Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beniczkyné Bajza Lenke
Saját kezébe
Keletkezés ideje
1886
Fejezet
12
Bekezdés
1099
Mondat
2296
Szó
25901
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XII. FEJEZET.
A nyár ismét elhullatá virágait, ősz lett, derült, nyájas, hosszú ősz, a természet másodvirágzással előzve meg a sívár telet.
Szalárdyék az egész nyár folytán távol voltak Szászhalomtól s György egyedüli társasága Szécsy Bennó és leánya volt, de ő nem is kivánt mást.
Egész világa Lydia közelléte volt, kinek válópöre lefolyt, szabad lett s oly boldognak érezte magát, a mily boldogság kevés nőnek jutott osztályrészül a földön.
Midőn egy napon megkapta a végzést pörében, soha nem érzett örömmel sietett azt Györgygyel tudatni, ki osztozott örömében.
- Előrelátható volt és teljesen bizonyos, mondá Lydia és mégis szükséges volt a tény , hogy teljes örömét élvezzem s hálát adjak a sorsnak, mely ily kegyes volt irántam s nem büntetett keményebben, holott érzem, hogy megérdemeltem volna.
Kellemes, csendes alkony borult a vidékre s ama szép őszi napok egyike volt, melyek melegség nélkül is vonzanak s hasonlítanak a nyári hajnalhoz, melynek üde szellője , hűvös levegője felfrissíti az idegeket.
Illata már nem volt a mezőknek, de hímes szőnyege még megmaradt.
A fák leveleinek zöldjét sárgás-vörös szín váltá fel, de még harmatos nedv csillogott rajtok.
Egy-egy felhő-foszlány közül koronként előtört a napsúgár s tündöklő aranyport hintett maga körül; de már csak vídám nyájassággal birt: hevét, forróságát elveszíté s a könnyű , átlátszó eső, mely még olykor-olykor átvonult a tájon, még nem hagyott mélyebb nyomokat maga után, de mindannyiszor már meghűvösíté a levegőt s nem részesíté éltető nedvben többé az enyészet felé közeledő növényeket.
- Menjünk sétálni, Lydia, mondá észrevehető elfogultsággal György társnőjének, miután az közlé vele az örömhírt s oly élénken hagyta el helyét, mintha szűk volna neki a szoba s fúlasztó annak levegője.
A fiatal nő készséggel vette kalapját.
Kiléptek a házból s kihaladva az udvaron, az erdő felé vették útjokat.
Jól ismerték már ezt az ösvényt és ismerte őket a falu népe is, naponkint látva a két alakot végig haladni a helységből a Duna felé vezető úton.
Napról-napra az egész nyár folyamán együtt sétáltak s napról-napra új volt nekik az együttlét boldogsága.
Ma kétszeresen vágyott ezután György, mert nagyon sok mondanivalója volt és azt a szabad ég, isten színe előtt óhajtá elmondani Lydiának.
Némán indultak meg egymás mellett s bár a fiatal nő érzé, hogy boldogságában ajkairól áradoznék a szó, nem mert beszélni, társa nagy elmerültségét látva, ki a földresütött szemekkel haladt mellette.
- A füvet nézi? kérdé végre mosolyogva Lydia, tekintetét szintén az előttük elterülő pázsitra szegezvén, mely majdnem kék volt, zöldes hullámzattal, az őszi napfényben.
- Nem, mondá György ráemelve szemeit.
Azon gondolkozom, miként foglaljam szavakba azt, a mit mondani akarok.
Tudja, Lydia, ha szívünk nagyon telve van érzelmekkel, a beszéd ügyetlen s a szavak eltalálása nehéz!
Lydia reszketett a kéjtől.
- Annál nehezebb az nekem, mert nem újat s nem is először mondom azt önnek, a mit végre ismételnem kell; de más szavakba, más formába szeretném azt önteni, hogy több és tartósabb boldogságot hozzon, mint egykor.
- Bármit, hogyan, mily szavakban mondjon nekem, a mit akar, mindig kedves lesz az előttem.
- Most talán őszinte lesz?
- Bár lehettem volna mindig az!
Most már ismer, tudja, hogy mi volt oka ama tétovázásnak.
- Még soha sem mondta meg.
- Szükséges, hogy szavakba öntsem, a mit arczom, szemem, elragadtatásom minden pillanatban elárul, ha önnel vagyok?
- Nem vettem észre, mondá enyelegve György s megfogta társnője kezét.
- Nem elmondani, eltitkolnom volna azt nehéz!
Hisz ennek az érzésnek élek én másfél év óta, ez foglalkoztatja agyamat, szívemet.
Ez volt, mi oly tűrhetetlenné tette balsorsomat.
Ha szivem szabad, tán el tudtam volna szenvedni mindazt, a mi ért.
György mosolyogva nézett lázasan égő arczára, esdeklő szemébe.
Tudta ő már régen , hogy ez a szív, ez a kéz az övé, de késleltetni óhajtá azt a boldogságot, mely reá várt.
Kéjelgett a tudatban, hogy a várva-várt vallomást hallani csak tőle függ...
Lydia türelmetlenül leste ajkairól a szót.
Oly régen vágyott arra, most végre elérkezni látta idejét.
- Szeretlek! mondá neki György s keblére vonta.
Szeretlek! kiáltá körülöttük erdő és mező.
Szeretlek! kiálták a levegő szárnyasai .
Szeretlek! sóhajtá fejök fölött a szellő.
A lenyugvó nap utolsó sugaraival pásztázott végig a tájon, édes búcsút intve a vidéknek.
Az ég lassan halványodott el.
A szürkület derült halványsága nem az éj közeledtét jelenté, hanem a következő nap örömét s az árny oly átlátszó, oly könnyű, oly gyöngédséggel teljes volt az este , mintha félne beborítani ezt a nagy boldogságot, mely oly ritka már ezen a földön...
Közcsodálkozást okozott Szászhalmy György és Szécsy Lydia eljegyzésének híre a vidéken.
Találgatták az összefüggést.
Akkor is sógorát szerette, midőn elhagyta férjét, mondák s csak azt nem birta megmagyarázni senki, miért lett Lydia előbb Lothár nejévé, hogy utóbb elhagyva őt , Györgyhöz menjen.
Sokat nem érthet a világ.
És minek is?
Némely dolgokat úgyis hiába magyaráznánk neki.
Nem birná felfogni.
A legtöbb pedig jobb, ha örökre titok marad előtte.
Igy legalább meg van óva attól, hogy a rendes zsinórmértékkel méressék , holott sokkal magasabban áll azok fölött, kik véleményt vagy ítéletet hoznak róla.
Igy volt ez György és Lydia eljegyzése fölött is.
Két mélyen szerető szív szövetsége volt ez, hosszú tévelygés, hosszú vezeklés és hosszú bánkódás után.
Megtalálták egymást és méltók voltak egymás szerelmére.
Csendben tarták meg az esküvőt, Lothárt nem is tudósítva s egy napon György csak azt tudatta vele házasságának évfordulóján, hogy fia született és azt az ő nevére Lothárnak keresztelteté.
Pár hétig nem kaptak választ, a min nagyon csodálkoztak mindannyian , mert György nemes szive azt remélte, hogy ez a figyelem örömet fog okozni öcscsének.
Egyszer aztán szomorú tudósítást kaptak a Balkán-félszigetről.
Lothár véget vetett életének, bátyjának levelet hagyva hátra, melyben tudatta vele, hogy megúnta életét .
A múlt tévelygését nem lett volna képes helyrehozni s elment anyjához, hogy engedelmet kérjen tőle.
Nekik pedig minden boldogságot kívánva, összes vagyonát a kis Lothárnak hagyja s csak arra kéri Györgyöt, ne feledkezzék el egészen fiáról, kinek ha anyja méltatlan is, ha nincsenek bár nevére és örökségére jogai, mégis csak az ő fia s György jóindulatába ajánlja őt.
Hogy mily szívre bízta a gyermeket, azt Lothár maga legjobban tudta.
György, Alice és Lydia megsiratták őt, ki hideg, büszke szívének, kiméletlen természetének és saját önzésének lett szomorú áldozata.
VÉGE.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE