért.
Azért, amit lelkünk igazságának vallunk, ha eljön a döntő perc, meg lehet, sőt meg kell halnunk, mert vannak döntő pillanatok , mikor a világ legmagasabb csúcsa: a vérpad s csak innen lehet a teljes, a valódi örök igazságot meglátni.
A szabadságot, az igazságot, a szeretetet, a testvériséget hullahegyeken át megvalósítani?!
Ilyesmiről csak Jean Paul Marat álmodozhatik.
Ha csak vértengeren és emberi holttesteken át lehet az igazság és szabadság országába bejutni, akkor ez az igéretföldje nem éri meg a szörnyű árt, amit fizetnünk kell érte.

Danton figyelmesen, szinte elragadtatva hallgatta Vergniaudt.
Úgy gyönyörködött hangjában, előadásában, mint egy szép művészi előadásban.
De a hatás sem volt komoly , reális, csak afajta esztétikai gyönyörűség.
Ez a hatalmas népvezér kimondhatatlanul tudott gyönyörködni mindenben, ami szép, esztétikai, formás, de cselekedetei teljesen függetlenek voltak az esztétikai élvezettől.
Danton mindig kereste a szép, hatásos , sőt fényűző formákat.
Azoknak az embereknek, kik pártjához tartoztak, társasága , beszéde sohasem gyönyörködtette úgy, mint a Gironde vidékéről ideszármazott művelt , képzett, talentumos fiatalembereké.

S a girondistáknak nevezett fiatal férfiak között egy sem volt, kinek talentumáról és képzettségéről annyit tartott volna, mint a Vergniaudéról.

- Bravó - mondotta és összecsapta tenyerét, mintha a színházban egy szép tirádát hallott volna.
- Hát nem mondanád meg, hogyan is kell hát azt az új világot megteremteni?!...
Szép szóval, kéréssel, könyörgéssel, rábeszéléssel?!...
A nagy világhódítók is így szoktak cselekedni, ugyebár?!

- A nagy világhódítók?
Mi közünk nekünk ezekhez?
Én minden - úgynevezett - világhódítót közveszélyes őrültnek tartok és ha rajtam állna, mindet elmegyógyintézetbe csukattam volna, hogy ne vihesse embertársait a vágóhídra az ő féktelen, gigantikus ambíciójáért.
De mi nem vagyunk világhódítók.
Mi nem rabságra akarjuk verni a népeket, hanem fel akarjuk szabadítani az emberiséget.
Mi nem rabolni megyünk, hanem ajándékokat osztunk, mint kétezer évvel ezelőtt a názárethi Jézus elindult, hogy a szeretet törvényeivel megismertesse a világot, úgy kell most nekünk megismertetni az emberiséggel a szabadság törvényeit.
S ha eljön a fizetés órája, gyere el Danton a vérpadunkhoz s nézd meg, hogy mi panasz nélkül fizetünk érte.
S ha választani kell a bakó és az áldozat szerepe között, hát én nyugodtan hajtom a bárd alá fejemet.

Danton most nem nevetett.
Soha ilyen meghatottan, ilyen figyelmesen nem nézte és nem hallgatta Vergniaudt, mint most.

Camille Desmoulins hirtelen közbeszólt:

- Áldozat?
Halál? hiszen van itt valaki, aki sokkal kompetensebb ítéletet mondhat mindnyájunknál.
- És volt iskolatársához, Robespierrehez fordult:

- Robespierre, te állásodat dobtad oda, mert nem akartál egy halálos ítéletet aláírni, akkor...

Robespierre hideg, nyugodt hangon felelt:

- Akkor igazam volt, mert így hittem jónak, most is igazam van, bár már másképen hiszem.

A királyt ünneplő menet visszafordult és Roland megszólalt:

- Talán még rendes mederbe tér minden.
A király végre is jó ember.

Rolandné férje felé fordította szép, komoly arcát.

- Mi közünk nekünk a király emberi jóságához, vagy gonoszságához?
Mi nem személyek ellen harcolunk, hanem a királyság és az arisztokrácia ellen.
S te már meg akarsz állni a harcban, mert a király alapjában véve jó fiú és mert a háromszínű kokárdát mellére tűzte.
Hidd el nekem, hogy - amennyire ő erre képes - szívéből gyűlöl bennünket s ezen - ha igazságosak vagyunk - nem is szabad csodálkozni.
Minden lépés , amit előre teszünk, az ő hatalmának a rovására megy s a mi erőnk csak az ő gyöngeségéből táplálkozhatik.
Higgyél az emberi természetben Roland.
Az ember soha sem szeretheti azt, ki őt megalázta.
A nemzetgyűlés pedig megalázta a királyt s megalázza most a nép, bár éljenezve tolong hintója körül.
A nemzetgyűlésben ő nem lát, nem láthat egyebet, mint az urakkal feleselő szemtelen szolgákat, az éljenző tömegben pedig tolakodó, piszkos canaillet.
Nem akarom én a király személyét bántani, nem is a személyében van a hiba, hanem a helyzetében s ebből a helyzetből béke vagy nyugalom nem fakadhat soha.
Mit számít ezzel szemben a király jósága vagy rosszasága?
Minket egyáltalán nem érdekel, hogy Lajos király vérivó szörnyeteg-e vagy szentek és vértanuk méltó utódja.
Mi senki ellen személyes gyűlöletet nem érzünk, mi senkin bosszút állni nem akarunk soha.

S a girondista férfiak, Rolandné barátai utána zúgták:

- Soha!

Csend volt egy pillanatig.
Danton komolyan elgondolkozva nézett maga elé.
Robespierre Rolandnéhoz fordult és rideg, száraz hangon kérdezte:

- De hát mit akarnak önök?

Rolandné felemelt fejjel, erős, csengő hangon mondta:

- A köztársaságot!

Most mondták ki először e szót.
S egy asszony mondta ki!
Még Danton is riadva kapta fel fejét.
Robespierre azonban nevetett.
Rolandné szinte megrettenve nézett reá , először hallotta Robespierret nevetni.

- Köztársaság?! - kacagott Robespierre.
- Vér nélkül?!
Oh, asszonyom, milyen gyönyörű álom.
De hát hogy akarják ezt fehér, ártatlan, irgalmas kézzel megcsinálni.

- Ön meg fogja látni, - felelt Rolandné - a mi köztársaságunkhoz nem szabad vérnek tapadnia.

- Ön ismeri a történelmet, asszonyom s így tudnia kell, hogy emberi vér nélkül még soha államot, kormányformát ki nem építettek.
A régi babona azt tartja, hogy mindjárt összeomlik, amit felraktak, ha nincs, ami a köveket összetartsa.

- Lehet, hogy igaza van, - felelt Rolandné Robespierre felé fordulva - lehet, hogy vér nélkül nem lehet a régit lerombolni s újat építeni, de ha igaz...

Megállt egy percig, aztán folytatta:

- Ha ez igaz, hogy embervér kell az új Franciaország, a Köztársaság felépítéséhez , itt vagyunk mi; felajánljuk a magunkét!
Tiszta nemes vér ez, Robespierre, majd össze fogja tartani a köveket.

Krétafehér volt az arca, de lángolt a szeme, míg ezt kimondta.
Azok a férfiak, kiket Danton girondistáknak nevezett, mind éljent kiáltottak a beszédére.
S Danton olyan gyöngéd szánalommal, olyan meghatott részvéttel nézte az asszonyt is, a férfiakat is, ahogy az ember egy álmodozó, kedves, rajongó gyermeket nézhet.

A királyi hintó lassan indul Versailles felé.
A síró királyné remegve várja haza férjét.
A hintó begördül a márványudvar főkapuján s a szép királyné letörli könnyeit .
Hiába törli le, az ő könnyei nem fognak többé kiapadni, felszáradni soha - soha .
Milyen sors vár reád, szegény, idegenből ideszakadt bécsi császárleány?!...
Mint fogsz megállni helyeden egy fellázadt nemzet haragjával és kétségbeesésével szemben ?
Jő a szégyen, a sülyedés, a meggyaláztatás és végre a megváltó, a mindent kibékítő halál...

Ott bent Párisban oszladozik az éljenző, lelkesedő tömeg.
De egyik saroknál egy sötét, dúlt arcú ember áll és beszédet intéz hozzájuk.

- Mi az, emberek?
Arra jók vagytok, hogy a Bastillet bevétessék veletek és véretek ott ömöljön az átkozott épület előtt.
A trikolórt feltűzi a kegyes király, bejön Párisba és éljenezteti magát.
Az a király, ki pár nappal ezelőtt még a vén gazember Foulont nevezte ki miniszterének.
Foulont, ki az éhező néppel füvet akart etetni.
És a hülye Bailly a ti polgármesteretek, ki itt kocsizik aranyos díszhintójában, mialatt ti ott álltok a gaz párisi pékek és fűszeresek boltajtaja előtt s hajnaltól estig lesitek azt a fekete, ragacsos, undorító holmit, mit kenyérnek hívnak, mitől felpuffad beletek és penészes lesz a szájpadlásotok.
Nem tesz semmit, Bailly úr, a nagy tudós, a halhatatlan akadémikus, egy kiáltványban megmagyarázta nektek, hogy ha van is kellemetlen mellékíze, azért ez a kenyér nem egészségtelen, sőt az emésztést elősegíti.
Hát csak egyétek tovább és éljenezzétek mellette a királyt, aztán gyertek el megint a pékek és fűszeresek boltjához ácsorogni, a gazemberekhez, kiket a magas nemzetgyűlés tagjaival és az arisztokratákkal együtt mind fel kell húzni a negyven láb magas akasztófára.

- De Marat polgártárs, - kiáltja közbe valaki - a nemzetgyűlés!?
A nemzetgyűlésről még sem szabadna így beszélni!...

Marat a közbeszóló felé fordítja sötét arcát.

- A nemzetgyűlés szemenszedett idióta és hülye csorda, ha ugyan nem megvesztegetett gazember mind egytől-egyig.
Te pedig, öcsém, eredj, ontassad ki véred a Bastille előtt s ha még van egy kis erőd, ide vánszoroghatsz a gazdag, pohos pékek ajtaja elé kenyérért ácsorogni.
S ha a ragacsos, bűzös holmitól felpuffad a beled, vagy elnyúlik a gyermeked, gondolj Bailly polgármester úrra, aki aranyos hintóban ül és megmagyarázza neked, hogy a kenyér nem is olyan túlságosan egészségtelen s neked , mint jó polgárnak, kötelességed azt megenni.

Azzal leszállt az emelvényről és tovább ment.
A tömeg pedig, mely pár perccel előbb még éljent kiáltott a király hintója után, most komor, sötét gyűlölettel szívében indult hazafelé.

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE