XIV.
Az öreg doktor elgondolkozva baktatott a molnárkert veteményes ágyai között, s újra meggyújtotta a szivarját, amelyet az imént óvatosan elhelyezett a tornácon, mielőtt a kis páciensét meglátogatta.
Amikor a szivar nagyne hezen égni kezdett, hirtelen megint az eszébe jutott valami.
Ismét visszakerült tehát a konyha felé, s a molnárnénak, aki épp rántott levest készített a szegény kis beteg számára, még egy utolsó utasítást adott .
- Igaz is, megtörténhetik, hogy a bubukájának úgy alkonyattájt megnövekszik a láza...
Ne ijedjen meg, mert az most már, hála Istennek, semmi rosszat se jelent...
Az éjjelre mindenesetre tegyen egy Priessnitz-kötést a kicsike mellére ...
Az asszony elérzékenyülve hálálkodott, Jablonszky doktor pedig elindult a kocsija felé.
Hogy a kapuhoz jusson, át kellett haladnia a veteményes kerten és a majorságon s az öreg orvos ezt a rövid útat is, szokása szerint, megszokott lassúsággal tette meg...
Amíg félig-meddig elszenesedett szivarját szívta, a gondolat ai ezerfelé jártak, messze, nagyon messze, a múlt idők homályában , s a távol jövőben, amely most mintha megvilágosodott volna kissé az öreg ember sóvárgó pillantása előtt...
Amit látott, nem lehetett valami szomoru dolog , mert a doktor bácsi szeliden elmo s olyodott, aztán kedvesen megcsóválta ősz fejét.
Majd így szólott magában, elgondolkodva :
- Bizony jobb lenne, ha nem dohányoznám estétől reggelig, mert ez a pöfékelés nincs valami jótékony hatással az asztmámra...
Doktor létemre tudhatnám, hogy minden szip pantás legalább egy nappal rövidíti az életemet...
De most már nem volna értelme, ha egy jó szivarról lemondanék...
Hiszen sok keresni valóm ezen a világon nincs többé...
A feleségem nem fog éhenhalni, ha a szememet , behúnyom, ami pedig a kicsike leányoma t illeti, hát az ő sorsa miatt nincs miért aggódnom ezután...
Hála legyen a jó Istennek, aki megengedte érnem azt az időt, hogy az én drága szememfényét boldognak láthatom ...
Vígan, jókedvüen füstölve haladt végig a káposztafejek és zellerágyak közt, míg a szíve édes és boldog nyugalommal telt meg.
Több mint ötven évig dolgozott, fáradt és küzködött, de most úgy érezte, hogy meg lehet elégedve az élet sikerével: a munkája, a küzdelmei, a becsületes törekvései nem vesztek kárba...
Valamikor, a régi rossz napokban, amikor... a kicsike koporsókat kivitték a házból... véghetetlen fájdalom közepette még a gond viselés létezését is kétségbe vonta; most azonban bűnbánólag bocsánatot kért attól a hatalmas lénytől, akiben gyermek módjára hitt, s hálásan rebegte :
- A sok szenvedést csak azért mérted reám, ugy -e, hogy a boldogság csak annál jobban essék ?...
Oh, most már nagyon is tudom, hogy milyen jó voltál hozzám ...
Megállt a kerten átfolyó kis csermely partján, s öreg szíve ragyogó álmokkal telt meg...
A malom fölött a kora nyári délután csöndje lebegett, a vízen csillogószárnyu szitakötők röpködtek, köröskörül falánk pillangók dézsmálgatták a kövér káposztaleveleket, s a fűszálakon aranyos bogarak ringatóztak, hogy csakhamar zummogva tovább szálljanak...
A folyó lassan siklott végig agyagos partjai között, nagynéha, a távolabb eső majorságból egy kotkodácsoló tyuk lármája hallatszott idáig s mindez a sok különféle álombaringató nesz harmonikusan olvadt bele a malom felől idehallatszó döngésbe, amelyet a nagykerék munkája támasztott...
Az öreg doktor tünődve állott egy pillanatig a zsongó magányosság közepette, s a s zemét végig hordozta a hallgató vidéken; a folyón, a távoli vizeken, az alacsony viskókon, s a kék hegyeken, amelyek kelet felől a látóhatárt elzárták...
És az isteni nyugalomban, amely szinte ünnepi áhítattal lebegett a napsugaras tájék fölött, halkan sz ólott :
- Milyen gyönyörü mindez, s milyen fájdalmas sokaknak az a tudat , hogy egyszer búcsut kell venni tőle...
Még egy-két nap, vagy a legjobb esetben egy-két esztendő, s a napsugár melegére átláthatatlan sötétség következik ...
Hányan vannak, akik reszketve gondolnak erre a változásra!...
De te, vén pajtás, nem félsz tőle; hiszen a halál csak addig ijesztő, amíg az ittmaradó kedveseinkért aggódunk...
Én eleget éltem, hát most már nyugodtan meghalhatok...
Én azt hiszem, hogy jól fogok aludni, mert boldo goknak tudom azokat, akiket legjobban szerettem a világon ...
A szemét lehúnyta, hogy jobban lássa a képet, amely most a lelke előtt megjelent; a babát, aki kövér kacsóit örömrepesve nyújtja feléje, míg az édesanyja büszke mosollyal gyönyörködik az elbájoló idillben.
A baba!
Az öreg doktor szíve elfacsarodott a boldogságtól, oly furcsának és megindítónak találta a gondolatot, hogy az ő csitri Sárikáját, aki még tegnap a bádogedényeivel játszogatott, egy élő lény nagy komolyan az édes mamájának tekinti...
Az ő naiv, ártatlan kislánya, mint egy dundi apróság édesanyja ...
Csak most érezte igazán a nagyapai méltóság örömeit, a tiszta, gyermekesen túlzott örömöket, amelyek az öreg embert mindenért kárpótolják, amit élete alkonyán elveszített: az ifjúságát, a s zerelmét, a munka lázáért, a siker mámoráért, a jövőbe vetett reményekért...
Oh, beláthatatlan bölcsesség, amely az örök éjszaka küszöbén mégegyszer megcsillogtatod a gyermekkor drága hangulatait, s egy baba ezüstös kacagásával űzöd el a félelmes ször n yetegeket, amelyek az ajtónk előtt leskelődnek ...
Az öreg doktor csöndesen bólintott, aztán a kezével kómikus mozdulatot tett.
Oly élénken képzelte maga elé a kis unokáját, hogy a megszokástól szinte enyelegni kezdett vele, mint otthon szokta, a Sárika hálószobájában...
De aztán egyszerre csak magához tért az álmadozásaiból, s könnyedén a vállát vonva így szólott :
- Ej, úgy látszik, minden öreg ember gyerekké lesz újra...
Még jó , hogy nem leskelődött rám valaki, mert bizony Isten kinevettek volna ...
Újra m eggyujtotta kialudt szivarját, aztán tovább ment a veteményes ágyak között, átkerült a kis csermely hídján, s épp ki akart vágni a kocsiútra , amikor hirtelen az eszébe jutott valami.
A kis erdőtől, amely a malom mögött elterült, édes madárcsicsergés halla t szott ide, s a doktor bácsinak az az ötlete támadt, hogy egy kis sétát tesz az erdőcskében, s szed néhány szál erdei virágot a még mindig gyöngélkedő Sárikának...
A kisleánya ugyanis imádta a virágokat, annyira imádta, hogy már bakfis korában is valóságga l táncolni kezdett örömében, amikor az édesapja egy szál rózsával , vagy egy szerény gyöngyvirág-bokrétával meglepte.
A virágot jobban szerette , mint a játékszert, s akárhányszor könnyeket hullatott, amikor egy-egy kis rózsa, minden ápolás dacára, harmadnap már haldokolva hajtotta le sápadó fejecskéjét...
A doktor végigment egy kis gyalogösvényen, s pár percig gyönyörködött a nyári délutánban, amely az erdőt már átlátszó fátyol alá takarta; aztán elmerengve folytatta útját a misztikusan susogó fák között ...
N éha lehajolt, hogy egy virágot szakítson, de közben vigyázva levett egy-egy bogárkát, amely a szirmokon rejtőzött, s óvatosan elhelyezte a fűben, nehogy a kis nyomorultnak baja essék...
És elégülten susogta magában :
- Bokrétát viszek a kislányomnak...
Vaj jon megérem -e azt az időt, hogy az unokámnak is udvarolhassak ?.. .
Annyira elmerült a munkájában, hogy se nem látott, se nem hallott ; csak akkor riadt föl, amikor közvetlenül a közelében valami különös suttogás hallatszott.
Kiváncsian emelte föl a fejét, ho gy a sűrűségben kémlelődjék, de hirtelen visszahátrált; a fák között egy férfit s egy asszonyt pillantott meg...
A fűben ültek, még pedig nagyon bizalmas pózban; a férfi végigterült a földön, s a fejét odahajtotta az asszony ölébe...
A doktor ijedten fül elt egy pillanatig, aztán mosolyogva biccentett a fejével .
- Ez a divat, úgy látszik, örökké tart.
Mi öreg emberek, néha botorul azt hisszük, hogy már nincsenek is szerelmesek a világon, pedig lám , most is csak annyian vannak, mint a mi időnkben.
Bizony be le kell nyugodnunk abba a szörnyü gondolatba, hogy ezek a fiatal csacsik talán még a sírhalmunkon is csókolózni fognak ...
Tovább akart menni, nehogy a kedves idillt megzavarja, de egyszerre csak ijedten megállt; a férfi hangja ismerősnek tetszett neki...
Az öreg doktor fölkapta a fejét, az arcát elöntötte egy vérhullám s reszketve , megindulva figyelt, mint a szarvas, aki gyanus neszt hall az erdő tisztásán.
A nagy nyári csöndben tisztán megértette, amit a bujkáló pár beszélt, s a kezével félájultan támaszk o dott az egyik fához, nehogy nagy fölindulásában összeessék.
Amint kissé magához tért, lábujjhegyen közelebb lopózott a szerelmesekhez, s míg a szeme előtt csodálatos fénykarikák táncoltak, jól látta, amint az asszony keze gyöngéden babrál a férfi hajában , s tisztán hallhatta, amint halkan, szinte susogva mondja neki :
- Nem jobb lesz, ha mindennek véget vetünk?
Mit akar hát tőlem ?.. .
Előbb vagy utóbb az lenne a vége, hogy minden kitudódnék, s a botrány mindkettőnket boldogtalanná tenne...
Sőt nemcsak minket, hanem azokat is, akik a nagy bűnünkben ártatlanok .
A férfi most megragadta az asszony kezét s szenvedélyes csókokkal borította el.
Aztán vad erővel magához vonta, oly hevesen, hogy az asszony fölsikoltott fájdalmában .
- Minden hiába, - szólott lázasan, majdnem magánkivül, - a mi sorsunk mindörökre meg van pecsételve...
Szeretem, s inkább százszor meghalok , semhogy magáról lemondjak...
Mit érne az életem maga nélkül ?...
Nekem is megvan a jogom ahhoz, hogy boldog legyek, amire mindenkinek megvan, aki ebben a szomoru siralomvölgyben a halálra várakozik.
Azt a tudatot, hogy egyszer csak rám borul a sötét éjszaka, s hogy hidegen, mozdulatlanul fogok feküdni évezredeken át a föld alatt, csak azzal enyhíthetem némiképp, ha legalább ez alatt a pár év alatt a mag am módja szerint boldog vagyok...
Miért küzd a végzet ellen ?.. .
Micsoda ostobaság tartja vissza attól, hogy maga is a boldogság után törekedjék ?...
Jusson eszébe, hogy maga se lesz örökké fiatal, s hogy egyszer csak visszavonhatatlanul elérkezik az az idő , amikor a dobogó szíve kihül...
És akkor, az alkonyat óráiban , keservesen fog visszasírni minden percet, amit könnyelmüen elmulasztott ...
Majd csaknem sírva mondta az utolsó szavakat, míg az asszony megdöbbenve nézett rá; látszott rajta, hogy ő is csak úgy érez, mint a kedvese...
Egy pillanatig még védőleg tartotta maga elé a kezét, de aztán meglankadt az ereje, a könnyek kicsordultak a szeméből, s vad szenvedéllyel szorította magához a férfit és lázasan szólott :
- Oh, mennyire szeretlek!...
Az életben nem volna egy nyugodt percem, ha erről a szerelemről lemondanék ...
Mámorosan, mindenről elfeledkezve ölelték egymást, az ősemberek szilaj gyönyörüségével, azzal a perzselő, bűnös önzéssel, amely a tünő pillanat kedvéért az egész multat és az egész jövendőt feláldozni képes.
De részegségükből most hirtelen magukhoz térítette őket az a váratlan zaj, amely a közelükben fölhangzott; egy halálrasebzett öreg ember rettentő, fuldoklásszerü zokogása...
Az asszony megdöbbenve kapta föl összeborzolt fejét, a férfi ped i g egyszerre talpra ugrott, hogy a lombokat félrehajtsa.
És akkor az ő arca is ónszínüvé vált; az öreg doktor ott állt az egyik fatörzsnek támaszkodva, a karjai reszkettek, a teste pedig görcsösen meg-megrándult, de szó nem hagyta el az ajkát.
A pillantás a azonban, amivel a férfira meredt, oly ijesztő volt, hogy Pethő rémülten közelített hozzá .
- Valami baja van? - kérdezte, míg az öreg ember üveges szemeit kétségbeejtő állhatatossággal reája szögezte .
Jablonszky doktor nem válaszolt, de az arca most hirt elen szederjessé vált, s az ajkáról borzasztó hörgés hangzott ...
Aztán egyszerre megrázkódott, s míg a szemét undorral és megvetéssel meresztette Pethőre, a kezeit tördelve dadogta :
- Szegény kicsi leányom... szegény babuskám... szegény, ártatlan szivecském te!...
Azt hittem, hogy boldognak tudhatlak, ha meghalok, pedig jaj , mennyivel jobb lenne, ha magammal vihetnélek a föld alá...
A jóságodnak, az egyenes lelkednek, a becsületes hűségednek az a jutalma, hogy megölnek, mert te, szegény kis bolondom, ne m fogod túlélni, ha a valóságra ébredsz ...
Olyan kimondhatatlan kétségbeeséssel mondta ezt, hogy Pethő megindultan nyúlt a keze után...
De Jablonszky doktor most egyszerre fölegyenesedett, a szeme szikrázott, s öles termete mintha megnövekedett volna ; olyan volt, mint a haldokló oroszlán, amely halála előtt még egyszer félelmetes hatalmában mutatkozik...
És mialatt az asszony meggörnyedve zokogott a fűben , Pethő pedig ijedten hátrált, parancsolóan fölemelte a mutatóujját, s dörgő hangon szólott :
- El innen!...
Ne közelíts hozzám, mert leütlek...
És maga... maga is távozzék... de azonnal... amíg ép csontokkal megteheti ...
Odalépett a földön fetrengő asszonyhoz, s a lábával megrúgta , mintha valami kártékony állat volna.
És az undorodástól szinte borzongva fol ytatta :
- Céda, piszkos és alávaló vagy... arra se vagy méltó, hogy egy tisztességes ember cipője hozzád érjen...
A szemétből szedtek föl, de te azzal hálálod meg tisztességes urad jóságát, hogy a boldogságát, a becsületét sárba tiprod...
Van -e lelked, ho gy két embert ilyen nyomorulttá tudsz tenni ?...
Nem halsz -e meg szégyenletedben, ha arra gondolsz, hogy a kétségbeesésbe kergetsz valakit, aki sohase bántott ?...
Édes, drága kis leányom, bár ne érnéd meg a reggelt és sohase tudnád meg, hogy micsoda sors lett az osztályrészed...
Pfuj, te gyalázatos... te gyalázatos ...
A melléből hörgő zokogás tört ki, de a végső erejével még fölemelte a karját .
Lénártné most fölemelkedett a földről, s anélkül, hogy egyszer is visszatekintene, meggörnyedve távozott a gyalogösvény felé...
Az öreg doktor mozdulatlanul nézett utána, a fejével csöndesen bólintott, de ekkor egyszer csak elhagyta az ereje, térde megcsuklott, s egész hosszában végigesett a földön...
A fejét odavágta az egyik fatörzsbe, hófehér haján egy szempillantás alatt vérvörös foltok támadtak, míg Pethő a r é mülettől megdermedve rohant hozzá :
- Apa... édes apa... az Istenért ...
De Jablonszky doktor semmitse válaszolt szavaira, eszméletlenül , sápadt arccal feküdt a fűben, a fájdalomtól eltorzult vonásokkal, mintha öntudatlan álmában is dédelgetett gyermekét látná, a szelíd kis mártirt, akinek az egész életét szentelte, s aki mégis árván, támasz nélkül fog maradni a hideg világban, míg az apja, a jó pajtása, az egyetlen igaz barátja, a sírban porlad...
Pethő pár pillanatig tanácstalanul nézte az alélt öreg ember t, de egyszerre csak fölocsudott a kábultságából, s rémülten kiáltozni kezdett a ház felé :
- Az Istenért... jőjjenek gyorsan... az apósom hirtelen rosszul lett...
Hé, vizet hozzanak... hát nem hallják?
És orvost, gyorsan orvost , akárhonnan is ...
A következ ő percben ijedt emberek közeledtek a házból, s Antal, a Jablonszky doktor kocsisa is beszaladt a malom elől, ahol az urára várakozott...
Pethő pedig félig halálra váltan dadogta :
- Éppen erre jártam, amikor rosszul lett...
Még annyi időm sem volt, hogy meg foghattam volna ...
Amikor a síró asszonyok pár órára kidőltek az ápolásból, s Pethő egy éjjel virrasztva ült az apósa ágya mellett, hajnal felé az öreg doktor hirtelen felült az ágyában...
És béna nyelve, amely két nap óta megtagadta a szolgálatot, csoda módra most megszólalt ...
- Senki sincs itt? - kérdezte, míg a Pethő hátán végigfutott a hideg .
A nagybeteg kínos fájdalommal fölemelkedett, s ép balkezével megragadja a veje kezét.
És susogva, minden erejének megfeszítésével szólott :
- A halálod órájában olyan boldog légy, mint amilyen boldoggá fogod tenni a kis leányomat...
Sohase szabad tudnia arról a másikról... soha ... soha!...
Áldott légy, ha jóvá teszed a vétkedet... és minden átkával verjen meg az Isten, ha azzal a másikkal örökre nem szakítasz ...
- Itt a kezem rá, apa ...
- A kicsike leányom életére esküszöm, hogy meg is tartom az ígéretemet ...
Jablonszky doktor véghetetlen gyöngédséggel nézett a vejére, s míg sápadt arcát elöntötte a boldogság, halkan szólott :
Pethő ráborult az öreg doktorra, s ajkát az apósa kezére szorította.
És a beteg, a testi fájdalomtól zihálva, de a lelkében megbékülve a földiekkel, alig hallhatólag szólott :
- Megbocsátok, hiszek neked, édes fiam .
A következő pillanatban visszaesett a vánkosára.
És Pethő rémülten kiáltott ki a szomszéd szobába :
- Jőjjetek be... gyorsan jőjjetek, mert mindjárt vége lesz ...
A jajveszékelés közepette, amely a szoba hajnali csöndjét fölverte, a halott mintha mosolyo gva pihent volna vánkosán.
Miről álmodott?
Mit látott túlvilági szendergésében?
Ha kihűlt ajka mégegyszer megszólalhat, alkalmasint ezt mondja , mielőtt utolsó vándorlását megkezdi :
- Mindig csak az anyák szívéről beszélnek, mintha az apa szíve nem ugyanebből az anyagból lenne...
Lássátok ti bolondok, én az életemmel váltottam meg, hogy a szívemhez nőtt kis leányom, a drága szememfénye boldog legyen ...