XIII.
Ha már a nemzetgyűlés meg nem fosztotta a tróntól, Varennes után magának a királynak kellett volna lemondani.
De ehhez is elhatározás kellett.
S elhatározni magát a szegény boldogtalan Lajos soha, de soha nem tudta.
Vagy a lemondást talán a királyné nem engedte.
Csak pár hét telt el a varennesi szökés óta, de Marie Antoinette már nem gondol uralomra, hívei jutalmazására , ellenségei felakasztására.
A királyné már sejti, hogy a vérpad felé haladnak.
Ám legyen!
A trónról lemondani?!
Nem, azt soha!
Közben a király is, a királyné is lázas, kétségbeesett leveleket írogatnak az európai udvarokhoz, hogy jöjjenek Páris ellen, tiporják össze a canaillet és mentsék meg őket.
A leveleket - másolatokban - egy befalazott vasszekrénykében őrzik.
Majd egyszer ezek a levelek is előkerülnek mind, mind... és hiteles tanuságot tesznek róla, hogy Franciaország felkent királya és királynéja maga hívta be az idegen katonaságot saját népeire.
Országrészeket ígért oda Franciaország testéből, csakhogy trónusát megtarthassa.
A király titkos leveleinek sürgetésére megalakul az európai koalíció s hadsereget szervez Franciaország ellen.
Ez a mozgósítás csak siettette Lajos halálát.
Közben újra megindul az emigrálás.
Az első csapat a Bastille ostroma után ment el Artois grófjával, a második a varennesi szökés után most útnak indul újra.
A nemesek és papok serege.
A Mars-mezőn gyűlés jön össze, a népgyűlés kérvényt akar szerkeszteni.
A kérvényben arra kérik a nemzetgyűlést, hogy azonnal mondja ki a trónfosztást.
A gyülekezést Bailly, Páris polgármestere és Lafayette, a nemzetőrség parancsnoka feloszlatják, de csak véres harcok után.
Miután a nép sem kérésre, sem felszólításra nem akar szétoszlani, ágyúkkal a nép közé lövetnek.
Egy pillanat és száz meg száz hulla fekszik a Mars-mezőn.
A Mars-mezőn, hol nemrégen a király és a nemzetgyűlés örök hűséget esküdtek egymásnak és az alkotmánynak.
Milyen igaza volt Dantonnak, mikor azt kérdezte Desmoulinstól: mit tartasz, Camille , a szerelmi eskükről?!
Ugyebár, nem sokat érnek?
Nos, hát ez a Mars-mezőn elhangzott eskü még annál is hitványabb és semmitmondóbb volt.
A marsmezei véres nap egész Párist őrjítő izgalomba hozta.
Micsoda?!
A nép összegyűl , hogy egy kérvényt szerkesszen a nemzetgyűléshez s ezért Bailly és Lafayette ágyúkkal lövetnek reá.
Bailly és Lafayette ezen a napon veszítették el örökre népszerűségüket .
Bailly a vérpadon fizetett meg ezért az ágyúlövésért és Lafayette száműzetésbe vándorolt, hogy a guillotinetől meneküljön.
A nemzetgyűlés közben elkészíti az alkotmányt és feloszlik, helyet adva a törvényhozó gyűlésnek, hová új képviselőket választanak.
A törvényhozó gyűlésbe mind belekerülnek... a Rolandék barátai, kiket Danton girondistáknak keresztelt el.
Ott látjuk az új törvényhozó gyűlés legnagyobb szónokát: Vergniaudt, a kitünő publicistát, Brissot, a tüzes, heves Barbarouxt.
Rolandék vezetőszerephez jutnak Párisban.
Páris városa küldi be Dantont, Desmoulins Camillet, Marat-t, Legendret s a jakobinusokból kialakult hegypárt több tagját.
A girondisták azonban többségben vannak.
A törvényhozó gyűlés kétharmada az övék.
És Rolandné boldog, hogy az ő antik köztársasága fog majd megvalósulni.
Mert abban, hogy a királyságot el kell törölni, abban a Gironde és a hegypárt teljesen megegyeznek.
Most már csak az a kérdés, mint kellene végezni a királysággal?
Gironde szeretné törvényes formák között, méltóságteljesen és esztétikusan elvégezni a dolgot.
A hegypárt azonban azt mondja, hogy a királyság már nem egyéb Franciaország testén, mint egy genyesedő rákseb, gyorsan le kell operálni.
Sok elméleti vita után megegyeznek s a Gironde beadja derekát.
Íme itt az első következetlenség...
Elfogad olyan taktikát, mely ellenszenves neki, melyet becstelennek tud és ismer.
A király a girondistákból nevezi ki az új minisztereket.
Roland belügyminiszter lesz , Pétion Páris polgármestere és Dumouriez, a későbbi híres hadvezér: hadügyminiszter .
Mondják, hogy Dumouriez nagyon fanyarul mosolygott, mikor kocsija után a nép éljent kiáltott.
Eszébe jutott, hogy valaha éppen így éljenezték Lafayettet is... és most ?...
Lafayette most birtokára menekült, később kiszökik a határon, hogy a vérpadtól meneküljön.
A szép Rolandné azonban boldog.
A férje miniszter lett és Manon Philipon úgy érzi , hogy Franciaország sorsa, jövendője az ő kezükbe van letéve.
Csak egy baj van.
Páris sohasem szerette ezeket a Gironde vidékéről felkerült képviselőket, most Rolandistáknak is hívják őket, de ez nem teszi őket népszerűbbé .
Minden mellettük szól, tehetségük, értelmességük, műveltségük, becsületességük és a nép mégis Robespierret, Dantont és Marat-t éljenzi és nem őket.
És a nagy ellentét mindjárt a törvényhozó gyűlés megnyitása után kezdődik.
Páris csupa jakobinus képviselőt választ és Robespierre elfordul a girondista körtől .
Hiszen ezek az emberek a művelt, vagyonos polgárok uralmát akarják megteremteni.
Hát ezt nem!...
Ezt nem!...
Maximilien Robespierre ezt nem engedheti.
Hiszen ez semmivel sem jogosabb, mint az elkergetett papság és nemesség uralma.
Szerinte csak egyetlenegy jogos uralkodó van: A nép!
Ennek az uralmát, ennek a hatalmát kell megteremteni és biztossá tenni.
Marat gyűlöletének véres zuhatagát a girondisták fejére önti.
Lapjában: A nép barátjá-ban napról-napra támadja őket.
Robespierre a módszert nem helyesli és keményen meginti Marat-t, hogy hagyjon fel a girondisták rágalmazásával és ne uszítsa a képviselők ellen a párisi népet.
De alapjában csak más módszer szerint éppen úgy vesztükre tör, mint Marat.
És Danton!!
Őt szíve, hajlamai, meggyőződései a Gironde felé vonzzák.
Danton gyakran megjelenik Rolandéknál és nem rajta múlik, hogy a szép asszony olyan ellenszenvesen fogadja.
Rolandné sohasem szenvedhette Dantont, egy ízben kitört a vihar s éppen Barbaroux miatt, kit Danton ki nem állhatott.
A szép Rolandné megkülönböztetett figyelemmel bánt Barbarouxval.
Mindenki tudta különben, hogy Marseille képviselője, Páris legdélcegebb, legszebb férfia halálosan szerelmes Rolandnéba.
Rolandné híre, neve azonban olyan feddhetetlen volt, hogy Barbaroux még egy sóhajtással sem merte elárulni érzelmeit.
Csak egy ízben, mikor egy őszi este alkonyata reájuk borult, akkor Barbaroux szíve túlcsordult és beszélni kezdett:
- Manon, maga tudja, hogy Roland nekem több, mint az édesapám és inkább meghalnék , semhogy őt megbántsam...
De látja, mostanában sokszor eszembe jut, hogy ha én megyek el magához és én kérem meg a maga kezét, mikor önt még Manon Philiponnak hívták, mi lett volna akkor?
Rolandné nyugodtan, komolyan nézett a fiatalember szemébe:
- Az apám házába Roland jött el értem, Barbaroux.
- És ezért leszek én örökre boldogtalan...
Manon, engedje meg, hogy elmondjam.
- Túlságosan sokat mondott már, barátom, vagy nagyon ostobának tart?
Azért, hogy eddig hallgatni tudott, azért én megbocsátom magának, hogy most beszélt.
És lássa , mert soha többé ez a téma miközöttünk szóba nem kerülhet, hát én elmondok most magának mindent.
Ha ön annak ismer, aki vagyok és akinek mindig megmaradok, az nem Roland miatt van, Barbaroux.
Nekem Roland a legjobb barátom, - de csak önmagam után .
Mi az ő véleménye, érzése, gondolata, nagyon is érdekel mindaz, amit cselekszik , vagy gondol, de én mindig csak azt teszem, amit én helyesnek, jónak, - s mi szememben legfontosabb - önmagamhoz méltónak látok.
Úgyebár, belátja, hogy erről a dologról nekünk nincs több beszélnivalónk.
És ne legyen ilyen szomorú.
Az én életem is telve van válságokkal s nekem szükségem van a maga ifjú, szép, kedves barátságára.
Ha elvenné tőlem, nagyon szenvednék.
És még egyet.
A politika, a közszereplés elvette tőlem jókedvemet, ifjúságomat.
Odaadtam könny és panasz nélkül.
A magamét odaadtam , de a magáét, Barbaroux, a magáét védeni fogom.
Barbaroux felállt és meghajtotta fejét.
- Jól van, barátom, most menjen haza.
És jöjjön el, ha megint olyan lesz, amilyennek én szeretem és becsülöm önt.
Alig távozott Barbaroux, Danton lépett be a Rolandné szalonjába.
- Az imént a lépcsőn láttam Páris legdélcegebb lovagját, Marseille kitünő képviselőjét.
És ha a bánatos szerelem szobrát kellene kifaragni, bátran modellt ülhetne valamelyik nagy művésznek.
Rolandné felemelte fejét:
- Danton úr, az ön megjegyzése nem lovagias, nem gyöngéd, nem ízléses s ami legnagyobb hiba, - mert hiszen mégis csak egy Danton ötletéről van szó - nem is elmés.
Önnek, mikor rossz hangulata van, nem szabad társaságba járni, a saját érdekében kérem erre.
Danton felkelt, meghajtotta magát és egy ideig nem mutatkozott Rolandéknál.
Lehet, hogy komolyan szerette a szép asszonyt és féltékeny volt Barbarouxra, lehet , hogy csak ingerült, kötekedő hangulatában mondta, amit mondott...
Különben nemsokára nagyobb dolog kötötte le érdeklődését, a párisi nép felkelését készítette elő.
A felkelést, mely a királyt trónjáról letaszítja.
És Rolandék köre rokonszenvvel nézte a néptribun munkáját, mert biztosra vették, hogy a királyság bukása után az ő álom-köztársaságuk fog megvalósulni.
Robespierre teljesen félreállt, ő utálta az utcai harcokat, de bizton remélte, hogy ha a trón romba dől, azonnal hozzáfoghat a népszuverenitáson keresztül az általános társadalmi egyenlőség és boldogság megteremtéséhez.
A girondisták is, Robespierre is, Dantonnal akarták elvégeztetni a nagy munkát, melynek eredményeit majd a maguk céljaira használhatják fel.
Danton pedig megvetőleg mosolygott - és nyugodtan haladt a saját, külön útján.
Augusztus 10-én végre megtörtént a döntő ütközet.
Az ezeréves capetingi monarchia megbukott.
A párisi nép kétségbeesett haraggal ostromolta meg a Tuileriákat.
A királyi család a végveszedelem percében a törvényhozó gyűlésbe menekült, hogy oltalmat és védelmet kérjen.
Az elnöki székben Vergniaud ült.
Sajátságos véletlen, hogy a nagy, elhatározó pillanatban neki kellett ott ülni, kinek jelleméből semmi sem hiányzott annyira, mint éppen a határozottság.
A girondisták legnagyobb szónoka, legkitünőbb tehetségű és legbecsületesebb embere nem volt pártvezérnek való.
Kényelmes, passzív, álmodozó természete szinte irtózott az aktivitástól.
Lamartinenek, a franciák nagy írójának igaza van, mikor sajnálja , hogy Vergniaud politikai pályára ment; ha nem teszi, Franciaország egyik legnagyobb költője lett volna.
Ő maga is ismerte fogyatkozásait, - mikor a pártvezérséggel megkínálták, nem fogadta el, második ember nem lehetett ő, hiszen óriási lángelméje árnyékba borított mindenkit, ő Vergniaud maradt.
Vezetni nem akarta pártját, sokkal többet tett értük: halhatatlanná tette őket!
Franciaország legnagyobb szónoka zavart és dadogó szavakkal felelt a királynak, mikor az elmondta, hogy védelmet és segítséget kér tőlük.
Mindenesetre azonban úgy benne , mint az egész gyűlésben megvolt a tisztességes jóakarat, hogy megvédik a királyt a nép felgerjedt haragjától.
És ez nem volt könnyű dolog.
Ott künn tovább folyt az ostrom.
A királyi vár őrségét , a svájci gárdát, a királyi palota hivatalnokait és cselédségét felkoncolják.
Csak hosszú órák mulva lehet valamiképen megszüntetni a vérengzést.
A nép ekkor a törvényhozó gyűlés elé gyülekszik és ott kiabál elkeseredetten: "Adjátok ki a zsarnokot és az átkos osztrák asszonyt."
A képviselők elhatározzák, hogy életük árán is megvédelmezik a királyt és családját .
Vergniaud, Brissot, Pétion, Danton mind-mind, valósággal könyörögnek a király életéért és arra kérik a népet, hogy ne gyalázzák meg a szabadság szent napját egy alávaló gyilkossággal.
A felgerjedt nép azonban tovább is ott marad a törvényhozó gyűlés kapuja előtt.
Sőt egy ízben be is tör a terembe.
Végezni akar nemcsak a királysággal, de a király személyével is.
A királyi pár a karzaton van, a képviselők elébük állnak, hogy testükkel védjék őket.
Rettenetes percek...
Vergniaud elszántan lép a tömeg elé és hosszabb beszédet intéz hozzájuk.
Végre sikerül őket eltávolítani és mikor kimennek , Vergniaud kétségbeesetten, halálsápadtan esik le az elnöki székre.
»Uram, Istenem , milyen kannibálok!
Milyen kannibálok!«
Két napig tanácskoznak a királyság és a király sorsa felől.
Végre határozatilag kimondják:
1. A királyságot egyszersmindenkorra eltörlik.
2. A királyt megfosztják trónjától.
3. Franciaország államformája ezentúl a szabad köztársaság.
4. A törvényhozó gyűlés ezennel feloszlik és helyet ad egy nemzeti konventnek.
A király és Marie Antoinette ott ültek a karzaton, míg sorsuk eldőlt.
Nem is lett volna hova menniök.
Itt a képviselők oltalma alatt úgy ahogy még biztonságban érezhették magukat.
Éjszakára a karzat mögött egy kis szobában húzódtak meg.
S reggelre megint be kellett menni a terembe, hogy hallgassák, mint fosztják meg őket rangjuktól, méltóságuktól , koronájuktól, jövendőjüktől.
És talán már eszükbe jutott, hogy a trón utolsó és a vérpad első lépcsője között olyan kicsi a távolság.
A törvényhozó gyűlés a Luxemburg-palotába akarta vitetni a királyt és családját, de Marat követelte, hogy Temple vár tornyába szállítsák őket és a törvényhozó gyűlés engedett.
Most vessünk egy pillantást még a feloszlott törvényhozó gyűlésre, mely sohasem volt sem olyan népszerű, mint a nemzetgyűlés, sem olyan zord és félelmetes, mint a később megalakult konvent.
A törvényhozó gyűlésben a Gironde pártja uralkodott.
A girondisták pedig csak újabb lökést tudtak adni a forradalomnak, de irányt, vezetést soha.
Nem vezették ők soha a forradalmat, hatalmuk teljességében sem, ellenben az ragadta őket magával, mindig más irányban és mindig tovább, mint ahogy ők akarták.
A Gironde lágy keze közt minden mozgalom elfajult.
S a párt, mikor a törvényhozó gyűlést feloszlatta, nyiltan vallomást tett róla, hogy gyöngének érzi magát olyan események között, melyeket végrehajtani bátorsága, megakadályozni energiája nem volt .
A királyt sorsára, Franciaországot a véletlenre bízta.
Ez volt a Gironde legnagyobb hibája.
Az alkotmányhoz hűtelen lett, a királytól megtagadta támogatását és félénk volt, amikor eljött a köztársaság kikiáltásának ideje.
A törvényhozó gyűlés átmenet volt a nemzetgyűléstől a konventig, de elhalványul a két óriás mellett.
Lamartine mondja: A nemzetgyűlés volt a forradalom bölcsészete, a konvent a forradalom energiája.
A törvényhozó gyűlés nem forgatott fel semmit, nem alapított semmit , ellenben elejtett mindent, mit a kezébe adtak.
A nemzetgyűléstől egy alkotmányt kapott, melyet érvényesíteni, egy királyságot, melyet megjavítani s egy újjászületett országot, melyet védeni kellett volna.
A Gironde azonban hirtelen lemondott és lemondása után Franciaországot alkotmány, királyság és védelem nélkül hagyta.
Talán nem is ők voltak gyöngék, - mondják védelmezőik - hanem az idők emberfeletti módon súlyosak.
Lehet.
Ámde az idők könnyebbek, az események kormányozhatóbbak voltak-e a nemzetgyűlés számára 1789 október 5-6-án, mikor a nép betört Versaillesbe, vagy 1789 július 14-én, mikor a Bastillet ostrommal bevették , vagy 1792 június 20-án, mikor a király megszökött?
Vagy talán derűsebb lett a helyzet, mikor a konvent átvette a hatalmat?
Mikor a poroszok Champagneba betörtek , mikor Vendée fellázadt és Lyont bevették?
De e rendkívüli események a nemzetgyűlésben bölcsességet, a konventben pedig szilárdságot és energiát találtak .
Miért volt hát gyöngébb a törvényhozó gyűlés, melyben Franciaország legderekabb , legbecsületesebb, legműveltebb és legtehetségesebb férfiai (a Gironde pártja) ültek és vezettek.
Mert - hiába, ezt nem lehet letagadni - a Gironde pártja az arisztokraták iránt való gyűlöletből s a nép iránti bizalmatlanságból született .
Közép és mérsékelt elem választotta meg őket és ez az elem nem bírt sem a magasabb osztályok politikai belátásával és áttekintésével, sem a nép hazafiúi fanatizmusával .
A nemzetgyűlés Franciaország bölcseleti gondolatának képviselője volt, a konvent a nép fanatizmusát és energiáját képviselte.
A törvényhozó gyűlés voltaképen maga sem tudta, kit képvisel.
Mirabeau a nemzetgyűlésben szuverén képviselője volt az arisztokrácia ama részének , mely felvilágosodott, szabadelvű, dicsőségre és szereplésre vágyik.
Robespierre és Danton szörnyű kifejezői voltak a rabláncaiból felszabadult népszenvedélynek, mely mindenáron biztosítani akarja a forradalom jövőjét.
Vergniaud, Brissot és társaik szónokok voltak.
Igen nagy, - fenséges röptű szónokok - de a cselekvésben tehetetlenek.
Ők a forradalomnak egyszer igen gyönge, másszor igen erős lökést adtak .
Kezükbe akarták keríteni a szuverén hatalmat és tönkretették azt.
Féltek az anarchiától, a nép kegyetlenségétől s tehetetlenek voltak azt meggátolni.
A francia nemzet egyre jobban elkeseredett habozásuk és határozatlanságuk miatt .
Energiátlansága buktatta meg a jobb sorsra érdemes pártot.
De viszont igazságot kell nekik szolgáltatni és meg kell mondani, hogy ha a Girondeban hiányzott is a tett bátorsága, viszont az önfeláldozásban , becsületességben, nemeslelkűségben ő állt legmagasabban minden párt között.
Abban az időben, mikor Mirabeautól kezdve Dantonig mindenkinek megvolt a maga ára s a királyi civillistának nagy része a forradalom férfiúinak lekenyerezésére ment el, a Girondeot soha a gyanu árnya sem érte.
Egyedül Robespierre személye és a girondisták pártja maradt tiszta és megvesztegethetetlen.
S ha volt is ezekben a girondistákban gyarlóság, később halhatatlan vérükkel mosták le azt.
S ha az energia, a másokon uralkodni tudás mestersége hiányzott is belőlük, önmaguk feláldozásának hősi bátorsága igenis megvolt bennük.
S mikor választaniok kellett, hogy hóhérok vagy áldozatok legyenek, bátran, nemes önérzettel léptek fel a guillotinera.
A konvent megalakul.
S a konvent azonnal megérti, mit akar Franciaország tőle.
Az első a határok megvédése.
A poroszok már Páris felé tartanak, a braunschweigi herceg vezeti őket.
A hercegről mindenki tudja, hogy Európa egyik legjobb vezére, ki igen jó iskolában, Nagy Frigyes porosz király oldala mellett tanulta meg a hadmívelés mesterségét.
Verdun elesett...
Longwyt ostromolják...
Páris szíve megdermed és riadtan néz körül.
A braunschweigi herceg táborában ott van a király két öccse, Provence hercege és Artois grófja.
Ott vannak az emigrált főurak, nemesek mind.
Most eljönnek bosszút állni...
Most újra Danton veszi kezébe Páris sorsát és mintha Páris most egész Franciaország volna...
Mennydörgő hangja bizalmat önt az emberekbe...
Danton bízik, - ki merne akkor kételkedni?
Dumouriez ott áll seregével és aki férfi, az nem marad tétlen az élet-halálharcban!...
Franciaország, mely egyetlen mozdulatával leverte magáról a királyság, papság, nemesség jármát, most nem fogja tűrni, hogy Európa feudális államai rakjanak reá békót.
Marat becstelen indítványára összeszedik foglyoknak, túszoknak az ittmaradt nemeseket, papokat és gyanus egyéneket.
És eljön a legvéresebb, legrettenetesebb szeptember, melyről éppen oly borzadva beszél a történelem, mint a Szent Bertalan éjszakájáról.
Mert az objektív történelem kell hogy egyaránt és egyenlően elítélje az igazságtalan vérengzést, akár fejedelmek, akár a felizgatott, őrjöngő nép rendezi azt.
Ami szeptember első napjaiban történt, az nemcsak a francia forradalomnak, hanem a történelemnek egyik legvéresebb, legalávalóbb, legförtelmesebb, legbecstelenebb fejezete.
Maga a forradalom egyik vezérférfia, Robespierre is mindig undorral és gyűlölettel beszélt róla.
Mocskos, becstelen alakok véres, szennyes álma válik valóságra, örök szégyent borítva a forradalom harcára.
De most még nem ölnek.
Most a belügyminiszter palotájában vagyunk, a Madame Roland egyik nagy estélyén.
Ott vannak párthíveik, barátaik, ott van Pétion, Danton is.
Az utóbbi időben mintha szívesebb volna a viszony a girondisták és a néptribun között.
Rolandné Robespierret is meghívta, de Robespierre kimentette magát.
Robespierre az utóbbi időben teljesen visszavonult mindenkitől, csak legjobb barátjaival és rajongó követőjével , Saint- Juste- tal érintkezett.
A vendégek jókedvűek, vagy legalább is ilyesmit mutatnak.
Csak Vergniaud ül elmerengve, gondolkozva helyén.
A törvényhozó gyűlés ama emlékezetes ülése után , mikor a nép betört reájuk és a király fejét követelte tőlük, Vergniaudt nem látták többé mosolyogni.
Rolandné arca azonban ragyog, tündöklik.
Minden álma teljesült!...
A köztársaság íme itt van!...
A gőgös nemesség meg van fosztva hatalmától, befolyásától.
A király és a dölyfös Marie Antoinette fogoly, majd ha a nép izgatottsága lecsillapszik , tekintélyes évdíjjal külföldre küldjük őket (így képzeli ezt t. i. Rolandné).
És íme nem teljesült-e minden álmuk?...
Roland vezető miniszter s az ő kezükben van letéve Franciaország sorsa s bizonyára ők csak jót, nemeset és szépet akarnak mindnyájan .
Hiszen ez volt életük célja mindig.
Danton figyelmesen nézi a szép asszony sugárzó arcát.
Látja, amint az leül Vergniaud mellé és hallgatja Rolandné gyönyörű, tiszta, csengő alt-hangját.
- Barátom, - mondja Vergniaudnak - miért olyan levert?
Nem történt-e meg minden, amit akartunk?
- Amit akartunk?
Nem, Madame, nem az történt.
Az történt, aminek történnie kellett.
- És ennek ön nem tud örülni?
- Úgy van, Madame.
Én ennek nem tudok örülni.
- Tudom, önnek nemes szíve, nagy lelke van és azokra gondol, akik elbuktak, akik szenvedtek.
De ha a királyok szenvedése meghatja önt, - gondoljon a nép hosszú , gyötrelmes, századokig tartó szenvedésére.
Dobja a mérleg serpenyőjébe mind a kettőt és meglátja, hogy melyik húzza le a másikat.
- Egy igazságtalanság, gonoszság vagy kegyetlenség sohasem mentsége az utána következőknek, asszonyom.
- De hát mit akar ön? - kérdezte Rolandné kipirult arccal.
- Lajos ott ül a Templeban és gondunk lesz reá, hogy ne történjék semmi baja.
Ez gyalázat volna.
Inkább odadobnám fejemet, semhogy egy hajaszálát meggörbítsék a fogolynak és családjának.
A mi kötelességünk róla gondoskodni s becsületünk vesz oda, ha bajuk történik.
De ez aztán elég!...
Mártírt nem kell belőlük csinálni.
Ez az ember, ez a király az ellenséget hívta be reánk!...
Franciaország ellen idegen uralkodókkal szövetkezett s a mi fojtogató ellenségeinket sóvárgó szívvel leste és várta.
Hagyhattuk a legfőbb kormányzást és hatalmat egy megbízhatatlan vagy éppen ellenséges vezér kezében?
Mi ártalmatlanná tettük őt, Vergniaud...
De tovább nincs.
Mi a becsületünket adtuk a fogoly király életéért zálogba.
- Úgy van, odaadtuk, - mondta Vergniaud.
- És az a kérdés, asszonyom, hogy ki tudjuk-e majd váltani?...
Danton nemsokára elment Pétionnal, Páris polgármesterével és azt mondta neki:
- Pétion, ez a Vergniaud még nem csinált semmit és már töredelmesen szán-bán mindent .
Mi lenne vele, ha tudná azt, amit én...
- Semmit, - felelt Danton és keményen összeszorította az ajkát.
A társaság nemsokára vacsorához ült.
Vergniaud Rolandné mellett foglalt helyet az asztalfőn.
Forradalmi memoirok írják, hogy Rolandné sohasem volt olyan szép, mint amaz emlékezetes napon.
Vergniaud felállt, hogy az új köztársaságot felköszöntse s Rolandné megkérte, engedje meg, hogy borospoharába rózsaleveleket szórjon, úgy mint a régi görögöknél volt szokásos.
Vergniaud bólintott és Rolandné az övén levő rózsacsokorból kitépett egy virágot és annak szirmait Vergniaud poharába szórta .
Vergniaud ezalatt odahajolt Barbarouxhoz, a fiatal marseillei követhez és halkan mondta:
- Barbaroux, te hoztál ma este piros rózsákat Rolandnénak?
- Igen, - felelt a fiatal marseillei követ.
- Jobban teszed, - mondta halkan Vergniaud - sokkal jobban teszed, ha cipruslombot hozol.
Mikor arra a köztársaságra iszom, mely vérben és bűnben fogantatott, nem tudom, nem iszom-e saját halálunkra?!
Rolandné, ki mit sem hallott a szavakból, átnyújtotta borospoharát Vergniaudnak, ki mosolyogva nézett az asszony szemébe és hangosan kiáltotta:
Rolandné pedig azt írta e vacsoráról naplójába: Életem legboldogabb estéje.
És e boldog este után nemsokára elkövetkezett a forradalom legvéresebb , legszennyesebb fejezete: itt volt a szeptemberi becstelen, őrjöngő gyilkosság.
Ki izgatta fel a népet, ki hitette el a vérig kínzott éhező várossal, hogy a fogoly arisztokraták, papok, polgárok vezetik a poroszokat Páris ellen?!...
Az ő biztatásukra esett el Verdun és adta meg magát Longwy.
Az arisztokraták bízták meg a braunschweigi herceget, hogy Párist végképen leromboltassa s a Szajna két partján hullahegyeket halmozzon fel.
A mozgalomnak egy látható vezére van: Marat.
De sokan azt mondják: láthatatlanul a háttérben ott áll a Danton rendező keze is.
Mi volt ebben igaz?
Így akarta-e Danton a soha meg nem bocsátható rémségeket, ahogy történtek?!...
Alig hisszük.
Sohasem volt vad, még kevésbbé volt vérszomjas.
Sőt szíve hajlott a nagylelkűségre, gyöngéd, önfeláldozó barát tudott lenni .
Igazságügyminiszter volt, bosszút állhatott volna minden ellenségén, eltiporhatta volna őket s meg vagyon írva, hogy míg kezében volt a korlátlan hatalom, egyetlenegy személyes ellensége sem pusztult el.
Megvetette a kicsinyes bosszúállást és szíve hajlott az irgalomra.
Aki kegyelemért könyörgő színe elé juthatott, azt soha el nem utasította.
És a szeptemberi rémnapok?!...
Nem bizonyos, hogy Danton rendezte, de bizonyos, hogy ártatlan sem volt benne.
Igazságügyminiszter volt, korlátlan hatalommal, - megakadályozhatta volna, ha akarja...
De nem akarta...
Vértengert kívánt állítani Franciaország és ellenségei közé.
Ő maga sem állította soha, hogy bűntelen a dologban.
Nem szerette, ha a szeptemberi napokat említette előtte valaki.
Ilyenkor minden vére arcába szökött.
Mikor kérdőre vonták, büszkén felelte ugyan: "én szembenéztem bűnömmel és elkövettem azt", de legjobb barátai mondták, hogy magányos óráiban szörnyű vívódásai, vergődései voltak.
A népet könnyű volt felizgatni Maratnak.
"Visznek benneteket, testvéreim, a haza ellenségei ellen.
Ez rendben van.
Menjetek el és haljatok meg a poroszok fegyvereitől, ha ez a végzetetek.
De ne felejtsétek, hogy nem ott Verdunnél áll a legveszedelmesebb ellenség.
Ez a gyilkos had a ti ellenségetek, az itt marad Párisban.
Ti meghaltok ott künn a hazát védelmezve, az arisztokraták, a papok meg itt maradnak s legyilkolják feleségeteket, leányaitokat.
Tiszta munkát kell végezni , mielőtt elvonultok...
És most van reá a legalkalmasabb idő.
Páris börtöneiben ott vannak a ti öldöklő, halálos, fojtogató ellenségeitek!...
Ott vannak mint túszok és gyanusak letartóztatva.
Pár ezer ember...
Rövid az éjjel, gyors munkát lehet végezni , aztán indulhattok a poroszok ellen, legalább biztonságban harcoltok, hogy itt nem gyújtják feleségetekre, gyermekeitekre a házat."
És szeptember 2-án kezdődik a vad mészárlás, - tart szeptember 5-ig.
Védtelen foglyokat ölnek le halálos, kiszámított kegyetlenséggel.
Nőket, férfiakat, aggokat , ahogy sorra kerülnek.
És három nap alatt több mint ötezer ember vesztette el életét a leggyötrelmesebb, legkínosabb halállal.
Félre kell hogy fordítsuk fejünket ettől a gyászos, boldogtalan emléktől, örök szégyen, hogy megtörtént és örök fájdalom, hogy a forradalom harcát az ártatlanul kiontott vér örökre lemoshatatlanul bemocskolta.
Roland vidéki úton volt és mikor hazajött, kétségbeesetten kérdezte Dantontól:
- Az Istenért, mit csináltatok?
Nem volt itt egy igazi férfi, akinek helyén van a szíve?
Danton sötéten végignézett Rolandon, aztán elfordította fejét.
- Volt sok ezer, de azok a braunschweigi herceg csapatai ellen indultak és nem volt reá idejük, hogy a te arisztokratáidat védjék.
Szólt és hátat fordított Rolandnak.
Később azonban fel akart hozzá menni, hogy kiengesztelje.
A belügyminiszter nem volt otthon, Rolandné kiüzent, hogy beteg és nem fogadhat vendéget.
Ettől a naptól kezdve Manon Philipon nem engedte be szalonjába Dantont.
Irtózott a szeptemberi vértől és nem akart annak kezet adni többé, kit az ártatlan vér kiontásában bűnösnek hitt.
De nemcsak a girondisták haragudtak, maga Robespierre is mélyen neheztelt Dantonra.
Maximilien Robespierre, kinek emlékéhez a rémuralom legtöbb borzalma tapad, ez időben még nem ontatott emberi vért és látni fogjuk, hogy míg módjában volt elkerülni, éppen olyan lelkiismeretes gondossággal kerülte azt, mint amilyen könyörtelen ridegséggel mondta ki később a halálos ítéleteket.
A szeptemberi vérengzéseket nem tartotta sem szükségesnek, sem indokoltnak.
Már szeptember 2-ik napjának délutánján látta, hogy mi lesz, de akkor még nem volt Páris ura s így megakadályozni nem tudta.
Akkori memoirokból tudjuk, hogy estefelé felment legjobb barátjához, Saint-Justehoz.
Saint-Juste meg volt fosztva minden emberi érzéstől, ő személyesítette magában a forradalom hideg értelmét és kérlelhetetlen haladását.
Duplay asztalos házában gyakran felkereste Robespierret és szemére vetette gyöngeségét, érzékenységét.
Most, hogy Robespierre felkereste, nagy tisztelettel hallgatta mesterét, de egy csöppet sem indult meg, mikor Robespierre azokról beszélt , kiknek a napokban gyilkosok tőrétől és bárdjától kell elpusztulniuk.
- Mindez nem szép dolog, - mondta végre Saint-Juste - de hát nem mi csináljuk s nem áll módunkban a dolgokon változtatni.
És ne feledd, Robespierre, hogy akiket ma éjjel meg fognak gyilkolni, nem a mi párthíveink, sőt ellenségei a forradalomnak.
Robespierre tovább panaszkodott, de Saint-Juste röviden közbevágott:
- Ebből elég, Robespierre!...
Nem mi öljük meg őket s ennek örülök, de eltakarodnak utunkból s ez mindnyájunkra nézve csak jó.
- Ezzel már nyugodtan vetkőzni kezdett.
- Mit, - kiáltott Robespierre - te aludni akarsz az éjjel?
- Igen, - felelt ásítozva Saint-Juste - bocsáss meg, de én nagyon álmos vagyok.
Jó éjszakát!
Erre ledobta magát ágyára és a következő percben már aludt is.
Hajnaltájban Saint-Juste felébredt és látta, hogy Robespierre ott áll az ablaknál és fejét kétségbeesetten két keze közé szorítja.
- Mit, te már megint itt vagy? - kérdezte Saint-Juste rábámulva.
- Én itt virrasztottam, - mondta halkan, könnyekbe fúló hangon Robespierre - itt virrasztottam és azokra gondoltam, kik az éjjel ezerszeres kínhalált haltak.
És te , te aludtál, mint egy gyermek, és meg vagyok győződve róla, hogy Danton, a vérengzés főrendezője, szintén nyugodtan aludt.