X.
1789 október 5-én ködös, nyirkos reggel virradt a kedvetlen, mogorva, éhes Párisra .
Mert íme hiába nincs már Bastille, hiába békültek ki a királlyal, hiába mondanak a nemzetgyűlésben szebbnél-szebb szónoklatokat az ember jogáról, hiába - még sincs liszt, nincs kenyér, nincs szappan, nincs zsír.
Az asszonyok nem tudnak főzni és mosni.
A gyermekek kenyérért zokognak s az anyák úgy érzik, hogy szívük vére csöppenként folyik el, míg e kínos, keserves zokogást hallgatják.
A férfiak eltorzult arccal, némán néznek maguk elé, míg feleségük dühös kétségbeeséssel veti szemükre tehetetlenségüket és gyávaságukat.
Igen, mert az asszonyok még sokkal jobban el vannak keseredve, mint a férfiak és dühös gyűlöletük izgatja a férjeket is.
Megmondta azt már Camille Desmoulins: "nem lesz itt Párisban komoly lázadás, míg az asszonyok kezükbe nem veszik a dolgot".
A nyomorúság elviselhetetlen.
De hát miért nincs ennivaló?
A legtermészetesebb magyarázatot legnehezebb elhinni.
Nehéz elhinni, hogy azért nincs ennivaló, mert az utóbbi két-három éven át gyalázatosan rossz termés volt.
Mert az ország nagy részében a birtokok rettenetesen el vannak hanyagolva, ki vannak uzsorázva.
Mert az utóbbi években már sem a földmíves, sem az iparos nem dolgozott, hanem politizált .
Vésztjósló, az egész világot felforgató hírek jönnek Párisból s inkább erre hallgatnak, semhogy szántsanak, vessenek, arassanak.
Párisban filozofálnak , bölcselkednek, de itt az ember jogai, a társadalmi szerződés szép frázisai egyszerűsítve jelennek meg.
A nép egyszerűen legyilkolja földesurait és felgyújtja a kastélyokat.
Mindenki csak rombol, ahelyett hogy építene.
Mindenki csak politizál, ahelyett hogy dolgozna.
Csak természetes, hogy egy ilyen országban éhínség lesz.
De ki hinne el egy ilyen egyszerű, ilyen kézzelfogható igazságot?
Nem sokkal érdekesebben hangzik az, hogy az arisztokraták a Szajnába dobták a gabonás zsákokat, hogy a népet az éhhalálba kergessék?
A gabona üszkös volt s így a kenyér természetesen keserű , élvezhetetlen és gyomorbetegségeket terjeszt, de hát ki hinné ezt így el?
- Nem is ez az igazság, - mondják a népet lazító szónokok .
Az igazság az, hogy a királyné megmérgeztette a lisztünket, hogy így a nép kipusztuljon.
Nincs olyan képtelenség, mit az olyan ember el nem hisz, ki még nem ebédelt és sejtelme sincs arról, hogy fog-e vacsorázni.
S amellett az az ostoba, rosszhiszemű versaillesi udvar!...
Vajjon nem tesz-e meg mindent, hogy a fellázadt óceánt még jobban ingerelje?!
Bizonyára nem mérgeztettek meg ők sem gabonát, sem lisztet, sem kutat, de bűnük talán még súlyosabb volt .
Könnyelműen játszottak Franciaország sorsával, jövendőjével.
No meg úgy mellékesen a saját életükkel is.
A tervszerű gonoszságnál talán még nagyobb baj a rövidlátó ostobaság.
Versailles pedig ebben a betegségben szenvedett.
Mikor a király megéljeneztette magát Páris utcáin, sokan azt remélték, hogy szent a béke.
Nyomban azonban kezdődött a civakodás a nemzetgyűléssel.
Rolandnénak igaza volt.
A nemzetgyűlés azért gyűlt össze, hogy Franciaországnak alkotmányt adjon.
Az alkotmány minden joga pedig a királyi szuverenitásból lett letörve.
Nem akarták egymást bántani, de helyzetük olyan volt, hogy mégis folyton egymásba kellett botlaniok.
Itt van mindjárt a vétó-jog.
A király ezt mindenáron magának akarja tartani.
Csak akkor lehessen törvény a nemzetgyűlés határozata, ha ő nem tiltakozik ellene.
Ebből a követelésből nem akar engedni semmi áron.
A nemzetgyűlésben is vannak, akik támogatják.
Ide tartozik a nemzetgyűlés legkimagaslóbb alakja, Mirabeau gróf is.
A nemzetgyűlés különben is pártokra szakadt.
Vannak, kik az abszolút királyi monarchiát akarnák megtartani.
Ezek a régi, feudális nemesek és főpapok.
Vannak, akik az alkotmányért küzdenek; ide tartoznak a polgári rend képviselőinek nagy része, a szabadelvű, liberális főnemesség és nemesség.
Kemény, elszánt, elkeseredett harcot vívnak egymással s egyik sem akar álláspontjából engedni.
Van még egy kis párttöredék.
Egyelőre kevés a híre, még kevesebb a tekintélye.
A vezérük Maximilien Robespierre volna, de első beszédei olyan rosszul sikerültek, hogy kinevették és lepisszegték.
Csak Mirabeau mondotta neki:
- Nem kell szégyenkezni, magát még nagyon komolyan végig fogják hallgatni , barátom.
Ebben a kis pártban már lassan, titokban felhangzik a szó, mit Rolandné mondott ki először.
És Robespierre már nem nevet, ha a köztársaság szót hallja.
Páris azonban mogorva, éhes és elkeseredett.
És ez nagy baj.
Nagyobb baj a nemzetgyűlés civakodásánál is.
S hozzá megint különös hírek szállingóznak Versaillesből.
A sok hízelgés és kedveskedés után megint valami gaz csíny készül?
Hát emiatt a versaillesi udvari csőcselék miatt már soha béke, nyugalom, rend nem lesz?!...
Október első napjaiban a csupa arisztokratákból álló flandriai ezred tisztikara érkezik meg Versaillesbe.
Az udvari testőrség nagy vacsorát adott a vendégek tiszteletére.
Vacsora közben felköszöntötték a királyt és királynét.
Kitörő, lelkes éljenzés; most valaki feláll és a francia nemzetre akarja poharát üríteni.
Fenyegető öklök emelkednek a levegőbe.
Az illetőnek azonnal távozni kell a teremből , különben agyonverik.
S ha még ezzel vége volna, de most általános szitkozódás keletkezik.
Durva kifakadások a nemzetgyűlés és a párisi canaille ellen.
A szitkozódásoknak azonban egyszerre vége, mert híre jár, hogy a király és királyné pár percre megtiszteli a vacsorát személyes jelenlétével.
És megjelent a király, de őreá kevesen néznek, minden szem a szép királyné arcára tapad.
Ez a büszke arc most bánatos, halovány s a szemekben elfojtott könnyek égnek .
A tisztek egyszerre lelkesülten kardot rántanak és megesküsznek, hogy megvédik királyukat, királynéjukat és összetörik a párisi canaillet, ha még egyszer fel meri emelni fejét.
A szép királyné mosolyog s a mosoly hatása alatt a tisztek és testőrök letépik a háromszínű nemzeti kokárdát vállaikról és feltűzik a fehérliliomos szalagot.
A királyné elérzékenyülten int híveinek és visszavonul lakosztályába.
Este, mikor főkomornája, Campan asszony kibontja haját, még megjegyzi, hogy régóta volt ilyen boldog, mint ma este s reméli, hogy a tisztek, mint francia nemesek, be is tartják a szavukat.
És reggel?!...
Reggel már az éhező, komor, elkeseredett Páris tudott mindent.
A testőrök tüntetését, a királyné szavait, a népnek küldött fenyegetést... mindent ...
S Páris nem sokáig késett a válasszal.
A párisi nép válasza október 6-ika volt.
Október 5-én kora reggel indult el az éhező asszonytömeg, hogy - mint ők mondták - az " osztrák asszonnyal" leszámoljanak.
Mert a királynét gyűlölik fékezhetetlenül.
A Marie Antoinette gőgje, fényűzése , szépsége vajjon nem a legkiáltóbb ellentéte nyomorúságuknak, megaláztatottságuknak és a nyomortól elnyűtt, szegény testüknek?!...
Az osztrák asszony bűnös mindenben, ő befolyásolja a király akaratát, ágyúkat szegeztet a nemzetgyűlés kapujának.
Ő az, ki idegen ellenséget akar szabadítani az ezer sebből vérző szegény Franciaországra.
Ma már igazságosan ítélhetünk a dologban és kimondhatjuk, hogy a boldogtalan asszony igazán nem szolgált rá erre a halálos gyűlöletre.
Nem volt ő semmivel sem rosszabb környezeténél, - sőt talán nemesebb, jobb, emelkedettebb.
Gőgje, dölyfe, - ezt még Bécsből hozta magával családi örökségképen s itt Versaillesben nem tanulta meg sem az emberekkel való bánást, sem a körülményekbe való beletörődést.
Fényűzése?!
Marie Antoinette valóban nagyon költekező volt, de korántsem pazarolt úgy, mint Pompadour márkiné, vagy Dubarry grófné, XV. Lajos kedvesei.
S ha tízszer annyit költ is, ostoba jelmezeivel, csillogó ékszereivel vajjon tönkreteheti-e Franciaországot, ha az ép , erős és egészséges?
Mi láttuk XV. Lajos végnapjait, az állam épületének fundamentuma már régen alá volt ásva, a falak recsegtek, ropogtak s a romhalmaz a boldogtalan király és királyné fejére szakad...
Harminchárom uralkodó nemzedék bűne gyűlt össze s a fizetés órája őket találta a vádlottak padján.
De a párisi nép senkit se gyűlöl annyira, mint a királynét.
Az osztrák asszony löveti le a férfiakat, ha azok utcai harcokban küzdenek a nemzet szabadságáért, az osztrák asszony miatt sírnak az asszonyok és éheznek a gyermekek.
Közben a nemzetőrség is kijelentette, hogy Versaillesbe akar menni, leszámolni az arisztokratákkal.
Már elérkezett Párisba ama híres-nevezetes vacsora híre.
Ki kell irtani a testőröket, le kell gyilkolni az arisztokratákat és behozni a királyt Párisba, hogy itt éljen a francia nép között.
A nemzetőrség parancsnoka, Lafayette márki megpróbálja csitítani őket, de a katonákkal nem lehet bírni többé.
Vezérüket szeretik, tisztelik, becsülik, de követeléseiktől nem tágítanak.
Folyton és egyre hangosabban, egyre fenyegetőbben hangzik a kiáltás:
- A Versailles! à Versailles!...
Lafayette márki végre is felül fehér paripájára, úgy gondolván, hogy mindenesetre jobb, ha ő vezeti a tömeget, mint ha az fékezhetetlenül, magában rohan Versailles ellen.
Danton fáradtan jött haza lakására.
A klubokban, az utcán, a gyűléseken több beszédet tartott.
Ez a nép az övé volt, ő volt az utca ura és vezére.
Otthon a pamlagra dobta magát.
- Halálosan kimerültem, Camille, - mondja barátjának, ki hazakísérte.
- Aludni szeretnék.
- Aludni egy ilyen napon?...
Danton felemelkedett és úgy nézett barátja arcába.
- Milyen gyerekségeket beszélsz, Camille.
A nép elindult Versailles felé.
A mi dolgunk egyelőre be van fejezve.
A kő el van hajítva.
Most várnunk kell, hogy hova esik és kit talál?
- Lehet.
Lehet, hogy a szép Rolandné álma valósul meg és felépítjük a köztársaságot .
Persze, nem rózsalevelekkel, testvéri ölelkezéssel, szentimentális szónoklatokkal és költői beszédekkel, mint ahogy a szép asszony és barátai hiszik...
Lehet, hogy a királyság megmarad, jogaiban megcsonkítva, hatalmától megfosztva, csupán reprezentális hatáskörre szorítkozva...
De az is lehet, hogy a népet szétverik, az udvari párt felülkerekedik, erőre kap.
A királyt lemondatják és a királyné átveszi a régensséget a kiskorú dauphin nevében...
A kő elrepült, majd meglátjuk, hova esik , kit talál?!
De míg helyére ér, addig aludhatunk egyet.
- Danton, én nem tudok, én nem bírok aludni...
Most, mikor Franciaország sorsáról , jövendőjéről, mindnyájunk életéről, haláláról van szó.
Danton egy pillanatig mereven nézett barátjára.
- Te okos fiú vagy, Camille.
Hiszed te, hihetted-e te azt, hogy népek, nemzetek sorsa, az ilyen összetűzéseken múlik?!...
Ez még csak az erők mérkőzése.
Szép és izgató látvány, hát csak rajta, hadd folytassák!...
De hiszed-e te, hogy Franciaország sorsa azon fordul meg, hogy a jó, kövér király helyén marad, vagy hogy Rolandné férje vagy egyik széplelkű barátja ül be a köztársasági elnök székébe?...
Ez most nem fontos.
Majd jön a diktátor, aki elég erős lesz, hogy megfogja a gyeplőt , kezébe vegye Franciaország sorsát.
- És a nemzetgyűlés, Danton?
- A magas nemzetgyűlés most a rendhagyó igék ragozásáról vitatkozik vagy más ilyen fontos dologról.
Oh, a sok fecsegő...
Még mindig a szabadságról tartanak bölcselkedő előadásokat, mi pedig azalatt bevettük a Bastillet!...
A magas nemzetgyűlés az ember jogairól elmélkedik, a párisi nép pedig Marat utasítására feltöri a mészárosok üzleteit és a pékek boltjait...
Tegnap hallom, a gyülekezés szabadsága mellett mondtak figyelemre méltó szónoklatokat s ma hajnalban Páris elindult, hogy Versaillessel egyszersmindenkorra leszámoljon...
Mit vársz te ezektől az emberektől , Camille?
- Mirabeau?!...
Ennek az embernek van esze, lelke, bátorsága!...
Lehet, hogy ő megfogja a gyeplőt...
Ha megfogta, akkor az ő akaratától függ, hogy a jó, kövér XVI. Lajos megmarad a trónján vagy pedig ?...
De ne találgassunk, Camille...
Megmondtam már neked, hogy okos ember nem tehet ilyenkor egyebet, mint hogy lefekszik és elalszik .
Aztán, ha üt az órája, akkor felkel és cselekszik habozás, kételkedés nélkül..
Menj haza, Camille...
Én aludni akarok...
A magas nemzetgyűlés - mint Danton mondotta - csakugyan nyugodtan tárgyalt , vitatkozott, ha nem is éppen a rendhagyó igékről.
Vitatkozás közben hozták hírül , hogy a párisi asszonyok elindultak és Versailles felé tartanak.
A gyűlés elnöke, Mounier vállat vont:
- Hát csak hadd jöjjenek, majd haza küldjük őket.
- Kenyeret és húst követelnek.
- Pékek vagyunk mi, vagy mészárosok?
- Elég volt.
Folytassuk tovább az ülést.
Mirabeau gróf felállt és az elnökhöz lépett:
- Elnök úr hallotta, hogy a párisi asszonyok Versailles felé jönnek?
- Nos és mit akar cselekedni?
- Ej, hát mit tartozik az reánk, hogy a kofák, az elárusítónők s a munkások feleségei az utcán kiabálnak.
Mirabeau keményen végignézett az elnökön.
- Uram, még van idő...
Menjen be gyorsan a palotába, mondja meg a királynak, hogy szentesítsen azonnal minden a nép javára szolgáló rendeletet.
Aztán adja ki gyorsan a királyi parancsot, hogy a pékek, a mészárosok, a fűszeresek azonnal nyissák ki üzleteiket és szolgálják ki a népet bonok ellenében.
A bonokért a királyi kincstár álljon jót.
Egy pillanatot sem szabad elvesztegetni, elnök úr.
Itt a veszedelem, itt az árvíz.
Mounier hidegen mosolygott.
- Megbocsát, gróf úr, én nagyrabecsülöm az ön szónoki képességeit, de egy szikrát sem bírom tragikus veszedelemnek látni a párisi kofák versaillesi kirándulását.
- Nem kofákról és kirándulásról van itt szó, elnök úr.
Ön nem érti vagy nem akarja megérteni, mi történik itt: "Paris marche sur nous!"
Páris jön reánk!
Mounier azonban nem ment a királyhoz.
Vállat vont s tovább elnökölt a gyűlésben.
Az asszonyok csoportja nemsokára ott áll Versailles előtt.
A kapukat gyorsan bezárják, de nem baj, van az asszonyok kíséretében férfi is elég .
Páris és a környék munkanélküli éhező férfiai az úton mind az asszonyokhoz csatlakoztak.
Az ajtót gyorsan beverik s pár perc mulva ott állnak a nemzetgyűlés színe előtt.
Az elnöklő Mounier kezdi belátni, hogy itt egyébről van szó, mint egy kis kirándulásról.
Mounier ígéreteket tesz, de az asszonyok követelik, hogy vezessék őket azonnal a király elé, ott a jog és kegyelem forrása előtt akarják előadni panaszaikat.
Végre kiválasztanak hat munkásasszonyt, a nemzetgyűlés elnöke maga vezeti be őket a király elé.
Ott előadják panaszaikat.
A király nagyon kegyes és szíves, nem is igen tud másforma lenni a jó ember .
Készséggel megígéri, hogy mindenen segítve lesz és minden rendbe jön.
Az asszonyok félig-meddig megelégedetten távoznak s miután ennivalót is adatnak ki, azt hiszik , hogy minden rendben van.
A késő esti órákban történt, hogy a tömeg, mely még mindig a kapu körül ácsorgott , összeütközött a testőrökkel.
A kapukat újra feltörik (nem csinálták azokat efféle látogatások számára) s mivel sortűz fogadja őket, őrjöngve rohannak fel a márványudvar kapuján keresztül a királyi pár lakosztálya felé.
A testőröket, kik útjukat állják, lelövik.
Véres fejüket lándzsákra szúrva rohannak egyenesen a gyűlölt királyné hálóterme felé.
A testőrök sorba hullnak el Marie Antoinette ajtaja előtt.
A királyné pedig egy rejtett folyosón rohan a király lakosztályához.
A történelem feljegyezte, hogy Marie Antoinette ezen a válságos éjszakán nagyon bátran, nevéhez és rangjához méltón viselte magát.
Csak mikor gyermekeit meglátta, akkor öntötte el a könny a szemét s a körülte álló férfiakhoz fordult: "barátaim, mentsék meg gyermekeimet!"
A király némán, sápadtan áll helyén.
Az ajtót eltorlaszolják, de a tömeg már a rejtett folyosó ajtaját döngeti.
Ha feltörik az ajtót, mindennek vége.
Ebben a pillanatban gyors, katonás lépések, kemény, parancsoló hang; Lafayette márki lép be a szobába.
A tömeget szétverette katonáival s íme itt van, letérdepel az uralkodó előtt, hogy vérével, életével álljon jót a király és családja életéért!
A királyné, bár szíve mélyéből gyűlöli Lafayettet, mint a szabadelvű főurak vezérét , most hálás pillantást vet a tábornokra.
Hiszen mindnyájuk életét megmentette.
A katonák visszaszorítják a tömeget, kiszabadítják az elfogott testőröket és most...
- "Páris jön reánk, uram!" mondotta Mirabeau, és a fellázadt Páris már itt van.
Szép szóval, erőszakkal le lehetett csendesíteni őket, de vajjon igazán a nyugalom csöndessége-e ez, vagy csak amolyan, minő a nagy vihart szokta megelőzni?!...
Íme máris hangok hallatszanak, hogy a király jöjjön Párisba lakni...
És most már hiába szónokol Lafayette.
"Igen, tábornok úr, - felelik neki - mi tudjuk, hogy ön becsületes ember, jó hazafi és éppen ezért segítségünkre kell lennie.
A király jöjjön azonnal Párisba.
Akkor igazán a miénk lesz és a gonosz udvari népség nem fordíthatja el tőlünk az uralkodó szívét.
Saját szemével lássa, hogy mint szenvedünk, mint éhezünk, ha panaszos szavunkat hallja, sápadt arcunkat látja, minden másképen lesz .
Hisz itt Versaillesben elzárják őt népétől.
A király jöjjön azonnal Párisba!..."
A király még mindig nem tudja elhatározni magát, de a márványudvar kapuit megint döngetik és Lafayette most már nem áll jót semmiről.
Odaküntről hallatszik a kiáltás : " A király jöjjön azonnal Párisba!"...
Itt nem lehet tovább várni...
Életről-halálról van szó...
Határozni kell azonnal...
A királyné keservesen sír, zokog.
Úgy érzi, hogy megalázták méltóságát, rangját , koronáját...
Hiába minden, indulni kell...
Elől a királyi pár kocsija, utánuk a nemzetgyűlés ment (hiszen ők elválaszthatatlanok a király személyétől s ezentúl Párisban fognak tanácskozni), majd az udvari kíséret.
Így indul a menet sáros , csatakos őszi időben útnak Páris felé, - itt megy az egész ezeréves francia királyság.
S a nép nem kíméletes iránta.
Gúny, sértés, dühkiáltás fogadja őket minden oldalról.
Az érettük, a védelmükben elhalt hős testőrök fejét ott viszik előttük lándzsákra szúrva és Marie Antoinette behunyja szemét, hogy ne lássa a szerencsétlen áldozatokat, kik az ő életét védve pusztultak el.
Felgerjedt asszonyok illetlen táncot lejtenek a királyi kocsi körül s a királyné arca halálsápadt, szeme ég az elfojtott könnyektől...
Egyetlen szót sem szól az úton, csak nézett mereven maga elé .
Talán szép, boldog gyermekkora jelent meg előtte.
Édesanyja, a hatalmas császárné ...
Talán a schönbrunni parkot látta szökőkútjával, ligeteivel, gloriettjével...
Vagy talán az elhagyott Versailles, a kis Trianon jelent meg képzeletében ...
Versailles, a tündöklő, a ragyogó, melyet soha-soha nem látott többé!...
A nép viszi be őket Párisba...
S bár még a korona a fejükön ragyog, ők már nem uralkodók többé ...
Ők már rabok, túszok a fellázadt, elkeseredett nép kezében.
Rettenetes nap ez!...
Sajnálni való a nép, mely annyi vér és szenvedés árán jut el a megváltáshoz, és sajnálni való a szerencsétlen királyi család, melynek íme fizetnie kell 33 királyi nemzedék bűnéért...
A szerencsétlen mártírok mennek végzetük felé.
S a nagy, a véres, tragikus napot hadd élénkítse egy kis humoros epizód.
Azon az emlékezetes éjjelen, mikor ott verték a király szobájához vezető ajtót, mikor Lafayette az utolsó pillanatban megérkezett, a biztos haláltól megmentve őket, akadt ember, kinek még ekkor is az etikett volt a legfőbb dolog a világon.
Lafayette ugyanis belépve az ajtón, egyenesen a királyhoz ment, letérdepelt, hogy életét és vérét felajánlja az uralkodó védelmére.
De Brèze márki, a főudvarmester, azonban illetlennek találta, hogy valaki így, minden bejelentés nélkül lép az uralkodó elébe , Lafayette elébe állt hát, feltartóztatta és ott a halálos veszedelem percében hivatalos, ceremóniás nyelven jelentette:
- Márki úr, a király őfelsége hajlandó önt legmagasabb színe elé ereszteni és hajlandó az ön alázatos előterjesztését legkegyelmesebben meghallgatni.
Így beszélt a versaillesi főudvarmester 1789 október 6-án, mialatt a nép átkozódva verte a király lakosztályába vezető ajtót.