ELTE regénykorpusz

A kis baba megérkeztének legelső napjai ismét visszatérítették a Pethő csapodár szívét az ő szelid és tulboldog kis feleségéhez.

Éppen ideje volt; már jóformán ott tartott, hogy az egész napja súlyos tehernek tünt föl előtte, s akkor lélegzett föl, amikor az ebédet bevégezve, gyorsan megcsókolta Sárikát s gaz alattomossággal így szólt hozzá :

- Hidd el, drágám, mi férfiak csak azért ebédelünk, hogy a feketekávé jól essék ...

Aztán szélvészként elrohant a kaszinóba, - már tudniillik, a saját maga kijelentése szerint.

Mert tulajdonképp ez volt az az idő, amikor huszonnégy órai lázas várakozás után ismét egyedül lehetett a kedvesével odafönn, a vizitszoba kellemes félhomályában, amíg az utcán, a rekkenő nyári melegben, nagy dongó legyek röpködtek, Lénárt úr pedig a kaszinó hűvös nagytermében kibicelt zajosan az ismerőseinek .

Délelőtt, a sörcsarnokból jövet, Pethő rendesen beszólt a Lénárték füszeresboltjába, amely egyúttal a bakonyvári nagytrafik volt .

- Van -e valami szép, pettyezett britannika? - kérdezte izgatottan , mialatt Lénártnéval, aki ilyenkor kacér pongyolájában, hajában nyíló rózsával , szintén lenézett az üzletbe, barátságosan kezet szorított .

- Igen, ma gyönyörü világos szivarjaink - vannak, - szólt a szép asszony, a saját kezével szolgálva ki a fiatal ügyvédet .

Máskor azonban kedvetlen arcot vágott, s lemondólag sajnálattal válaszolt :

- Csupa sötét, fekete szivarunk van...

Pöröljön a dohánygyárral , mert az tehet róla ...

Ez a kis párbeszéd hozzátartozott a két szerelmes virágnyelvéhez ; a világos szivar ugyanis azt jelentette : " Jőjj, ebéd után várlak ", a sötét pedig azt: "Ma, fájdalom, nem találkozhatunk ".

És Lénárt úr, aki szintén ott állott a dohányos polcok mellett, sehogy se tudta megérteni, miért veri le oly szörnyen Pethőt az a végre is mindennapi tény, hogy a dohánygyár s ötét szivarokat készít.

Akárhányszor megtörtént, hogy ő maga bontott ki egy új köteg britannikát, csodálkozó arccal szólva :

- De édesem, hiszen ezeknél sohase láttam világosabb szivarokat ...

Amire a felesége gúnyosan elkacagta magát, s titkos pillantást vá ltva Pethővel, így válaszolt :

- Na, nem irigylem a szemedet...

Úgy látszik, hogy a legújabb időben színvakságban szenvedsz ...

Azokon a napokon, amikor a britannikák az asszony szerint is világosak voltak, Pethő ragyogó jókedvvel tért haza az ebédhez, s kedveskedve vitt egy-egy szál virágot a feleségének, aki már türelmetlenül várakozott rá a kapu előtt.

Ebéd után pedig, ha az utolsó falatot lenyelte, dobogó szívvel szaladt végig a vár csöndes utcáin, s míg a déliesen kihalt városon végigment , izgatottan , a pásztoróra édes reménységében gondolta :

- Öt perc mulva itt lesz a karjaim között... és reszketni fog a gyönyörüségtől és a boldogságtól ...

Most, hogy a Sárika szobájából hangos gyereksírás hallatszott ki , s az egész ház szinte megbomlott az örvendetes esemény következtében, Pethő szíve egyszerre ismét visszafordult a feleségéhez.

Oly megható, oly szokatlan, oly különös is volt ez a változás !

A konyhában az öreg Jablonszkyné dirigált, a szobákat megcsappant üzemmel takarították, az irodában suttogva bes zéltek egymással a segéd urak, Zsuzsánna pedig, a kövér Zsuzsánna , aki máskor hétszám se fordult meg másutt, mint a piacon és a konyhában, most mindennap ötször-hatszor is besompolygott a felső helyiségekbe, s olvadékony , megindult pillantást vetett a kék e rnyős gyerekkocsira, amelyben a trónörökös a délelőtti álmát aludta.

S amíg Sárika bágyadt, de büszke pillantást vetett a gyerekkocsi felé , Zsuzsánna lábujjhegyen közelített, s halkan, könnyes szemmel susogta :

- Istenem, mily édes, mily ennivaló.

A homloka egészen a tekintetes asszonyé, de az álla körül inkább az urunkra hasonlít ...

Sárika elégedetten bólintott, Jablonszkyné pedig műértő szemmel ellenőrizte Zsuzsánna szakvéleményét.

A szemle csak akkor ért véget, amikor Pethő, az irodai munkáját végezve, sz intén benézett a feleségéhez .

- Terringettét, ma úgy látszik, megint csak három órakor kapunk ebédet...

Inkább a főzés után nézne, mint hogy a gyereket fölkelti .

De aztán, apai büszkeségtől eltelve, egy bolondos mozdulattal kikapta fiát a kocsiból, s dicse kedve szólt Zsuzsánnához :

- Ez aztán a helyes legény, mi ?...

Szavamra mondom, már majdnem több a haja, mint az édesapjának ...

Délután, a körútja végeztével, Jablonszky doktor is fölnézett az unokájához, s egész késő estig ott maradt, mert most mindannyian Sárika ágya körül töltötték az estéjöket.

Az öreg doktor nem igen beszélt, de órák hosszáig nem vette le a tekintetét a szendergő gyermekről...

Mire gondol?

Mit érezhet ?

Némelykor óvatosan a karjaiba vette a siránkozó csecsemőt, aki ilyenkor , csodamódra , elhallgatott, s kék szemével, amely annyira hasonlított a Sárikáéra, elbámészkodva tekintett nagyapjára...

A doktor gyöngéden magához ölelte a kicsikét, aztán kifejezhetetlen ragaszkodó pillantást vetett a leányára...

És Pethőhöz fordulva, aki némán állo tt az ágy mellett, s ellágyulva szorongatta a Sárika kezét, halkan szólott :

- Édes fiam, csak mostantól kezdve fogod tudni, hogy micsoda is tulajdonképp az élet...

Ez a legényke, a kicsike fiad, majd megtanít rá ...

A nagyapai méltóság oly boldoggá tette, ho gy néha megölelte és megcsókolta a vejét, míg Sárika, a rózsaszínü selyempaplan alatt, meghatva könnyes szemmel mosolygott.

Az öreg doktor vigyázva megsímogatta aztán a leánya halvány arcocskáját is, tréfásan, de szent meggyőződéssel szólva :

- Téged csak eléggé szeretlek, ugyebár?

De azt az apróságot még százszorta jobban szeretem ...

A baba érkezése egyszerre lecsillapította Pethő érzéki föllobbanásait, s a szilaj szerelmes, aki máskor képtelen lett volna arra, hogy a lemondás fogalmával megbarátkozzék, most egyáltalában nem gondolt többé a világos britannikákra.

Este, amikor Sárika szobájában kigyulladt a rózsaszínernyős éjjeli lámpa, s ő egy csókkal elbúcsúzott a feleségétől, a maga szobájában, amelyre csönd borult, néha egész hajnalig virrasztva ült az íróasztal mellett, idegesen figyelve, ha a baba olykor fölsikoltott álmában ... És amikor a zaj újólag elnémult, s végre, teljesen kifáradva lefeküdt, a szíve valami édes nyugalommal telt meg, s a sötétben , amely az ágya fölé borult, így szólott :

- Istenne k hála, mégis csak őt szeretem igazán...

Milyen más, mennyivel tisztább érzés ez, mint ama másik, amely még a józan eszemtől is megfosztott ...

Drága, kis cicám, most már igazán megfogadom, hogy sohase vétek ellened ...

Hogy Pethő csak részben tarthatta be a fogadalmát, annak nem annyira ő volt az oka, mint inkább egy sajnálatraméltó epizód, amely perfidül megakadályozta, hogy a szavának ura maradhasson.

Vagy négy héttel azután, hogy a kis baba a gyarló világot megpillantotta, az ifju apa egy este kalap nélk ü l kisétált a bástyára.

Egész nap valami fontos beadványon dolgozott, s munka után, amikor a dolgát bevégezte, kissé megfájdult a feje.

Jó darabig kószált ide-oda a sziklás vároldalon, amikor a város felől egyszerre új sétálók közeledtek; egy katonatiszt , e gy fiatal asszony, s egy kis leány.

Pethő, akinek jó szeme volt , rögtön fölismerte őket: Novák főhadnagy volt Lénártnéval, valamint a kis Milkával, a szomszéd keztyüs leánykájával.

A sétálás, főképp egy szép szeptemberi estén, nem tartozik a különös dolgo k közé, de azért Pethő mégis, elsápadt kissé, s halkan így szólott magában :

- Szépen vagyunk !

Mi volt az, ami annyira megdöbbentette?

A bakonyváriak aligha találtak volna kivetni valót abban, hogy egy szép asszony meg egy vidám katona együtt szívja a pompás esti levegőt, pláne, amikor egy harmadik élő lény is ott lábatlankodik a társaságukban.

De Pethő nagyon jól tudta, hogy mitől ijed meg .

Ez az esti séta a szőke Milkácska gardirozása mellett, úgyszólván a specialitása volt Lénártnénak; óh hiszen még nagyo n is jól emlékezett azokra az időkre, amikor ő volt a Novák főhadnagy úr helyében, s heteken át hasztalanul ostromolta a szép asszonyt szép szóval, heves szerelmi vallomással, sőt olykor még fenyegetéssel is.

Lénártné sokáig gúnyos mosollyal hallgatta, de egy estén hirtelen a szemébe nézett, s szokatlan komolysággal így szólott hozzá :

- Várjon, amíg a cselédeknek szólok, aztán, ha úgy akarja , sétálhatunk vacsoráig a várban...

Ott senkisem háborgat bennünket s nyugodtan elmondhatja, hogy mit akar tőlem ...

Fölszólt a szakácsnéjának az emeletre, aztán benézett Cservenky bácsihoz, a keztyüshöz :

- Megengedi, hogy Milkácskát sétálni vigyem?

Félóra mulva visszahozom ...

Hallgatva mentek föl a meredek úton, az asszony szeméből eltűnt az irónikus pillantás, komolyan, várakozó arccal haladt a fiatal ügyvéd oldalán.

A bástyán aztán leültette Milkát a püspöki rezidencia elé (a hegyek felől zord , éjszaki szél fú, s ez megárthatna neked, kis leányom ), maga pedig tovasétált Pethővel.

És szendén, lesütött szemmel szólott :

- Nos hát, beszéljen, hallgatom.

Most mindent elmondhat, ami csak a szívén fekszik ...

Pethő nem kérette magát, hanem mindent elmondott.

És másnap , mialatt Lénárt a kaszinóban kibicelt, már odafönt, a hűvös vizitszobában folytatták a megkezdett beszélgetést ...

Az esti séta jelentősége felől Pethő tehát tökéletesen tisztában volt.

Nemcsak Lénártnét ösmerte, hanem Novák főhadnagyot is.

A derék katona azok közé a tisztek közé tartozott, akik nyomoruságos fizetésükből kénytelenek élni, s így sokkal alaposabban fogl a lkoznak a váltójoggal, mint a stratégiai tudományokkal.

Ez annál nagyobb hiba volt, mert Novák főhadnagy nem igen érzett hajlamokat az aszkéta-életre; s voltaképp csak akkor élt igazán, amikor a cigány a fülébe húzta a kedves nótáját, a pincér pedig szol g álatkészen állt a háta mögött a pezsgős palackkal.

Az ilyen tobzódásban azonban csak ritkán volt része, mert a bakonyvári helyőrség tisztjei épp oly szegény ördögök voltak, mint ő.

Igy tehát a szerelemben keresett kárpótlást; mert Bakonyvárott, ahol a bal l ettet csak hírből ismerik, s színtársulat csak minden harmadik évben akad, a szerelem, általában véve, nem tartozik a költséges szórakozások közé.

Novák főhadnagy tehát nemes harcikedvvel udvarolt jobbra-balra; néha egy unatkozó úrihölgynek, néha egy pis zeorru masamód-kisasszonynak, néha egy csinosabb szobaleánynak is .

A szerelemben a rokonszenves, katona az abszolut demokráciát képviselte ...

Amikor most, a szelíd nyárutói alkonyaton Pethő a közeledő társaságot megpillantotta, a szíve egyszerre elszorult .. .

És míg torkát szinte a sírás fojtogatta, keservesen , kétségbeesve gondolta :

- Óh igen, most már nincs benne többé kétség, őnagysága gyorsan megvigasztalódott a hűtlenségemért...

Talán holnapután vagy talán már holnap Novák főhadnagy úr fog deklamálni a hűvös vizitszobában...

Addig deklamál , addig forgatja a szemét, amíg végre ...

Nem fejezte be a mondatot, mert úgy érezte, hogy mindjárt megszakad a szíve...

Az a gondolat, hogy ez a gyönyörü asszony egy más férfi keblére borulhasson, majdnem elviselhete tlennek tűnt föl előtte...

Ő is ama férfiak közé tartozott, akik esetleg le tudnak mondani még a szerelemről is, de abban sohasem tudnak megnyugodni, hogy a szerelmesük másé legyen...

Mert a szerelem hasonlíthatatlanul könnyebb bennük, mint a féltés és i rigység ...

Mielőtt Lénártné meg a főhadnagy megismerhették volna, Pethő gyorsan befordult a püspöki palota felé, s a kanonok-házakat megkerülve, szinte lopva visszatért a lakására.

Otthon már türelmetlenül várták; az öreg doktor kacagtató gyerekességeket mű velt a kis babával, míg az asszonyok csöndes boldogsággal gyönyörködtek a rögtönzött idillben...

A hancurozó nagyapa tréfás szemrehányással fogadta vejét :

- Ez aztán szép dolog, mondhatom...

A helyett, hogy a serdülő fiadat nevelnéd, Isten tudja, micsoda k alandok után jársz...

És az ilyen embernek még van bátorsága hozzá, hogy jó apának tartsa magát ...

Pethő elkényszeredve mosolygott, de a gondolatai egészen másutt jártak...

Alig várta, hogy az öregek eltávozzanak, hogy Sárika elálmosodjék s végre egyedül lehessen a szobájában.

Sokáig föl- meg alá járt, s amikor nagysokára rászánta magát, hogy lefeküdjék, hajnalig se tudta lehúnyni a szemét.

Mindegyre csak a Lénártné gúnyos nevetését s a főhadnagy diadalmas pillantását látta, s nyughatatlan fantáziája élé nken kiszínezte azokat a jeleneteket, amelyek a mai estére következni fognak...

E jelenetek annyira fölizgatták, hogy szinte a foga is vacogni kezdett belé, míg a keze akaratlanul is ökölbe szorult...

És most már makacsul, szilaj daccal szólott :

- Akármi is történik, nem fogom megengedni, hogy a másé legyen ...

Szomaházy István

A kétszívű Pethő

XII.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Szomaházy István

A kétszívű Pethő

XII.