XIV.
Amit a konventtől a francia nemzet várt, az nem a bölcselkedés, nem a szép szónoklat , nem az emelkedett érzések kifejezése volt, hanem a határozottság, a cselekvés, az energia.
Egész feudális Európa harcrakészen áll az újjászületett Franciaországgal szemben.
S belül polgárháború tépi, marcangolja.
A Vendée vidéke fellázadt a konvent ellen , kitűzte a liliomos lobogót és harcba indult a ledöntött királyságért.
S meg kell adni, hogy a konvent a helyzethez illő energiával viselte magát.
Danton kérésére a konvent kezébe vette Európa minden elnyomott népének ügyét s a rendes háborút egyetemes lázadássá változtatta.
Dumouriez katonái védték a Párisba vezető utat, bár a tábornokot a király elfogatása nagyon kedvetlenné tette; ekkor még nem törte fejét szökésen, sőt remélte, hogy a fogoly királyt kiszabadíthatja.
A Vendée ellen is nagyobb hadosztály megy és kezdetét veszi a legvéresebb, legszomorúbb polgárháborúk egyike, melyet később csak Bonaparte tud teljesen lecsendesíteni.
De a konvent nemcsak a hadvezetés munkájában mutat energiát.
A belső ügyek szervezését is hihetetlen erővel végzi.
Nagyon sok törvény, melyet Napóleon alkotása gyanánt tisztelnek, a konvent hagyománya.
Egyik nevezetes intézkedése - és ez az intézkedés volt oka a jakobinusok és girondisták első összetűzésének - az árak maximálása volt.
A maximum-törvényt Marat indítványozta először (t. i. hogy a konvent törvényesen szabja meg minden közhasználati cikk árát) és Marat javaslatát a Gironde hevesen ellenezte.
Ők úgy mondták, hogy védik a kereskedelem szabadságát, a liberalizmust.
A valóság azonban az volt, hogy a girondistákat a gazdag marseillei, bordeauxi, lyoni kereskedők küldték be képviselőnek s ők az ellenzéssel választóik érdekeit képviselték.
Mert a maximálás egyszerre véget vet a tűrhetetlen drágaságnak, nem tűri, hogy a kereskedelem minden emberi kínból, szenvedésből és vérből hasznot húzzon.
A kereskedelemnek azonban karakterében van, hogy minden célt arra használ, hogy gazdagodjék.
Ez nem csupán vétke, hanem természete is.
Az aranyszomja éppen úgy elfásítja a szívét, mint a vérszomja.
A Gironde azonban jóhiszemű, ők komolyan hiszik, hogy a liberalizmust védik, mikor a maximum-rendelet ellen harcolnak.
Marat ugyan kíméletlenül szemükbe vágja az igazat , hogy a saját osztályukért harcolnak, de ők - bár a jakobinusok, sőt a párisi községtanács is ellenük fordul - szilárdan azt hiszik, hogy nekik van igazuk .
Különben is kezdenek eltávolodni a néptől s Páris közt és köztük egyre mélyebb és áthidalhatatlanabb a szakadék.
Az élet-halálharc már megkezdődött.
Rolandné kétségbeesetten járkál a belügyminisztérium pompás termeiben.
A szeptemberi gyilkosságok miatt nincs sem éjjele, sem nappala.
Nem így képzelte ő el az újra feltámadt antik köztársaságot!...
Körülnéz a tágas termekben.
Ma még ő itt az úrnő ...
Mennyi küzdelem, fájdalom, gond, vesződség, - s mi legrettenetesebb - mennyi vér árán jutott ő ide...
Vajjon meddig maradnak itt?!...
Még nem is olyan régen Madame Necker járkált itt a gyönyörű gobelinek között.
Most Necker, a hajdani népszerű miniszter Svájcban tengődik száműzetésben s a nép csak gúnyos megvetéssel, vagy dühös haraggal beszél róla...
És ők?...
Vajjon mi lesz velük?!...
Mi lesz a párttal, melyet halálosan gyűlöl a párisi nép, melyet veszett vérebként üldöz Marat és a községtanács, melytől elfordult Robespierre, mely iránt csak Danton mutat némi szimpátiát.
De Dantonnal szövetkezni?!...
Ezt soha!...
Igaz, hogy ez a hatalmas ember még megmenthetné, talán népszerűvé is tehetné őket, de Rolandné előtt megjelennek a szeptemberi vérfürdő áldozatai...
Látja a megcsonkított hullákat és hallja a kétségbeesett emberek sikoltásait...
Felemeli fejét és úgy mondja magának halkan , mint egy szent esküt: Soha!
És ezzel a Sohá-val kimondta az ítéletet önmaga és pártja ellen.
Bent a konventben már folyik az élet-halálharc...
A girondistákat a hegypárt azzal vádolja, hogy árulói a köztársaságnak, melyet soha nem is akartak komolyan.
Ez nem áll.
A girondisták igenis akarták a köztársaságot, - sőt ők akarták azt Franciaországban legelőször, de mindig csak osztályuralom alapján, csak olyan feltétel alatt, hogy ők maguk kormányozzák azt, a művelt középosztály, a polgárság érdekében és eszméi szerint.
A szeptemberi események megrettentik őket, hiszen ők úgy képzelték, hogy a köztársaságot fel lehet ékesíteni a meghalt monarchia finom modorával, kicsiszolt műveltségével, kultúrájával és ízlésével.
A köztársaság neve alatt ők a világosság, a műveltség, a vagyon, a szellemi tehetség uralmát értették , szóval azokat a tulajdonságokat, melyeknek kiváltságával az ő társadalmi osztályuk bírt.
Alapjában véve éppen olyan távol álltak a néptől, mint a királyság, a papság, a nemesség, soha eszükbe sem jutott, hogy a népet a hatalomhoz csak közel is engedjék.
S a nép, a párisi nép érezte ezt öntudatlanul s az első perctől kezdve gyűlölte a girondisták pártját.
Robespierret egy darabig félrevezették gyönyörű beszédeik, de mikor rájött, hogy a Gironde a polgári pártot akarja uralomra juttatni és nem a népszuverenitásért harcol, engesztelhetetlenül üldözni kezdte őket.
Üldözte azzal a hideg, kitartó, soha nem lankadó gyűlölettel, mely Robespierre jellemének fősajátsága volt.
Danton, a legnagyobb koncepciójú lélek, az igazi államférfi mindnyájuk között, egy pillanat alatt átlátott a Gironde lelkén.
Soha egy pillanatig sem haragudott reájuk , még akkor sem, mikor ellene fordultak s a girondisták egyetlen jóakarójukat balga rövidlátással üldözni kezdték.
Nagylelkű és méltóságteljes volt velük szemben, mint látni fogjuk.
Szerette, becsülte őket tehetségükért, becsületességükért s valami lenéző szánalmat érzett irántuk, látva gyöngeségüket, habozásukat, - látva, hogy álomvilágban élnek.
Elveik nem érdekelték, tudta, hogy nem tudják megvalósítani és óhajtotta, hogy ne pusztuljanak bele a hiábavaló kísérletbe.
Ámde a maximum feletti harc csak egy kis előcsatározás volt.
Nagyobb csapást akartak mérni a Girondera - a király személyében.
A király augusztus 10-ike óta ott ült a Temple tornyában feleségével, két gyermekével és nővérével.
Míg a Gironde pártjának kezében volt a vezetés, nem is volt rossz dolguk.
Egy félmilliót utaltattak ki eltartásukra s a gyermekek mellé nevelőnőt és tanítót rendeltek.
Igyekeztek számukra mentül kevésbbé fájdalmassá tenni a bukást.
De amint a vezetés kiesett a girondisták kezéből, úgy lett egyre szomorúbb a szerencsétlen királyi pár sorsa.
A községtanács vette át felettük a felügyeletet s itt olyan emberek ültek, kiket még Robespierre is gyakran megrótt kegyetlenségükért és embertelenségükért.
Akadtak beteges idegzetű, gonosz emberek, kiknek gyönyörűségük volt mentül több megaláztatásban és megszégyenítésben részesíteni azt a boldogtalan embert, kinek ősei ezer éven át ültek Franciaország trónján.
Elvesztését, halálát Marat-n és a községtanácson kívül senki sem kívánja.
Az utca is , mintha lecsendesedett volna.
A szeptemberi vér, mintha erősen nyomta volna a lelkeket.
A jakobinus párt eleinte egyáltalában nem kívánta a király halálát.
Robespierre kijelentette, hogy őrá nézve közömbös az egész ügy.
Danton a kivégzést haszontalan és felesleges kegyetlenségnek ítélte, de amelyik pillanatban észreveszik, hogy a Girondenak milyen fontos és lelkiismeretbeli ügy a király megmentése, abban a pillanatban megindul a véres harc.
Nem is a boldogtalan király lefejeztetéséről van már szó, - hanem a Gironde pártjának megbuktatásáról.
Mikor ezt Robespierre belátja, azonnal azokhoz csatlakozik, akik követelik, hogy Lajost a konvent elé állítsák.
A konvent mondjon ítéletet a zsarnok, áruló király felett.
Az ítélet - ezt Saint-Juste előre jelzi - csak egyféle lehet: halál.
Danton sokáig habozik.
Nem szeretne újabb vért ontani s szívesen kibékülne a girondistákkal, de minden újabb közeledése csak nyers visszautasításra talál.
A Rolandné szelleme uralkodik a párton.
Rolandné pedig nem akar tudni a szeptemberi vérfürdő emberéről.
Danton olyan lépésre határozta magát, mely semmiképen sem fért össze jellemével .
Felkereste a girondista vezéreket, szerény, alázatos modorban felajánlotta fegyverbarátságát.
Rideg visszautasítás a válasz.
- Nézd ezeket az embereket, - mondta később felindulva Camille Desmouliusnak - nézd , mit mertek velem tenni?!...
Egyetlen egy sincs köztük, ki csak árnyékommal is felérne.
A természet csak két férfit adott a forradalomnak.
Az egyik Mirabeau volt , a másik én vagyok.
Mik ezek az emberek?
Fecsegők.
Egyikük-másikuk igen szépen fecseg , igaz, - de mit tesz az?
Én most már magukra hagyom őket.
Meglátod, az események nagysága összezúzza őket.
Nekem nem kell bántanom őket, nem is fogom azt megtenni soha, hogy mindnyájan elpusztuljanak, csak magukra kell hagynom őket.
És ezt már megtettem.
Azonban a konventben még sok jóakaratot tanusít a fogoly király sorsa iránt.
Nagy beszédet mond mellette, melyben megmentő szándékát durva szavakba burkolja.
"E zsarnok királyt és családját - kezdi Danton híres beszédét - legokosabb lesz Franciaországból örök időkre kitiltani.
Mit törődünk mi életével, vagy halálával .
Nincs más fontosabb dolga a konventnek, mint egy hatalmától megfosztott, gyámoltalan , ügyefogyott ember sorsával foglalkozni?!
Pusztuljanak gyorsan!...
Biztos katonai fedezet mellett én magam kísérem őket a határokra.
Franciaország kiveti e nyomorultakat magából."
Sokan helyeselték s a Gironde fellélekzett, hogy a király és családja elkerüli a hóhérbárdot, de Marat azonnal felszólalt:
"Ez mind csak szóbeszéd, Danton.
Az áruló Capet-t és az osztrák fúriát vérpadra kell vinni."
Danton egy leírhatatlan megvető tekintetet vetett Maratra, kinek a teremszolga egy pohár vizet vitt, és nem Maratnak felelt, hanem a poharát vivő szolgához fordult és így szólt:
"Minek viszi Marat polgártársnak azt a vizet?
Nem látja, hogy ő vérre szomjazik?"
A konvent hangosan felkacag és Danton folytatja:
"Én azonban nem vagyok szomjas, legkevésbbé pedig a trónjukról letaszított királyok vérére."
Most a Gironde első szónoka Vergniaud is felszólal:
"Mit akarnak önök - mondja híres beszédében - ettől a királytól, kinek a mult nagyságából nem maradt egyebe, csak az önvád, hogy ezzel a nagysággal visszaélt .
Bátorság kellett Lajost megtámadni augusztus 10-én, az ő királyi hatalmának mindenhatóságában.
De kell-e bátorság ahhoz, hogy vérpadra hurcolják a legyőzött , lefegyverzett Lajost?
Nem hallják-e önök odakünt dühösen kiabálni a népet: ha a kenyér drága, akkor a fogoly király az oka.
Ha a pénz kevés és a hadsereg dolga rosszul áll: Lajos a bűnös.
Ha mindnyájunknak szenvednünk kell az általános nyomor és rendetlenség miatt, oka bizonyára a Templeban van.
Azok pedig, kik a népet izgatják , igenis nagyon jól tudják, hogy a kenyér drágasága, a pénz eltűnése, a nép éhezése és katonáink meztelensége egészen más okokból származik.
Ki biztosít minket arról, hogy ugyanezek az emberek a Lajos halála után nem fogják-e azt kiabálni, hogy ha a kenyér drága, ha a pénz kevés, ha seregeink rosszul vannak ellátva, ha a háború nyomorai szaporodtak, ha Anglia és Spanyolország háborút üzent, annak mind a konvent az oka?!...
A konvent, mely éppen XVI. Lajos halálos ítéletével zúdította reánk ezt a sok bajt.
Ki tudja, nem szakad-e reánk egy második szeptember 2-ika véres mocskával és gaz őrületével."
Egypár napig mintha derülni kezdett volna az ég.
Robespierre nem nyilatkozott, de úgy látszik, nem bánja, ha a király megmenekül.
De ezekben a napokban lelték meg a befalazott vasládikót, mely XVI. Lajos és Marie Antoinette titkos leveleit rejtegette.
Lajos király ugyanis, mint tudjuk, igen ügyes lakatosmester volt.
Egy párisi lakatos avatta be őt a mesterségbe, kivel együtt a király egy vasládikót készített komplikált zárakkal.
A ládikót befalaztatta a királyi palota egyik szobájába.
Nem tudott erről senki, csak ő, meg a lakatosmester, ki tanította.
Mikor a boldogtalan ember ügye a konventben szóba került, megjelent a párisi lakatos és elmondta a titkot.
A vasládikót meglelték és benne a leveleket.
A levelekben világos, tiszta bizonyság volt arról, hogy Lajos és a királyné állandó levelezésben voltak az ellenséggel, mely Franciaország ellen indult.
A szerencsétlen ember maga könyörög neki, hogy siessenek , mentsék meg a párisi canaille kezéből.
Ezek a levelek eldöntötték a király sorsát.
A párisi községtanács és a Marat által izgatott nép egyre hevesebben követelte a király fejét.
- Úgy érzik, hogy ha az áruló Lajos feje legördül, akkor lesz szén, fa , zsír, szappan, liszt s nem ölik ott künn fiaikat, testvéreiket a poroszok fegyverei...
Mindennek a Temple foglyai az okai s ti nyomorult képviselők még haboztok kiadni fejét!
A hazug, áruló könyörület megejtette és becstelenné tette szíveteket!
Ti sajnáljátok a zsarnok vérét ontani s mi itt egymásután hullunk el az éhségtől, a hidegtől, a fegyverektől?!...
Robespierre belátja, hogy nem lehet habozni, népszerűsége forog kockán.
Le kell sújtani a királyt s egyben meg kell törni a Gironde erejét, mely az utóbbi időben merészen felemelte szavát még ő ellene is.
Elhatározták, hogy Lajost perbe fogják vétkeiért.
És a Gironde ellenségei kárörvendve nézték, mit fog most a párt csinálni?!...
Vergniaudt valósággal búskomorrá tette a konvent határozata.
Roland beterjesztette lemondását, melyet még egyelőre nem fogadnak el.
Danton is lemond a miniszterségről s hiába marasztalják, ő nem marad.
Barbaroux kijelenti, hogy lelövi a gaz jakobinusokat, és Pétion, Páris hajdani polgármestere, kit a konventben erősen megtámadnak, hogy 100 aranyat adott kölcsön a királynak, büszkén, felemelt fővel mondja:
"Nem a királynak adtam.
Lajost hivatalbeli kötelességem volt meglátogatni és ő panaszkodott nekem, hogy nem tud a családjának téli ruhát szerezni.
Odaadtam neki a pénzemet, mint ahogy bármelyik családapának odaadtam volna, ki megemlíti, hogy felesége és gyermekei meleg ruha nélkül vannak."
Ha a Gironde kitart eredeti álláspontja mellett és azt mondja: "én Lajost ha nem is tartom ártatlannak, de a konventet se tartom illetékesnek arra, hogy felette ítéljen", akkor lehet, hogy összetöri a nép haragja, de lehet, hogy diadalmas marad .
Mindenesetre szebb és dicsőbb emlékkel távozott volna el a történelem színpadáról , mint ahogy később mégis mennie kellett.
A girondisták egy része azonban, igaz hogy hallatlan terror alatt, de mégis beadta a derekát.
1792 december 11-én állították Capet Lajost a konvent elé.
Kihallgatták és 1793 január 18-án kezdődött a szavazás élete és halála felett.
A községtanács ágyúkkal vétette körül a konventet.
Állítólag, hogy a zavargások ellen megvédje, de mindenki tudta, hogy az ágyúk nem a nép ellen, hanem a képviselőik ellen vannak felállítva, ha esetleg felmentő ítéletet mernek mondani!
A párisi nép elállta a szavazásra menő képviselők útját s mielőtt a terembe mentek, mindegyiknek fülébe súgták: "vagy a Capet feje, vagy a tied".
A hegypárt, a jakobinusok szavazata nem volt kétséges.
Mindenki feszülten várta a Gironde vezérének, Vergniaudnak szavazatát.
Tudták, hogy az ő szavazata dönti el a Gironde magatartásának dolgát.
Vergniaud lassan, sápadtan ment fel a szószékre és az egész konvent szeme reá szegeződött és ő krétafehér arccal, halk, fátyolozott hangon mondta ki a szót: Halál.
A meglepetés, a megdöbbenés csöndje még a lélekzetet is visszafojtotta s Robespierre hidegen mosolygott, Danton megvetőleg vállat vont és Brissot felé fordult: "no ti csak dicsekedjetek ezentúl is a szónokaitokkal.
Magasztos beszédek és gyáva tettek!...
Mit várhatunk még az ilyen emberektől?!...
Ne beszélj nekem többet, a te pártod ezzel a szavazattal végkép és mindenképen lejárta magát."
A Gironde egy nagy része Vergniauddal szavazott, de volt egy kis rész, kik a halállal szembeszállva, bátran, elfogulatlanul kegyelmet kértek Lajos számára.
Ide tartozott Barbaroux, a fiatal marseillei követ, Pétion, Lanjuinais és még néhányan.
Vergniaud különben mindent megtett, hogy az ítélet elhalasztassék és felfüggesztessék.
Mielőtt a szavazatokat összeszámolták volna, még egyszer felment a szószékre és egyik legszebb beszédét most mondotta el, arra kérte a képviselőket , hogy a konvent ítéletét terjesszék a francia nemzet színe elé.
S általános népszavazás döntsön Lajos életéről-haláláról.
Remélte, hogy a huza-vonában pár hónap eltelik s azalatt a királyt meg tudják menteni, vagy kiszöktetik.
Vergniaud taktikája nagyon is átlátszó volt.
Szerette volna a párisi népet megnyerni azzal , hogy lám, ők a király vérét is odaadják nekik s viszont szerette volna az áldozat életét megmenteni.
Ez egy megbocsáthatatlan, bűnös, rosszhiszemű lépés volt s ebbe még egy Vergniaudnak is bele kellett bukni.
S még egy rettenetes megpróbáltatás várt reá.
Neki, Vergniaudnak, ki becsületét dobta zálogba a király életéért, neki kellett kihirdetni a halálos ítéletet.
"Lajos halálra ítéltetett" - mondja a Gironde vezérszónoka.
Arca krétafehér, ajka fakó, keze , melyben a papírlapot tartja, reszket.
A halálos verdikt kimondása után halk, rekedt hangon hozzáteszi: "remélem, az emberiesség érzése nem fog hallgatni önökben.
A bíró szólott az igazság nevében, most szóljon majd a könyörület és az irgalom."
Vergniaud e pár szóval mintegy kegyelemért esdekelt a király számára.
A végzetet azonban nem lehet többé megállítani.
A kegyelmi kérvényt elutasítják és utasították a községtanácsot, hogy az ítéletet 24 óra alatt hajtsák végre.
Lajosnak meg kell halni a hóhér bárdja alatt, harminchárom királyi nemzedék bűnének számlája volt terhére írva.
Ki tehet róla, hogy a jobb sorsra érdemes boldogtalan ember ült a trónon, - vagy jobban mondva: a vádlottak padján - mikor a fizetés órája eljött.
Rolandné valósággal kétségbeesett, mikor a konvent ítéletét megtudta.
Roland még aznap leköszönt a miniszterségről.
Már nem tartóztatják, de nem is maradt volna .
Becsületes, puritán lelkű ember volt és nem akart a gyilkosság ódiumában osztozkodni.
Rolandné azonnal el akarta hagyni Párist, de barátai addig kérték, míg mégis maradt .
A belügyminisztérium palotájából azonban kihurcolkodott.
Otthagyta a fényes lakosztályt, a pompás gobelines termeket, hova olyan büszke, megelégedett boldogsággal vonult be valaha, azt hivén, hogy Franciaország sorsa az ő szép, fehér , formás kis kezében van...
Most pakkol s egy egyszerű kis polgári lakásba vonul, de ide is viszi lángeszét, szabadságért való rajongását, szépségét.
Rolandnét nem bántja a szegényes környezet.
Tudja, hogy ezentúl már nem lehet másképen, hiszen az ő nagy hozományát teljesen elköltötték politikai célokra.
Mit tesz az?!
Nem olyan asszony ő , ki a hitvány pénzért csak egyetlen könnyet is ejtsen.
De aztán elborul az arca és könnyes lesz a szeme, mert ocsmány paskillok jutnak kezébe, melyek már becsületét támadják, melyek arról szólnak, hogy a királyné ékszereit Roland mint belügyminiszter ellopta és felesége titokban azzal ékesíti magát...
Az utcán mocskos gúnydalokat énekelnek; Manon Philipon jól hallhatja őket ablakából.
A gúnydalok éppen olyan alávalók, förtelmesek, mint amilyeneket Marie Antoinetteről énekeltek, csak a nevek vannak átírva, az Artois és Fersen gróf neve helyébe a Vergniaud, Brissot és Barbaroux neve került.
És Manon Philiponnak már könnye sincs.
Halvány, büszke és méltóságteljes.
Mintha már készülne az útra, mely az örök halhatatlanságba, az örök dicsőségbe vezet.