XII.
Sokat beszéltünk már a klubokról, melyek oly nagy szerepet vittek a forradalom történetében.
Volt idő, mikor a nemzetgyűlés, később a törvényhozó gyűlés kezéből teljesen kiesett a hatalom s a klubok dirigáltak Párison keresztül egész Franciaország felett.
Ezek a klubok nem voltak szórakozó-, mulatóhelyek, társas összejövetelek számára.
Az első, az úgynevezett "Breton-klub" Párisban keletkezett s a politikai helyzettel elégedetlenkedők gyűlőhelye.
Ez a Breton-klub később a jakobinus-kolostorba költözött át és ettől fogva jakobinus-klub lett a neve.
A jakobinus-klubban egyideig békésen elfértek az alkotmányos monarchia hívei , Lafayette, Bailly, Condorcet, Robespierrel, Dantonnal, Pétionnal és társaikkal.
Még maga Mirabeau is gyakran megjelent a jakobinusok gyülekezetén.
Később, mikor a hangulat egyre izzóbb lett, az alkotmányos monarchia hívei belátták, hogy itt a tagok nagyrésze a királyság megbuktatására törekszik, kivonultak hát és külön egyesületet alapítottak maguknak.
A jakobinus-klubban Robespierre adta elő elméleti fejtegetéseit, melyeket Danton - s a néptribun ebből sohasem csinált titkot - halálosan únt és lenézett.
Danton mindig megvetette az elméleteket.
Ha a Gironde vidékéről vetődött fiatalembereket türelmesen végighallgatta, annak csak egy oka volt, ezek a girondisták csodaszépen tudtak beszélni és a néptribun imádta a szépet minden formájában.
Vergniaud egy-egy szónoklata az abszolut művészi szépség erejével hatott reá, anélkül azonban, hogy meggyőződésén egy szikrát is változtatott volna.
Robespierre fejtegetéseit azonban száraznak, elvontnak, unalmasnak látta és únta az elméleteket.
Ekkor alakult meg a " cordeliersek klub" -ja, hol a cselekvő, energikus, elszánt emberek gyűltek össze s ennek a klubnak Danton lett az elnöke, vezére.
Bizonyára a forradalom örök kára, hogy Robespierre és Danton nem tudták egymást megérteni.
Kevesebb vér, kevesebb könny, kevesebb szenvedés árán többet lehetett volna megvalósítani a forradalom programmjából, ha ők ketten nem fordulnak egymás ellen.
De, ha jellemüket vizsgáljuk, azonnal megértjük a későbbi halálos harcot.
Robespierre puritán, elvekért élő és haló ember.
Elejétől kezdve szörnyen bántotta és bizalmatlanná tette Danton impresszionizmusa, megbízhatatlansága, szenvedélyessége .
Mindig attól félt, hogy Danton diktátori hatalomra törekszik s egyszer csak kezébe ragadja a vezetést.
Danton fényűző, pompás életmódja, költekezése szintén szörnyen bántotta Arras városának puritán, szigorú képviselőjét.
Maximilien Robespierre már Franciaország korlátlan ura és vezetője volt és még mindig Duplay asztalos házánál lakott egy kis hónapos szobában és 27 souért ebédelt valami kis vendéglőben.
Ha Danton fényűző életéről, rejtelmes pénzforrásairól beszéltek előtte , összeszorította ajkát és hallgatott.
Egyelőre még nagy szüksége volt Danton lángelméjére, szervezőképességére, agitátori talentumára és arra, - mit Robespierre legjobban irigyelt tőle - hogy az emberek éltek-haltak érte.
Robespierre sohasem volt olyan népszerű, mint Danton.
A nép imádhatta a társadalmi egyenlőség puritán apostolát, de képviselőtársai félrehúzódtak tőle, s amint hatalma erősödni kezdett , reszkettek a komor, zárkózott embertől.
A fizikai bátorság kétségtelenül sokkal nagyobb volt Dantonban, a morális erő és rendíthetetlen kitartás azonban Robespierre előnye volt.
Ha e két ember erényeit hibáik nélkül össze lehetett volna olvasztani!...
Ha Danton olyan kitartóan és híven ragaszkodik elveihez, mint Robespierre, ha Robespierre lángelmével , szeretetreméltósággal, fölényes és bátor cselekvési készséggel bír, mint ahogy az megadatott Dantonnak, akkor a forradalomban nem kell annyi embervérnek elfolyni és az eredmény százszorosan több lett volna mindnyájunk üdvére, javára és boldogságára.
Azonban, ha az ellentét meg is volt a két férfi között, egyelőre még egy úton haladtak.
Robespierre nagyon jól ismerte Danton lángelméjét és erejét, érdeke volt hát, hogy magához csatolja.
Különben is a sok rágalom között, mellyel Arras képviselőjét illették, a legigazságtalanabb az, mely előre eltökélt vérengző gyilkosnak festi.
Soha, soha álmában sem jutott eszébe, hogy ő, ki állását otthagyta , mert nem akart halálos ítéletet aláírni, tengernyi vért fog kiontatni.
A vér kiontatott, - ezt nem lehet lemosni Robespierre emlékéről - de hazugság, hogy mindez előre elkészített terv volt nála.
Sohasem volt ez programmjában és nem volt benne hajdani bajtársának legyilkolása sem.
Ami később történt, azt majd látni fogjuk.
Egyelőre még esténként kifejti elveit a jakobinus-klubban.
Elveit az új társadalmi egyenlőségről, a szeretet, a jóság, a megbecsülés jövendő országáról.
Soha jobb , szebb, emberszeretőbb programmja embernek nem volt, mint Robespierrenek, ki az emberszeretet, az irgalom, a jóság nevében kegyetlenül ölt, pusztított, gyilkolt , mert azt hitte, hogy akik útjában állanak, azokat el kell távolítani minden melléktekintet nélkül.
Tervei, melyek gyönyörűek, világmegváltók, boldogítók, sőt vallásosak, - mert Robespierre erősen istenfélő lélek - vérengzőkké válnak, amint a gyakorlat lehetetlenségével szembekerülnek.
Robespierre az emberi vér, az emberi élet árán is ragaszkodott ideáihoz.
Ha nem olyan fanatikus, kétségkívül türelmesebb és könyörületesebb lett volna.
Ha nem szereti annyira a jó erkölcsöt, nem küld annyi embert a vérpadra, ő igaz, becsületes és hű munkása akar lenni a társadalom újjászületésének, de a társadalom egy része ellenszegült.
Robespierre ekkor - megragadta a bárdot és azt hitte, hogy az embernek joga van Isten bakójává tenni magát.
Gyászos tévedése átkossá tette nevét és vértengerbe borította a szerencsétlen Franciaországot.
Így, csak így érthetjük meg ezt az embert, ki egyik kezével olyan alkotmányt írt , mely Plátó köztársaságára emlékezteti az embert, melynek minden oldalán ott van felírva Erény, Igazság, Könyörület, Szeretet, másik kezével pedig a világ legvérengzőbb és legrémesebb emlékű intézményére: a forradalmi törvényszékre támaszkodik.
De ne vágjunk az események elébe...
Egyelőre ő is, Danton is még a háttérben áll .
Franciaország vezetését Mirabeau gróf tartja kezében.
És Mirabeau igenis meg akarja menteni az ezeréves capetingi monarchiát.
Emlékezzünk meg arról, mit mondott Danton ?...
Ha Mirabeau gróf akarja, meglesz...
Ha komolyan akarja, - ha valami véletlen közbe nem jön...
És ez a sötét véletlen már ott terjeszti szárnyát.
Mirabeau mindent megtehet, ha komolyan akarja - mondja Danton és úgy látszik, Mirabeau komolyan meg akarja menteni az ezeréves monarchiát.
A Párisban folyton megismétlődő lázongások, felkelések elkomorítják Mirabeaut.
A vidékről is rossz hírek jönnek.
A határok körül idegen ellenség sorakozik.
Mirabeau gróf elgondolkozva néz maga elé.
A vihart az ő hangja keltette fel.
De íme a vihar túlerős lett.
"Nem szeretném, - mondja barátainak - ha csak egy nagy rombolásért dolgoztam volna."
Mindent bevilágító lángelméje elhiteti vele, hogy képes lesz a vihart lecsendesíteni .
Pedig Mirabeau gróf téved...
A népet el lehet indítani szónoklatokkal, de megállítani csak szuronyokkal és ágyúkkal lehet, ha ugyan lehet valahogyan.
De Mirabeau bízik határtalan képességeiben, szerencsecsillagjában, mely hányott-vetett élete során sohasem hagyta el...
Talán most se?!...
Ki tudja?...
Talán még mindent meg lehet menteni, ha...
Ha a sors órája nem ütött volna úgy a capetingi monarchia, mint Mirabeau gróf számára.
- »Mirabeau betegsége, tiz sou!« - kiáltják az utcai lapok árusítói.
- És Páris most elfeledkezve haragjáról, forrongásáról, elkeseredéséről, szívdobogva néz a palota felé, hol Franciaország legnagyobb fia, Mirabeau gróf haldoklik.
Most egyszerre elfelejtették fogyatkozásait, gyöngéit, jellemének óriási hibáit .
Elfelejtették a vádakat, hogy meg van fizetve s bérért védi a királyi jogokat a nép ellen.
Nem beszél most erről senki...
Csak azt tudják, hogy ő volt, ki az új utat megmutatta, ki szembeszállt a királyi hatalommal, ki, mikor a harmadik rend ingadozott, habozott, odafordult De Brèze márkihoz, a főudvarmester felé és olyan üzenetet küldött vele a versaillesi udvarnak, hogy az megremegett belé.
Kocsinak nem szabad elhajtatni a haldokló palotája előtt és szalmával fedik be az utcát, hol Mirabeau szenved.
A nép ott ácsorog a palota ajtaja körül, a király minden órában érdeklődik a nagy beteg állapota iránt.
Hiába minden, Mirabeau grófnak indulnia kell...
Íme, hát itt a véletlen...
"Mirabeau gróf megmentheti a monarchiát."
Balga beszéd.
A sors órája ütött, a véletlen nem a királyi pártnak kedvezett s íme a monarchiának buknia kell és Gabriel Honoré Riquetti márki de Mirabeau örökre búcsút vesz földi életétől.
Még egyszer felemeli arcát a nap felé és halkan mondja a napra mutatva: "ha ez nem az Úristen, akkor bizonyosan a testvére", aztán lehunyja szemét, mellyel oly messzire és mélyre látott, Franciaország egyik legnagyobb embere örökre elköltözött.
A nép, mely az utóbbi időben nagyon haragudott reá, most mindent megbocsátott neki .
Olyan temetést még nem látott Franciaország, mint amilyen Mirabeau grófé volt.
Az udvar együtt gyászolt a néppel.
Íme, hát elkövetkezett a nagy véletlen.
Most már nincs, aki védje a monarchiát.
Akik itt maradtak?!...
Becsületes, jószándékú emberek...
De a zseni, a vezér, az alkotó , az örökre itthagyta őket.
A királynak Mirabeau halála után már igazán nincs más menekülése, mint a feltétlen meghódolás a nemzetgyűlés és a nép előtt.
De lehet, sőt valószínű, hogy már ez sem ér semmit...
A boldogtalan Lajos olyan sok mindent ígért és vont már vissza, hogy csak keserű, kiábrándult kacagás a válasz ígéreteire, fogadkozásaira.
Úgy látszik , nincs hát más út, mint a futás, a menekülés.
Lajos ezzel is úgy tett, mint a többi száz meg száz tervvel, mit szőtt és megint elejtett.
Addig húzta, halasztotta a menekülést, míg az nagyon veszedelmes és bizonytalan lett.
Naponta több levél ment a király hű ezredparancsnokaihoz.
Futárok nyargalnak össze-vissza.
Katonai őrjáratok cirkálnak a Metz felé vivő úton, állítólag nagy kincset szállítanak itt el.
A királyné kiküldi ékszereit Belgiumba, útiruhákat rendel, mert a stílszerű kosztüm Marie Antoinettenél még most is fontos.
Egy feltűnő nagyságú útikocsit rendelnek Korff frankfurti bankár felesége számára.
Ennyi sok véletlen éppen elég arra, hogy a gyanakodást felkeltse, nemcsak Párisban, mely úgyis az őrülésig lázas és izgatott, hanem egy nyugodt, normális idegzetű városban is.
Végre készen van az útiterv.
A királyi pár 1791 június 20-án éjjel elhagyta a Tuileriákat.
Késő éjszaka volt, mikor a királyi pár, gyermekeik s a király nővére , Madame Elisabeth, kiléptek a Tuileriák parkjából.
Lajos, mielőtt eljött, még egy nyitott levelet hagyott asztalán a nemzetgyűlésnek címezve.
A boldogtalan Lajos sohasem volt túlságosan szerencsés kezű ember, de talán a legszerencsétlenebb lépése e levél megírása volt.
A nemzetgyűléshez intézett írás elpanaszolja a királyság minden sérelmét, tudatja a képviselőkkel, hogy nincs velük megelégedve és itthagyja Párist.
Egyben visszavonja minden eddigi engedményét , alkotmányszentesítését és tudatja a nemzetgyűléssel, hogy törvényen kívül állónak jelenti ki minden határozatukat, úgy ellenük, mint a párisi nép ellen hű katonáinál keres menedéket.
A levél oly határozott, keserű és energikus hangú volt, hogy bizonyára nem a jó , szelídlelkű Lajos fogalmazta.
De bárki alkotta is azt a remekművet, nem jobb lett volna csak akkor elküldeni a nemzetgyűlésnek, amikor a király már csakugyan biztonságban van "hű katonái" védelme alatt?!...
Június 20-án éjjel a királyi pár titokban kocsira ült és észrevétlenül kihajtattak a párisi sorompókon.
Most már biztosra veszik, hogy meg vannak mentve.
Bouillé marsall hadosztályához akar a király menekülni.
Bouillé márkiról tudják, hogy a királyságért élő-haló férfiú, amellett vitéz, bátor és becsületes ember.
Bouillé testestül-lelkestül katona, a szabadelvű eszmék, az új Franciaország nem érdekli , legfeljebb csöndes megvetést keltenek lelkében.
Unokafivérével, Lafayette márkival összeveszett, mert - mint Lafayettenek írta - "nem restelt ön a nemzetgyűlésnek nevezett csőcselék között az emberi jogokról és emberi szabadságról szavalgatni" .
Különben pedig nem sokat törődött a párisi forrongásokkal.
A király rábízta magát és Bouillé élete árán is meg akarta menteni a királyt.
Nem is rajta múlt a dolog, hanem az utasok végtelen járatlanságán, ügyetlenségén.
A feltűnő nagy hintót mindenütt megbámulják és Varennesben feltartóztatják.
Lajos hiába öltött magára más ruhát, amint figyelmesen megnézik, azonnal felismerik.
Hiszen az aranypénzre mindenütt az ő jellegzetes Bourbon arca van reányomva.
A szép királyné is hiába mondja, hogy ő egy frankfurti bankár felesége, Sausse fűszeres házába viszik őket s itt kell bevárniok, míg a nemzetgyűlés dönt sorsuk felett.
Életüknek eme szörnyű éjjelén Marie Antoinette megint jóval erősebb és méltóságteljesebb volt, mint férje.
A jó Lajos mindjárt enni kért, miután abnormálisan nagy étvágyát kielégítette, lefeküdt és elaludt.
Marie Antoinette lefektette gyermekeit s aztán fel s alá járkált a szobában reggelig, lesve, hogy Bouillé marsall katonái ki fogják őket menteni.
Csakhogy a Bouillé útja már teljesen el volt vágva.
Vészharangok szóltak egész éjjel , felriasztva, talpraállítva az egész vidéket.
A marsall helyett a nemzetgyűlés követei érkeztek meg, hogy a királyi párt azonnal szállítsák vissza Párisba.
A nemzetgyűlés ugyanis reggel tudta meg, hogy a király elszökött.
Áthozták Lajos levelét is, hangosan felolvasták, jót kacagtak rajta és napirendre tértek felette.
Páris azonban erősen és haragosan felzúdult.
Itt már nem lehetett a dolgot egy kacagással elintézni.
Micsoda?!
A király elszökött?!...
És előbb visszavonta az új törvényeket, az alkotmányt, mindent...
Oh, a zsarnok, az áruló!...
És hová menekült ?
Bouillé marsall táborába, hogy aztán a marsall hadosztályával Páris ellen vonuljon és vérbe fojtsa a várost...
De mi nem engedjük magunkat birka módjára leöletni.
És Danton hangja újra végigmennydörgött az utcákon.
A király megszökött!
Eh bien , annál jobb, legalább nem kell több civillistát fizetnünk.
Ha elment, szerencsés utat , sőt küldjünk neki útravalót, mondja ki a nemzetgyűlés a Capet-ház trónvesztését.
És kétségtelen, hogy Danton kegyetlen szavai voltak a legirgalmasabbak, legokosabbak , leghumánusabbak.
Ha megfogadják a tanácsát és kimondják a trónvesztést, akkor a király és családja nem szenved tovább és nem hal gyalázatos halált a vérpadon.
A nemzetgyűlés azonban nem bírta magát a radikális lépésre elszánni.
Sokan borzadtak közülök az anarchiától, mások féltek, hogy a köztársaság cégére alatt egy kalandor banda ül a nyakukba, mások ismét hívei voltak a Capet-háznak.
Akadtak olyanok is, még pedig nem csekély számban, kik szerették, becsülték a királyt emberi jótulajdonságaiért.
Megesett a szívük a szerencsétlen emberen, könyörületesek akartak lenni s irgalmukkal, kíméletükkel, félrendszabályokkal a halálnak dobták át Lajost .
Míg Danton indítványa életét megmentette volna.
A nemzetgyűlés kimondta, hogy a királyt a nemzet ellenségei alávaló, gaz fondorlattal, vagy erőszakkal megszöktették, ő, a király, ezért az "erőszakos megszöktetésért" nem felelős.
Ellenben a nemzetgyűlés sürgős rendeleteket adott ki , hogy a királyi hintót, bárhol megkapják, feltartóztassák és hogy a királyi párt sürgősen hozzák vissza gyermekeikkel együtt Párisba.
Lafayette sietett a kapott rendeleteket azonnal végrehajtani.
Páris népe nagyon el volt keseredve.
Ő volt a nemzetőrség és a Tuileriák parancsnoka.
Miért nem ügyelt gondosabban a királyra?
Alig ment szét a nemzetgyűlés parancsa, már futár jött Varennesből, hogy a királyi párt feltartóztatták.
A nemzetgyűlés nagyszámú nemzetőrt küldött Varennesbe, hogy kísérjék Párisba a királyt és családját.
Küldött azonfelül két képviselőt is, kiket személyesen tettek felelőssé a király és a királyi család életéért és biztonságáért .
A két képviselő Barnave és Pétion volt.
Az út visszafelé hatvan hosszú óráig tartott.
És e hatvan óra alatt a királyi pár többet szenvedett, mint később a vérpadon.
A nép most még kegyetlenebb volt velük szemben, mint amikor először Párisba hurcolta őket.
Pétion maga is szörnyen rideg volt, ellenben Barnave udvarias gyöngédséggel próbálta a hatvan óra gyötrelmeit valamiképen enyhíteni.
És jellemző, hogy a királyi pár még mindig nem volt tisztában sorsával.
Mikor este a Tuileriákba értek, Marie Antoinette azt mondta komornájának, Campan asszonynak:
- A hatalom kétségkívül nemsokára a mi kezünkben lesz újra és én nem fogom megengedni, ha eljön a visszatorlás órája, hogy Barnaveot felakasszák.
Ez a szerencsétlen asszony még Varennes után is azt merte remélni, hogy ők uralkodni , büntetni, akasztatni fognak.
Páris dermedt, síri csöndben fogadta a királyt.
Itt nem bántalmazták, nem gúnyolták , nem sértegették, mint a vidéken, hideg megvetéssel hátat fordítottak a királyi hintónak.
A falakon nagy plakátokon ki volt írva: »Aki bántalmazni, sértegetni, vagy gúnyolni meri a királyt, az nyilvánosan mogbotoztatik; aki egyetlenegy éljent mer felé kiáltani, azt azonnal felakasztjuk.«
És Páris nem bántotta és Páris nem éljenezte királyát.
Egyszerűen hátat fordítottak neki, mint egy közömbös, megvetett, lenézett idegennek.