XVI.
A történelem, az irodalom, a színpad mind-mind sokat foglalkozott a szép normandiai leány históriájával.
Valljuk meg, hogy története és jelleme eléggé érdekes arra, hogy izgassa a költők és színműírók fantáziáját.
Normandia egyik kis városában él egy fiatal, szép, szőke leány.
Akik személyesen , közelebbről ismerték, azok gyöngédnek, jónak, kedvesnek mondták, még a Rolandné határozott energiája és fékezhetetlen ambíciója sem élt benne.
Nemes családból származott (a nagy író, Corneille dédunokája volt).
Marat-t csak híréből, tetteiből ismerte.
Neki, vagy környezetének nem vétett ez az ember semmit.
Caenben nem igen vert hullámot a párisi forradalom vihara.
A csöndes normandiai város élte tovább a maga kicsinyes, gondokkal és örömökkel telített szürke életét.
De egyszerre megjelennek a menekült girondista képviselők, Barbaroux, Pétion , Lanjuinais, izzó beszédet tartanak.
Charlotte Corday minden ülésen ott van és végighallgatja a karzatról a girondistákat.
Talán itt szívta szelíd lelkébe a gyilkos mérget.
Ki tudhat bizonyosat?
Ő maga kihallgatásakor csak annyit mondott: "Tettem elkövetéséhez nem voltak társaim.
Magamban, magamtól cselekedtem azt meg, amit tennem kellett."
Mégis megvádolták, hogy szerelmi viszonya volt Barbaroux-val és az vette rá a gyilkosságra.
E rágalomról kisült, hogy valótlan volt.
A leány alig beszélt néhányszor Barbaroux-val és a fiatal marseillei követ, bárhogy gyűlölte is Marat-t , sohasem uszított volna reá orgyilkosokat.
A Gironde politikája gyáva, habozó volt, de becstelenné nem vált soha.
Egészen bizonyos, hogy Barbarouxnak sejtelme sem volt a leány tervéről, s ha tudja, mint becsületes ember, bizonyára le is beszéli róla , hiszen ha már Marat életével, halálával nem is gondolt sokat, mint okos, a viszonyokat jól ismerő ember igenis tudhatta, hogy a fiatal leány a biztos halálba rohan, mikor Páris felé indul.
A szerelmi legenda is szétfoszlott a hiteles történelem vizsgálódása alatt.
Ha Charlottenak talán meg is dobogtatta szívét Franciaország egyik legszebb, legdelibb fiatalembere, Barbaroux semmit sem törődött a leánnyal.
Ő őrülten, kétségbeesetten , egész lelkével, szívével szerelmes volt Rolandnéba s más asszony nem is élt a számára, mint az, ki e pillanatban már a Conciergerie-börtön foglya volt.
1793 július 12-én érkezett Charlotte Corday Párisba és július 13-án már Marat nem élt.
Egyetlenegy biztos tőrdöféssel szíven szúrta a népvezért.
Marat-t nagyon őrizték, nehezebb volt hozzá bejutni, mint régen a királyi palotába.
Charlotte az ajtó elé állt és az őt elutasító szolgának azt mondta, hogy neki pénzbeli segítségre és tanácsra van szüksége, erre Marat parancsoló hangon kiszólt, hogy azonnal eresszenek be hozzá mindenkit, kinek segélyre vagy tanácsra van szüksége.
Mert ez az ember az emberiséget két részre osztotta.
Az egyik az, mely eddig az élet napfényes oldalán járt, ezeket - mint ő mondta - üldözni kell válogatás és kímélet nélkül, mint a kártékony fenevadakat.
A másik rész a nyomorultak, a kitagadottak, a homályban tengődők serege, ezeket szeretni, pártfogolni, ezekért önmagunkat feláldozni a legszentebb, - az egyetlen kötelességünk.
Így gondolkozott Jean Paul Marat, ki elvérzett Charlotte Corday tőre alatt.
Egy fiatal leány szúrta szíven, akit az ő parancsára bocsátottak be hozzá, mert azt hallotta, hogy a leánynak segélyre és tanácsra van szüksége.
Marat-t nagy pompával, mint a nemzet halottját kísérték el végső útjára: a Pantheonba.
Corday Sarolta bátran hajtotta le szép, szőke fejét a vérpadra .
Kihallgatásánál azt mondta, hogy csak két dolgot sajnál, az egyik az, hogy megcsalta és félrevezette Marat-t, mikor azt mondta, hogy pénzre és tanácsra van szüksége és fáj neki, hogy visszaélt egy ember könyörületességével és jóhiszeműségével, a másik az, hogy szívből szánja-bánja, hogy Marat feleségének olyan nagy fájdalmat okozott .
"Nagyon meglepett és nagyon fájdalmasan érintett, - mondotta - hogy az asszony olyan keservesen sír és zokog.
Sohasem gondoltam arra, hogy egy Marat-t szeretni is lehessen, hogy a kés, mit szívébe szúrtam, egy ártatlan asszony lelkét is megsebzi."
Corday Charlotte feje legördült s a hóhér a szép, szőke fejet felmutatta a népnek , aztán arculütötte és úgy dobta be a fűrészporos kosárba.
A guillotinet körülálló nép felhördült erre az ostoba és gyalázatos kegyetlenségre és a forradalmi törvényszék szigorúan megbüntette a hóhért tettéért.
Marat hát nem kapta meg áldozatait.
Nem érte meg az "osztrák asszony" halálát és halott volt, mikor a girondisták pöre sorra került.
Danton, a Gironde elfogatása és szétkergetése után, teljesen visszavonult falusi villájába, nem járt be a konventbe.
Mogorva volt és hallgatag.
Órákszámra mozdulatlanul feküdt pamlagán, vagy kint ült kertjében, mereven maga elé bámulva.
Ha meglátogatták, ingerült, bosszús és kedvetlen volt, - azt mondta: el akarja magát a világgal feledtetni.
De sokkal súlyosabb, sokkal nagyobb volt egyénisége, semhogy ezt meg tudja tenni .
Barátai imádták, s ha ő mogorván nézett is reájuk, azért mindennap felkeresték .
Robespierre Danton visszavonulásában keserű vádat és haragos gyászt érzett.
És volt is benne sok igaza.
A harag napról-napra nagyobb lett Danton szívében.
Már megbocsátotta a girondistáknak minden politikai következetlenségüket, megbocsátotta , hogy vele visszautasítóan és sértően bántak, csak azt tudta, hogy Franciaország legtehetségesebb és legbecsületesebb emberei börtönben vannak és halálukat várják.
És halálát várja az asszony, ki a pártnak vezérlő szelleme volt, ki sokkal drágább volt Danton szívének, mint ahogy azt valaha a néptribun magának bevallotta...
Rolandné egy nap eltűnt börtönéből és a beavatottak azt mondták, hogy a szöktetésben Danton keze is benne volt.
Sőt, mint hiteles írásokból látjuk, maga Robespierre is szívesen látta volna, ha az asszony - kinek házánál valaha annyi kedves baráti estét töltött - megmenekül végzetétől.
Rolandné azonban késlekedett és nem szökött ki a sorompókon.
Párisban rejtőzködött, míg felismerték s a községtanács rendeletére újra letartóztatták.
Október hónapjában kezdődött a letartóztatott girondisták pöre.
Danton megint megjelent a konventben, hogy hangulatot keltsen mellettük.
Talán sikerül is neki , hiszen Robespierre nem mutatkozott túlságosan merevnek.
Mintha megelégelte volna már szerencsétlen ellenfelei megaláztatását és gyötrelmét.
De Saint-Juste, Barrère (ki előbb a Gironde pártján volt), Hébert, a községtanács mind engesztelhetetleneknek mutatkoztak.
S a nép az ő befolyásuk alatt egyre hevesebben követelte a 22 képviselő fejét.
A népszerűség forgott kockán.
S a népszerűség az a bálvány, mely előtt a legtöbb politikus térdet-fejet hajt.
Hogy a népszerűséget el ne veszítse, Vergniaud odadobta XVI. Lajos fejét, most az ő és társai élete forog kockán.
És mit remélnek?!...
Vajjon Maximilien Robespierre szembeszáll-e értük a néppel?!...
Bizonyára nem.
S hozzá még a Gironde elmenekült képviselői fellázítják a vidéket Páris ellen.
A párisi nép felhördül fájdalmában.
Micsoda?!...
Hát nem elég, hogy a poroszok, az angolok, az osztrákok pusztítanak bennünket?!...
Hogy a Vendéeben a parasztok karóba húzzák katonáinkat, de ez az aljas, becstelen Gironde egész Franciaországot ellenünk uszítja!...
Pusztuljanak a nyomorultak!...
1793 október hónapjában kezdődik a girondisták pörének tárgyalása.
Vergniaud elszántan, bátran, fenséges szónoklatokban védi a saját és társai ügyét.
Az esküdtek meg vannak hatva, Vergniaud beszéde után könnyeznek.
A vádlottak fellélekzenek és barátaik reménykednek.
Danton felkeresi jóbarátját, Garat-t, az igazságügyminisztert és megkéri, menjen el Robespierrehez a Vergniaud és a girondisták életéért közbenjárni.
Garat könnyes szemmel esdekel a kegyelemért.
Robespierre sötét arccal hallgat, majd keményen rászól: "Hallgass és menj utadra!
Azt hiszed, könnyeidre volt szükségem, hogy lássam az igazságot.
Ha meg bírnám őket menteni, már régen megtettem volna.
A forradalomban vannak időszakok, mikor bűn élni.
Nem lehetetlen, hogy holnap az én fejemet kérik .
Gyere el és nézd meg, hogy megtagadom-e, hogy sajnálom-e?"
S a forradalmi törvényszék parancsot kap, hogy gyorsan fejezze be a tárgyalást.
1793 október 31-én vitték ki a Gironde vezéreit a vérpadra.
A párisi nép táncolt és gúnydalokat énekelt kordéjuk körül, míg a köztársaság első alapítóit a halálba vitték.
És négy nappal később indult el utolsó útjára Manon Philipon, a párisi vésőmester csodaszép, lángeszű leánya.
Lánglelke, bátorsága, tudása, zsenialitása egy egész kornak vezérévé, egy pártnak éltető lelkévé tette.
Memoirjai, melyeket börtönében írt, örök dokumentumok a legbüszkébb, legerősebb emberi lélekről.
A biztosan eljövendő halált várva, nem vont vissza, nem sajnált életéből semmit.
Végső órájában is azt mondta, hogy az ügy, minek elárulásával vádolják, - az emberi szabadság ügye - a legszentebb, legmagasabb, legigazabb eszmény és halandó földi embert szebb sors nem érhet, mint ha vérét onthatja érte.
Elítéltetése után két levelet írt, - egyiket férjének, a másikat, mikor megírta , összetépte.
Azt mondják, a másik levele Barbarouxnak szólt.
Ki tudja?
Rolandné még utolsó órájában is gondolt asszonyi jóhírnevére, visszaemlékezvén a sok alávaló rágalomra, mellyel ellenei bemocskolták, - eltépte a levelet és búcsú nélkül ment el a férfiútól, ki férje után a legjobb barátja volt.
Akik vele voltak a börtönben, monarchisták, girondisták, jakobinusok mind-mind úgy írtak és beszéltek róla, mint a legjobb, legbátrabb, leggyöngédebb teremtésről, ki sohasem törődött magával, csak másokat vigasztalt, bátorított, erősített.
Sokan kiszabadultak később a börtönből, ezek mondották, hogy ez az asszony lelkének fényével bevilágosította a halál rideg, komor előpitvarát: a Conciergerie-börtönt.
De csak idegenek előtt volt ilyen erős, mikor látták.
Szomszédai beszélték, hogy éjszakánként csendesen sír cellájában.
Cellájában, melyben nemrég Habsburg-Lotharingiai Marie Antoinette lakott, melynek kemény szalmazsákján ült a Lajos király felesége és nézett szembe a sötétben végzetével, ott ült most Manon Philipon és látta maga felé közeledni a kikerülhetetlen sötét halált.
Férje sohasem kapta meg utolsó levelét.
Roland Rouenben élt, mikor felesége kivégeztetését meghallotta.
Bátorságban és biztonságban élhetett volna, de amint a hír megjött, szívenlőtte magát.
Barbaroux menekülés közben tudta meg, hogy az asszony, kit oly reménytelenül imádott, nincs többé.
Golyót röpített agyába és véres , összemarcangolt hústömeg lett az a gyönyörű férfifej, melyről Franciaország legszebb asszonyai és leányai annyit ábrándoztak.