XI.
Ami ezután Versailles kikergetett lakóira vár, az már csak nyomor, szenvedés és megaláztatás.
Egy nagyon szomorú színjáték, melynek az lehetne a címe: A királyság alkonya.
Néha még vannak szép órák is, a király és a francia nemzet mintha meglelte volna a kibékülés útját...
Íme a Bastille lerombolásának évfordulóján, 1790 július 14-én , nagy ünnepség van a Mars-mezőn.
A király, a nemzetgyűlés kölcsönösen hűséget esküsznek egymásnak s leteszik az új alkotmányra az esküt.
De a kibékülés nem tart soká.
A király - ezt meg kell mondanunk róla őszintén , anélkül hogy a boldogtalan ember emlékét gyalázni akarnánk - soha, egy pillanatig sem ragaszkodott komolyan sem a nemzet ügyéhez, sem az új alkotmányhoz.
Kényszerítve adta beleegyezését, de amint alkalom fordult, igyekezett mindent visszaszívni.
Nem is tudták vele az új eszméket megkedveltetni.
Jóakaratára durva erőszak, közeledésére keserű sértegetés a válasz.
A király a marsmezei ünnepélyes kibékülés után követeket küld Coblenzbe (ide gyülekeztek az emigrált nemesek és tisztek).
A követek sürgősen kérik a trieri választófejedelmet, engedje meg, hogy a hadsereg a szorongatott király megmentésére Coblenzben megszerveztessék.
Hogy aztán elindulhasson Páris ellen s a királyt kimentse a csőcselék kezéből.
A választófejedelem meg is enged mindent.
Ott van sok ezer hű francia nemes és tízezer képzett tiszt.
De milyen különös hadsereg!
Csak tisztje van...
Közkatonája nincs, egyetlen egy sincs!
A közkatonák odahaza maradtak Franciaországban.
Hazájuk védelmére fogták a fegyvert és elhatározták, hogy megvédik azt minden külső és belső ellenség ellen!
A király követei sorra járják az osztrák, porosz, angol, orosz és svéd udvarokat.
Lajos egyszer arra kéri fejedelemtársait, hogy ne hagyják el a végveszélyben; másszor meg azt üzeni, hogy csak maradjanak otthon, mert ő már kibékült népével.
Boldogtalan szegény ember!
Ki segíthetne már rajtad, mikor te magad sem tudod, mit akarsz, mit kívánsz?!
Híveid majdnem mind emigráltak.
Nem vezet már téged egyéb, mint a saját ingadozó lelked, meg a királyné tanácsa.
Pedig jöhet-e jó tanács ettől az elkeseredett, gőgös, szenvedélyes asszonytól, ki kénytelen tűrni, hogy rangját, méltóságát, becsületét megalázzák, bepiszkolják , sértegetik.
A büszke Habsburg-leány szívesebben választotta volna a halált ennél az életnél.
De mikor a király lemondásról beszél előtte, megrázza fejét.
Nem, nem, ezt nem teszik!...
A királyi hatalom éppen úgy hozzátartozik, mint élete, csak az veheti el tőle az egyiket, ki a másiktól is megfosztja.
Levele, melyet testvérbátyjához, Lipót osztrák császárhoz és magyar királyhoz írt , híven beszámol a boldogtalan, agyongyötört asszony lelkiállapotáról.
"Ha Felséged segítsége még késik, - írja - úgy mindennek vége.
Az életünk veszedelemben van, - de ki törődik ezzel, kedves bátyám.
Szívesen odaadnám, csak ne hallanám nevünket, hitünket, méltóságunkat bemocskolva, meggyalázva.
És ne gondolja Felséged, hogy ez a gaz őrület, ez a szabadságmámor csak minket fog tönkretenni .
Kicsap a láng Franciaország határain és ha idejében meg nem fékezik - felgyújtja egész Európát...
Édes bátyám, hát csakugyan itt kell nekem élnem!...
Az én nevemmel , az én véremmel, az én származásommal?!
Itt számlálni a napokat, mint a piszkos canaille foglya.
A királyi hatalomról pedig nem szabad lemondanunk.
Isten adta azt nekünk s Isten ellen vétkeznénk, ha a nekünk rendelt helyről távoznánk."
A levél azonban nem jut el az osztrák császárhoz.
Marie Antoinette futárját elfogják és a levél minden sora nyilvánosságra jut.
Íme tehát figyeljetek, Franciaország királynéja szövetkezett az ellenséggel Franciaország letiprására s leigázására...
Mikor a királyné levele nyilvánosságra jutott, Rolandék házánál megint összegyűltek barátaik.
A bizalmas körön kívül ott volt még Danton, Camille Desmoulins és Pétion is, kit az utóbbi időben, mióta Baillyet, a polgármestert, az udvarhoz való barátkozással gyanusították, úgy emlegették, mint Páris leendő polgármesterét.
Rolandné haragosan emelte fel a fejét.
A királynéról beszéltek.
- Ez az asszony...
Förtelmes, amiket csinál...
Most már láthatják, hogy nem lesz addig nyugalom Franciaországban, míg ez az asszony itt él.
Így beszélt Roland de la Platière felesége, kiről tudták, hogy a legjobb, legnemesebb szívű teremtés, ki ha a kertben sétált, felvette a hernyót az útról, nehogy véletlenül reátaposson.
Ide vezeti az embert a politikai vélemények különbözősége ...
Valóban az ember a legkülönösebb állat a föld minden lakosa között.
Most Vergniaud szólalt meg:
- Madame, - mondotta Rolandné felé fordulva - a mi programmunkban nem foglaltatik bent az asszonyok legyilkolása.
- Ki beszél gyilkosságról? - vágott közbe Barbaroux.
- A király váljék el feleségétől és küldje vissza Ausztriába.
Ezen az áron talán még a trónját is megmentheti.
Rolandné hidegen, keményen nézett Barharouxra.
- Vajjon az a mi hivatásunk, hogy a király trónusát megmentsük?
Vergniaud félreértett engem.
De ön, Barbaroux, úgy látszik, egyáltalán nem képes megérteni.
Várt egy pillanatig és kutatólag végignézett a férfiak arcán.
Azok szemlátomást zavarban voltak és lesütötték a szemüket.
Csak Danton állta az asszony pillantását .
Danton mosolygott.
- Ölni? gyilkolni? - szólt Rolandné emelt hangon.
- Asszonyt ölni, ez alávaló , becstelen és kegyetlen dolog!
A királyt elválasztani a feleségétől?
Ennek nincs semmi értelme.
Nekünk Franciaországot kell elválasztani - a királyságtól.
Danton tapsolt, a többiek éljeneztek.
Rolandné kipirult arccal nézett körül.
- A monarchiát - mondotta - már csak Mirabeau tartja kezében.
- Csak? - kérdezte Danton gúnyosan.
- Ez a csak szó nem illik a Mirabeau neve mellé , Madame.
Mert ez az ember több, mint mi mindnyájan együttvéve, több, mint egész Franciaország!...
És ha Mirabeau komolyan tartja kezében a monarchiát, ha igazán meg akarja menteni a trónt... akkor ez az ember - mert ez olyan ember - meg is fogja menteni.
- Egy egész ország akarata ellen? - kérdezte Rolandné.
- Egy egész világ akarata ellen, Madame.
- Ön ennyire hisz a Mirabeau gróf erejében?
- Egyébben sem hiszek, Madame, csak az igazi ember, csak az igazi férfi erejében !...
Egy igazi férfi!...
Ez a legnagyobb és legritkább csoda a világon.
Kár, hogy ellenségeim táborában van belőle a legkülönb példány.
- De hát mit akar ez a Mirabeau?
- Ha ezt tudnánk!
Ha ezt értenénk...
- Nyiltan beszélik, hogy az udvar megfizette s pénzért állt a királyi vétójog pártolására.
Egy ember, akit megvettek!...
- Megfizettek?!
Lehet...
Nem tudom...
Megvették?!
Ez az, amit nem hiszek.
Mirabeaut nem lehet megvenni.
Ez az óriási szellem, ez a halhatatlan géniusz mindig a maga útját járja.
Milyen az az út ?...
Mi van a végén?...
Ez, amit nem látunk, nem tudunk .
De ha Mirabeau komolyan meg akarja menteni a királyságot s ha valami véletlen körülmény közbe nem jön, akkor a capetingi monarchia csakugyan meg van mentve .
Ismétlem, hogy ha Mirabeau komolyan akarja... s ha a sors közbe nem szól...
Késő este mentek el a vendégek.
Danton megint Camille Desmoulins-nal indult útnak.
- Alapjában véve itt a Rolandék házában gyűlnek össze Franciaország legértelmesebb emberei, - mondta Camille.
- Franciaország legszebben beszélő emberei, - vágott közbe Danton - s ez a két dolog nem egészen egy ám, Camille.
- Ugyan, Camille, keresném akkor a társaságukat?
Szeretem, becsülöm és sajnálom őket .
Sohasem viszik semmire és tönkremegy minden ügy, mit ezek az emberek kezükbe vesznek .
Mondottam már, Camille, hogy az igazi férfiember sokkal ritkább jelenség, mint gondoljátok.
Itt, ebben a társaságban - és kezével Rolandék háza felé mutatott - csak egyetlenegy férfiember van.
- Egyetlenegy?
Ki az, Danton?
- Rolandné, - felelt komolyan Danton.
- Ne nézzél így reám, Camille.
Ebben a girondista körben egyedül az asszony tud akarni, cselekedni habozás, megalkuvás nélkül.
De persze csak az ő álom-köztársaságáért...
Ez az antik minta után felépült álom-köztársaság olyan neki , meg Brissotnak, meg Vergniaudnak meg a többinek, mint Robespierrenek a teljes egyenlőség alapján felépített új társadalom és Maratnak a vérszomjúság, az ölnivágyás.
Dogmatikus emberek, nem lehet velük mit csinálni.
- Hát azt hiszed, hogy ez a girondista kör nem akarja a Robespierre teljes társadalmi egyenlőségét és az osztályok eltörlését?
- Azt mondják, akarják.
S mivel becsületes emberek, bizonyára hiszik is, amit kimondanak.
Egyelőre Robespierre is hisz nekik.
Nem sokáig fog tartani a hite s akkor a jóbarátból - mert most igazán barátjuk Robespierre - meglátod, halálos ellenségükké és üldözőjükké válik.
Most még bízik ebben a girondista körben és azt hiszi, hogy ezek segítenek neki a népszuverenitás útján az osztálykülönbséget eltörölni, holott a gironde sohasem akarhatja a kiváltságosok osztályát eltörölni, hanem...
- Hanem? - kérdezte Camille.
- Maga akar a kiváltságosok helyére ülni.
Elűzni az arisztokratákat, hogy aztán helyébe ülhessen a művelt, vagyonos, értelmes polgárság.
Ez a gironde, illetve a Rolandné terve.
Mert hiszen mindnyájan azt csinálják, amit a szép asszony akar.
De mit gondolsz, belé nyugszik-e ebbe Jean Jacques Rousseau fanatikus tanítványa , Maximilien Robespierre?!...
Robespierre ki a népszuverenitás útján akarja a társadalmi egyenlőséget megcsinálni.
Most még nem látja a girondisták tervét, - talán ők maguk sem látják világosan, - de észre fogja venni, mert Robespierre gyanakodó , bizalmatlan és ha nem is lángész, - de éleselméjű ember.
- S mit gondolsz, nincs megegyezés?
- Nincs.
Nem is lehet.
Alapjában véve, ezek a girondisták mindnyájan arisztokraták s leggőgösebb, legmerevebb, legzárkózottabb közöttük a párisi vésőmesterember leánya , Manon Philipon, az öreg Roland szép fiatal felesége.
- Hát akkor - kérdezte Camille habozva - hát akkor Danton, te kihez csatlakozol?
Danton megállt és tetőtől-talpig nézte Camillet.
- Én soha sem csatlakoztam senkihez.
Én körém fognak gyűlni majd azok, kiket vezetni fogok.
Legszívesebben ezekkel a Rolandistákkal mennék.
Bár sok furcsa alak van köztük.
De tehetségesek, jóhiszeműek, becsületesek és szimpatikusak.
Mit gondolsz , barátom, ha Vergniaud az én utasításom szerint mondaná el gyönyörű szónoklatait ?!...
Ha Brissot az én érdekemben írná pompás politikai cikkeit?!...
S a többiek?
Mind használható ember az én kezemben.
De mit tehetek velük?!...
Ezek az emberek belebolondultak az ábrándjaikba és Vergniaud sohasem fogja elhinni, hogy ha szántani akarunk, fel kell törni tenyerünket, hogy ha gazt gyomlálunk, okvetlenül sáros lesz a kezünk, hogy ha a termést le akarom aratni, megizzadok.
Oh az a szép, mindenkin felülemelkedő esztétika!...
Nem, ezek nem bírnak feltört tenyeret, izzadt homlokot , sáros ujjakat látni, - hát még - ha kell, mert lehet, hogy kell, hogy nem lehet elkerülni - embervértől befecskendezett kezet.
- Ej, de megijedtél, fiam!...
Hiszen már ebből kaptunk ízelítőt...
És lehet, hogy jön a folytatás nemsokára...
Pedig én szeretném, én nem bánnám, ha a véres folytatás elmaradna...
De hát...
Nem szabad megijedni, nem szabad félni, Camille.
Bejössz velem a cordiliersek klubjába?
A két barát elvált.
Camille lakása felé tartott, hol ifjú felesége, a szép Duplessis Lucy várta.
A sarkon hirtelen valaki megállította.
Az a dúlt arcú, rongyos ruhájú ember állt vele szemben, kivel már néhányszor találkoztunk.
Jean Paul Marat szólította meg a fiatal újságírót.
- Rolandéktól, - felelt Camille.
- Gyönyörű esténk volt.
Marat gúnyosan felkacagott:
- Igen, hallottam.
Szép asszony van a háznál, aki politizál.
Nagy vacsorákat adnak és rózsaleveleket dobnak a borospohárba, mint a régi görögöknél volt szokásban.
Aztán koccintanak az emberi műveltségre, kultúrára, haladásra, meg a többi ostobaságra, mit ők maguk sem vesznek komolyan.
- Honnét tudja ön ezt, Marat polgártárs?
- Lehet, hogy azok komolyan veszik, kik nyolcfogásos vacsorát esznek és rózsaleveleket hintenek a borospoharakba.
De a nép, mely a fekete földet rágja az éhség kínjában, nem sokat törődik a Rolandék komédiájával.
Más gondja van.
- Tudom.
A nép a boltokat töri fel és rabolja ki az ön utasítására, Marat polgártárs.
- Helyesen teszi.
A nép csak azt veszi vissza, ami az övé.
- És a bolt ajtajába kampós szeget ver s a szegre felakasztja a bolt tulajdonosát.
Ez is az ön utasítására történik?
- Ez is.
A társadalmat meg kell tisztítani az embernyúzóktól és árúuzsorásoktól.
- A társadalom megtisztítása?!...
Komolyan hiszi ön, hogy ez a helyes út, mely célhoz vezet?
- Nem, a helyes út a rózsalevél a borokban és a szép szavalatok a humanizmusról , könyörületről, meg az emberszeretetről.
Oh, ezek a hazug, becstelen komédiások.
Camille nevetni próbált, de a hangja erőltetett és keserű volt.
- Kedves polgártárs, maga még jobban gyűlöli Rolandékat, mint az arisztokráciát.
- Sokkal jobban gyűlölöm őket, sokkal jobban.
És sajnálom, hogy a sorrend miatt mégis az arisztokratákkal kell előbb végeznem.
Az ötszázezer fejnek le kell hullni és ebbe a számításba nemcsak az arisztokraták vannak belevéve, hanem a hájas, zsíros , meggazdagodott polgárok és az ideális, bolond széplelkek, a maga humanizmusról szavaló antik görögösdit játszó ismerősei is, Camille.
- De hát miért?
Mi okból?
Nem értem.
- Nem érti.
Mert a gazdag, művelt, elégedett polgárság éppen olyan ellenségünk, mint a nemesség.
A teljes társadalmi egyenlőséget tűzzel-vassal meg kell teremtenünk .
Nekem nem kell egy új arisztokrácia.
Hogy az elpusztított grófok helyébe a művelt , gazdag polgárság kerüljön, az reánk nézve éppen olyan csapás, mint az arisztokrácia hatalma.
A nép szuverenitásának rovására menne ez is.
És ezt én sohasem fogom tűrni.
Pusztuljanak egyszerre mind a ketten.
- De hát akkor ki vezeti az országot?
- A nép.
Egyedül neki van joga kormányozni, uralkodni.
Ön csak azt látja, hogy üzleteket tör fel és boltosokat húz fel a lámpavasra, én pedig azt látom, hogy már kezdi megteremteni az új társadalmat a teljes egyenlőség alapján.
- A teljes társadalmi egyenlőség?!... mondta Camille elgondolkozva - ilyesmit beszél Robespierre is, de az ő programmjában nincs benne az ötszázezer levágott emberi fő.
- Robespierre? - és Marat megvetően kacagott.
- Robespierre álmodozó.
Amellett gyáva is és alapjában véve: szentimentális és érzékeny szívű ember.
Nem vezérnek való.
- És Danton? - kérdezte Camille büszke hangon.
Imádta barátját és kitartott vele hűségesen, egészen közös végzetükig.
- Danton?
Oh, az egészen másforma ember.
Egészen másforma...
Az nem gyáva, nem szentimentális és nem képmutató.
Egész férfi, bátor ember, óriási lángész, de sem elveiben, sem meggyőződéseiben nem elég szilárd.
A forradalom, népszuverenitás , társadalmi egyenlőség, ez neki mind csak színpad; azt nézi, hogy jó és előnyös szerepet kaphat-e benne.
És egy jó szerepért feláldozza elveit, meggyőződéseit.
- Szóval, ön Dantonra számít.
De elfelejti, hogy Danton nem vérszomjas.
- Nem.
Ma még nem az.
Azt hiszi, hogy vér nélkül is megkaphatja a vezetőszerepet.
De ha egyszer belátja, hogy nem... hogy ez vér nélkül nem megy, majd meglátja, Camille , habozik-e a maga barátja vérfürdőt rendezni Párisban, vagy akár az egész Franciaországban?!
Majd meglátja...
Nem mondom, hogy szívesen teszi,... nem... de azért megcsinálja.
Most még bátorsága, elszántsága, nagy organizátori képessége , lángelméje, lustasága mind a vérnélküli megoldás felé hajtja.
De ha belátja, hogy így nem megy, nem lehet, akkor Danton mellém fog állni és segít nekem levágatni az ötszázezer fejet, melyre okvetlenül szükségem van.
Camille tréfálkozni próbált, bár még az ajka is fehér volt a rémülettől.
- Pontosan egy fél millió?
Alkudni nem lehet, Marat polgártárs?
- Velem nem.
És én meg fogom kapni azt, amire szükségem van.
Annak az ötszázezer fejnek le kell hullnia, hogy az új Franciaország felépüljön.
- De az én fejem csak biztonságban van? - próbált tovább enyelegni Desmoulins.
- Mindenesetre vigyázzon reá, Camille - mondta Marat, komoran szembenézve a fiatalemberrel, aztán anélkül hogy kezet adott volna, gyorsan megfordult és Camille egyedül állt a hűvös, borzongós éjszakában.