XVII.
A Gironde vezéreinek kivégeztetése után azonnal megkezdődik a legvéresebb rémuralom .
A forradalmi törvényszék egymásután szállítja az embercsoportokat a vérpadra .
Lyonban, Nantesban, Avignonban a konventbiztosok olyan becstelen, alávaló tömeges gyilkolásokat rendeznek, hogy Robespierre visszarendeli és keményen megfeddi őket , megfenyegetvén őket a nyaktilóval.
Saint-Juste, ki sohasem ismerte a könyörületet , egy nagy beszédben kitör a felesleges és alávaló, a középkor legsötétebb napjait megszégyenítő vérengzések ellen, kijelentvén, hogy "a konventbiztosok, kik ezt elkövették, csak beteges, vagy őrült lelkű emberek lehettek".
Az egész konvent pártkülönbség nélkül felhördült az utálattól, mikor az avignoni jelentést felolvassák s az elnök nem tudja tovább hallgatni a borzalmakat, ájultan esik le székéről .
Nagynehezen tudják eszméletre téríteni.
S a vérfürdő azért folyik tovább.
Egyes elvetemedett, gonosz, becstelen, gaz emberek visszahivatnak, a többi tovább garázdálkodik.
Robespierre azt mondja, hogy ha kinyitottuk a társadalom ereit, hagyni kell, hogy minden rossz vér kipusztuljon a testből.
Aztán majd jön a szeretet, a testvériség, az általános boldogság és jólét országa.
Robespierre a legszebb erényekről szónokol a klubban és Franciaország legjobbjainak vére ezalatt a vérpadon ömlik szakadatlanul.
Mert meghalnak az arisztokraták mellett a nagy tudósok, mint Bailly, a felvilágosodott bölcsek, mint Condorcet és Malesherbes, a költők, mint André Chénier , a jótékony emberbarátok, mint Fénelon nagy költő utódja, egész Párisban ismert jótékony ember, ki a Párisba vetődött kis savoyard fiúknak épített menházat és ott tanította őket.
Robespierre, Saint-Juste, Lebas, Couthon mind meg voltak győződve , hogy az ő világuk az általános egyenlőség, jóság, felvilágosodottság világa: majdan valósulni fog.
Franciaország szerencsétlenségére azonban el voltak határozva arra , hogy semmit sem sajnálnak azért, hogy rendszerük diadalmaskodjék.
És, ha elvük egy egész élő nemzedék feláldozását követeli tőlük, hát odaadják azt is, - Robespierre sajnálkozva, Saint-Juste megindulás és részvét nélkül, - de odaadják.
Taine, a nagy történetíró, azonban helyesen mondja, hogy a rémuralom nem volt elhatározott szabad terve néhány embernek.
Lassanként, a körülményekből, az egymással szembehelyezett emberek és dolgok feszültségéből született.
A helyzet olyan elviselhetetlen lett, hogy becsületes jóhiszeműséggel gondolhatták: itt már nincs menekvés, csak a pallos.
A rémuralom magából a helyzetből született s úgy halt meg , mint ahogy létrejött, mikor a dolgok általános és szörnyű feszültsége megszűnt .
Meghalt anélkül, hogy fogalma lett volna végéről, mint ahogy nem volt fogalma születéséről sem.
És Danton?!...
Danton megint otthon ül falusi lakában.
Undorodik az élettől és szeretné magát elvonatkoztatni az eseményektől.
De sokkal nagyobb alak ő, semhogy ezt tehetné.
Mindenkinek feltűnik, hol van a hegypárt legkitünőbb szónoka?
Aki megmozdította valaha a népet.
Danton elvégezte volna hivatását?!...
- Elég zajt csináltam eddig, - mondja barátainak, kik kijönnek unszolni, hogy vegyen részt a konvent munkájában - elég zajt csináltam eddig, most már csendben szeretnék élni.
Csakhogy Danton már nem ura sorsának többé.
Robespierre élénk figyelemmel vizsgáltatja, hogy mit csinál ott magányában?
Minden mondását kémek, besúgók jegyzik fel: - Danton elégedetlen.
De hát miért?!
Hát nem látja a konvent emberfeletti munkáját.
A forradalmi törvényszék, igaz, százával küldi az elítélteket a vérpadra, de a konvent Dumouriez árulása után is megvédi a határokat.
A köztársaság katonái diadalmaskodnak és győzelmesen verik vissza a feudális Európa támadását.
A nép lelkéből új hadvezérek fakadnak, tegnap még kis káplárok, ma már tisztek és később Bonaparte vezetése alatt egész Európa megismeri a Hoche, Masséna, Bernadotte, Lefèbre, Jourdan és a többi hadvezér nevét.
Parasztfiúk, kis káplárok voltak ezek s később diadalmas hadvezérek , marsallok s a köztársaság trikolorja avatta fel őket hősökké.
S a konvent egyre hozza a legfenségesebb, magasztosabb, humánusabb törvényeket .
Párisban és a vidéken pedig működik a guillotine szakadatlanul, fáradhatatlanul .
Akaratlanul is megáll az ember.
Miért van olyan szörnyű ellentét a konvent társadalmi törvényei és politikai rendszabályai között?!
Irgalmas elvei - becstelen hóhérai , folyton hangoztatott humanizmusa - és a párolgó vér között?...
Mert a konvent kiadott törvényei dogmáiból származtak, politikai tettei pedig elkeseredett haragjából.
Az egyik elveit, a másik szenvedélyeit képviselte.
Danton azonban némán, sötéten nézi, mi történik Franciaországban?
Robespierre gyanuja egyre erősödik.
Barátai becsalják Dantont Párisba, de a hajdani néptribunnak csak keserű, vádoló, kemény szavai vannak.
Sokat tárgyal Camille Desmoulins-nel s másnap Camille lapjában egy gyönyörű cikk jelenik meg, melyben kegyelmet kér a bebörtönzött gyanúsak számára.
Robespierre gyanakodva, sötét arccal olvassa végig Camille cikkét .
Nem mintha öröme telnék a vérfürdőben, de itt vannak a községtanács túlzói, ezekkel még végezni akar és nagyon félti hatalmát a Dantonistáktól.
Danton hallgat, az igaz , de a hegypárt mögötte van és mindenki tudja, hogy Camillenek sohasem volt önálló véleménye, mindig azt írta, amit Danton parancsolt neki.
Camille csak Danton írótolla.
S a kegyelmet kérő, sürgető, majd követelő cikkek egyre hevesebbek, - Robespierre egyre sötétebb arccal jár-kel és Saint-Juste sürgeti, hogy le kell számolnia Dantonnal - végképen.
Robespierre habozik...
Mert nem igaz, hogy szomjúhozta Danton vérét.
Sőt a valóság az, hogy csak nagy lelki tusák után tudta magát elhatározni elfogatására, Saint-Juste nagyon gyakran szemrehányást tett neki azért, mit ő gyengeségnek nevezett.
De Robespierre még ekkor ellenállt.
Igenis, hiteles írások bizonyítják, hogy semmiképen sem akarta Dantont a halálnak átadni.
Igaz, hogy nem bízott Danton karakterében soha, de alapjában véve nem gyűlölte és ismerte lángelméjének értékét.
Robespierre nem kívánta Danton erőszakos halálát , hiszen gyakran észrevették, hogy mikor a szószékre felmegy és beszél, elfordítja fejét Vergniaud üres székétől.
Dantonnak megmondták, hogy Robespierre azzal vádolja, hogy a forradalmat vagyonszerzésre használta fel, míg ő - Robespierre - teljesen szegény maradt.
- Rendben van, - felelt Danton a hírvivőjének - de tudod mit bizonyít ez?
Csak azt , hogy én szeretem az aranyat, Robespierre pedig szereti a vért.
Robespierre irtózik a pénztől, mert ez bemocskolja a kezet, nos én pedig fázom a sok vértől, mellyel ő az erény és jó erkölcs nevében öntözi Franciaország földjét.
A hegypárt már látta, hogy eljött a leszámolás: választania kell Danton és Robespierre között.
Szívük Danton pártján volt, meggyőződésük Robespierrehez vonzotta őket.
Sajnálták, hogy Danton karakteréből hiányzik a megbízhatóság, Robespierreből pedig a lángész.
A hegypárt férfiai nyiltan bevallották, hogy ha Danton szívük szerint való ember, viszont Robespierre az a vezér, kire most szükségük van.
A hegypártiak még nem határoztak magukban a két ember között.
De eljött a pillanat , mikor igenis választaniok kellett, s ők Dantont keservesen megsiratva, Robespierret követték.
Azonban eleinte remélték, hogy megtarthatják mind a kettőt.
És minden erejükkel azon munkálkodtak, hogy a két ellenfélt kibékítsék.
Ezeknek a békéltető közbenjárásoknak sikerült egy közös vacsorára összehozni Robespierret és Dantont.
A vacsorát mindkettőjük igaz, jóbarátja, Paris képviselő rendezte.
A vacsorát egyik szemtanu memoirja után írjuk itt le.
Eleinte jól ment minden.
Minden vendégnek ki volt osztva a szerepe, hogy miről szabad beszélni s óvakodtak olyan szót kiejteni, mely haragot vagy gyűlölködést von maga után.
Danton nyilt volt és közlékeny, Robespierre szokása ellenére derült.
A vacsora végén azonban Dantonon erőt vett kötekedő kedve.
Mindig megvetette Robespierre elméleteit , most csúfolódni kezdett velük.
Robespierre elsápadt és egy kellemetlen, azután keserű, végre fenyegető párbeszéd tört ki a két ember között:
- Jó, - mondta Danton - én is tudom, hogy a kettőnk kezében van a háború vagy a béke , mit a köztársaságnak adhatunk.
Én a béke mellett vagyok.
De a fejemet nem adom oda gyalázatos zsarnokoknak.
- Kiket nevezel te zsarnokoknak? - kérdezte Robespierre.
- A köztársaság alatt nincs más zsarnokság, egyedül a hazáé.
- A haza? - kiáltott Danton.
- A haza talán a diktátorok gyűlésében van?!...
Az úgynevezett közbiztossági bizottmányban?!...
Ezeknek a gazembereknek egy része a véremre szomjazik, a másik része meg olyan gyáva, - itt megvetőleg nézett végig Robespierren - hogy bár olcsó részvétet érez irántam, nem meri majd tőlük megtagadni a fejemet.
Robespierre, kinek Danton ellenségei már régen megmondták, hogy őt Danton gyávának tartja, elzöldült a méregtől, de erőt vett magán és így folytatta:
- Csalódol, Danton.
A közbiztossági bizottmány nem szomjazik a te véredre, csakis és egyedül az igazságra.
De hát mondd meg nekem őszintén, jó polgárnak tartod te azt , ki a harc közepén le akarja rakni a fegyvert!
Ki kegyelemért, türelemért , szelídségért kiabál most, mikor én elfogadom a haza biztonságáért, a vér kiöntésének minden borzalmát és minden felelősségét.
- Célzás ez? - kérdezte Danton.
- Nem célzás, hanem vád - felelt hidegen Robespierre.
- A te barátaid, Robespierre, az én halálomat akarják.
- A te barátaid, Danton, a köztársaság halálát és pusztulását készítik elő.
Ekkor a vendégek közbeléptek és könyörögve kérték a két férfit, hogy csillapodjanak.
Robespierre hamarabb erőt vett magán, majdnem barátságos hangon kezdett beszélni.
- Értsél meg, Danton, senki sem kívánja a te halálodat.
Sőt én azt szeretném, hogy a kormányt veled, a hegypárt leghatalmasabb tagjával megerősítsem.
Itt lennék én, ha a fejedet akarnám?!...
Leülnék veled egy asztalhoz enni, inni?!...
Nyújtanék-e kezet annak, kinek legyilkolásán gondolkozom?!...
Danton, te tudod, hogy én becsületes ember vagyok!...
Danton, én arra kérlek, én könyörgök neked, vigyázzál!...
Rágalmakat szórnak közénk s te hallgatsz a rágalmazókra.
Ha az ember barátait ellenségeinek tekinti s akként bánik velük, lassanként csakugyan ellenséggé is teszi ám őket ...
Danton, add ide a kezedet és értsük meg egymást!...
Mi rendkívüli körülmények között élünk s rettenetes eszközökkel kell dolgoznunk; míg az erény, a szabadság, a jó erkölcs uralma meg nem szilárdul, a nyaktilónak dolgozni kell.
Ne álljál utunkba és ne követelj folyton kegyelmet.
Ugyebár, belátod, hogy szigorúaknak kell lennünk?
- Igen, belátom, - felelt Danton - de ne legyetek kérlelhetetlenek.
A nép haragja egy dühös kitörés, a ti vérengzéstek már egy rendszer.
A forradalmi törvényszék, melyet én állítottam fel, csak önvédelem volt az ellenforradalom ellen, ti már mészárszéket csináltatok belőle, hol válogatás nélkül öltök és gyilkoltok.
- Szeptember sem válogatott - felelt hidegen Robespierre.
- Szeptember ?...
- Danton arca vérvörös lett, mint mindig, ha a szeptemberi öldöklésre történt célzás.
- Szeptember egy szörnyű felgerjedése, egy irtózatos vétke volt az elkínzott, meggyalázott népnek.
Senki sem menti, de senki sem büntetheti.
Ti azonban cseppenként ontjátok ki a vért, mintha állandósítani akarnátok a kivégzések iszonyatosságát.
- Cseppenként ontjuk a vért?!
Lehet.
Vannak emberek, kik jobban szeretik tömegesen ontani, mint szeptemberben.
- Ti éppen annyi ártatlan embert küldtök vérpadra, mint amennyi bűnöst, - mondta Danton.
- Nem igaz! - felelt Robespierre.
- Egyetlenegy ember sem halt meg rendes bírói ítélet, kihallgatás nélkül.
Egyetlenegy fejet sem hagytam legördülni, míg a törvény ki nem mondta rá a bűnöst.
Danton keserű kacagásba tört ki.
- Ártatlan?!...
Bűnös ?...
Te velem mersz így beszélni, Robespierre?!
Lyonban az ágyúgolyóra, Nantesban a Loirera bíztátok, hogy válogassa ki a bűnöst az ártatlan közül...
Robespierre, amint látom, neked jó kedved van és humorizálsz.
Különben te halálos bűnnek tartod, ha téged valaki gyűlöl és ellenségeidet különböző ürügyek alatt mind a hóhér bárdja alá küldöd.
- Tévedsz, Danton - felelt Robespierre felállva - és tévedésed legnagyobb bizonyítéka, hogy te még mindig élsz!
Ezzel otthagyta a vacsoránál ülő társaságot.
Danton barátai már nagyon megbánták , hogy ezt az összejövetelt rendezték.
Robespierre hallgatagon ment egyik barátja mellett, ki hazáig kísérte.
A kapunál megállt és így szólt:
- Magad láthatod, hogy ezt az embert nem lehet kímélni.
Felajánlottam, hogy foglaljon helyet a kormányban.
Rosszul tettem.
Ha bent van a pártban, megrontja azt, ha kívül áll rajta: folyton fenyegeti.
Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ne törődjem vele, bár legszívesebben ezt tenném, hidd el.
Én békét akartam, ő harcot kíván, - most hát megkapja.
Robespierre azon estén rögtön Saint-Justeért küldött Reggelig tanácskoztak.
Ezen az éjjelen határozták el Danton elfogatását.
Danton sorsát a barátai által rendezett kibékülési vacsora döntötte el.
A dolog nem ment simán, könnyen és zaj nélkül.
Danton volt a hegypárt leghatalmasabb tagja, de Robespierre és pártja elhatározták, hogy most már örökre végeznek vele.
Dantont értesítették a veszedelemről barátai és kérték, hogy meneküljön.
Danton csak vállat vont:
- Az új Franciaország az én kezem munkája, ha ez a Franciaország kivet magából, ugyan hová menjek?
Elfogatása előtt való este barátai, Camille Desmoulins és Paris képviselők kijöttek hozzá.
Könyörögtek, hogy meneküljön.
Paris megmondta, hogy huszonnégy óra alatt elfogják és nem kerül többé ki a börtönből.
Danton csak ennyit felelt:
- Elfogatni engem?!...
Nem merik ők azt megtenni.
És még azon a hajnalon elfogták s beszállították a Conciergerie börtönbe őt, Camillet s Danton néhány leghívebb barátját.
A konvent megdermedt az iszonyattól, mikor meghallotta, hogy Dantont a közbiztossági bizottmány elfogatta.
Legendre, Danton egyik leghívebb barátja felszólalt, hogy egy Dantonról lévén szó, a vádlottat a konvent elébe kell hozni, hogy itt védhesse magát.
Robespierre azonban, ki sokáig habozott, de ha egyszer elhatározta magát , kérlelhetetlenebbé vált a kősziklánál, hideg, kemény, fenyegető szavakkal támadt Legendrere.
A képviselő rémülten hallgatott, tudta, hogy csak egy szó még és Robespierre a vérpadra küldi.
A konvent terrorizálva hallgatott, de halálos keserűséggel szívében, és Robespierre nem sejtette, hogy az ő halálos ítéletét is a Danton elfogatási parancsa írta alá.
Danton sokkal súlyosabb egyéniség volt, mintsem minden következmény nélkül el lehetett volna veszteni.
Bukása magával rántotta Robespierret is.
Robespierre nem engedhette meg, hogy Danton a konvent elébe kerüljön.
Tudta, hogy ott nyert ügye lesz.
A forradalmi törvényszéknél azonban Robespierre emberei ültek s az ítélet nem lehetett kétséges.
Mikor Dantont a Conciergeriebe vitték, a foglyok mind kitódultak a folyosóra.
Ilyen nevezetes foglya még nem volt a börtönnek.
Danton udvariasan meghajolt előttük.
- Azt hittem, uraim, hogy kiszabadíthatom önöket és íme én is itt vagyok.
Valóban szebb véget nem kívánhatott volna magának a hatalmas néptribun, ki a vihart felkeltette s kin a szeptemberi vér árnyéka sötétlett.
Most íme itt állt, hogy meghaljon, mert véget akar vetni a vihar pusztításának és a hömpölygő vértengernek.
Bírái előtt bátran, férfiasan viselkedett.
Csak akkor tört ki, mikor hazaárulással vádolták.
Mennydörgő hangja végigzúgott a termen, kitört az épületből.
És a nép , mely a Conciergeriet körülállta, átkozni kezdte Robespierret és éljenezte a foglyot .
Páris mozgolódni kezdett s a konvent egy része örömmel támogatta Páris mozgalmát.
Robespierre átüzent, hogy azonnal be kell fejezni a tárgyalást.
Dantontól megvonják a szót, azzal a kifogással, hogy a törvényszéket sértegeti.
Danton hideg gúnnyal fordul az elnök felé:
- Gyilkosok elnöke, miféle utasítást kaptál még a gazdádtól?
Hány órára kell a fejünket szállítani?
Egy esős, szeles áprilisi napon indult el a néptribun utolsó útjára.
Vele együtt volt Camille Desmoulins, legjobb barátja, leghívebb embere.
Robespierre tudta, hogy a szegény Camille csak Danton szócsöve, de azért nem irgalmazott.
Páris szívszorongva , dermedten látta, mint gördül le annak az embernek a feje, ki oly sokáig vezére , bálványa, istene volt...
Danton nem törődött már semmivel, a félájult, síró, zokogó Camillet bátorította, vigasztalta.
A nép elfojtotta könnyeit, de soha, egy pillanatig sem hitte, hogy hajdani vezére áruló volt.
Páris szíve ezen a napon elfordult Robespierretől.
És mikor eljött a leszámolás órája, Robespierrenek nem volt kire támaszkodni.
Sem a nép, sem a konvent nem bocsátotta meg neki Danton halálát .
Rettenetes erőfeszítéssel és erőszakkal keresztülvitte, amit akart, de terrorja őt is tönkretette.
A Danton feje legördült, de a Danton kiömlő vére pár hónap mulva Robespierret is megfojtotta.