Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beniczkyné Bajza Lenke
Saját kezébe
Keletkezés ideje
1886
Fejezet
12
Bekezdés
1099
Mondat
2296
Szó
25901
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
II. FEJEZET.
A hömpölygő Duna partján, kies erdő tövében terül el egy csinos helység, mely a hozzátartozó buzaföldekkel a Szászhalmyak tulajdona s bár nem nagy vagyont képvisel , a család mindig élénk ragaszkodással volt iránta, mert a hegyoldalban lévő regényes fekvésű kastély alatt kripta van, a Szászhalmyak temetkezési helye.
A falucskát pedig Szászhalomnak hívják, honnét a család neve eredt.
Alig félórányira a kastélyhoz egy másik kőépület emelkedett a Dunaparton.
Szép, vonzó külsejű lakóház volt, urasági épület, bár a kastély elnevezés nagyon is nagyhangzású lett volna számára; mind a mellett szellős, téres tornáczai, nagy ablakai és szárnyas ajtóival előkelő hatást gyakoroltak.
Mig a Szászhalmy-család kastélya többnyire zárva állt s a beteg, most már boldogult özvegy, alig pár hónapját tölté abban a nyárnak, a másik épület télen-nyáron egyaránt lakva volt.
Lakva oly tulajdonos által, ki az épületet csinos kertjével s kis szőlőjével pár év előtt vette.
Azóta ott lakott, nagy szomorúságára leányának , Lydiának, ki kétségbe volt esve az unalom miatt...
De hát végre is kénytelen volt tűrni az unalmat, egyhangúságot, mert nem tudott módot, mi által változtasson helyzetén.
Atyja, Szécsy Bennó báró, elköltötte összes vagyonát.
Istenhozzádot mondott a világnak s leányával e magányos helyre vonult, nem akarva gúny tárgya lenni azon társaságnak, hol egykor majdnem az első szerepet játszotta.
Lydia csak hallás után ismerte a régi nagyságot.
Csendes, magányos délutánonként atyja, fellelkesülve a múlt ragyogó emlékein, elmondá neki annak eseményeit , történetét.
Azt hitte, a kis Lydia mindezt mint mulatságát tekinti, úgy sem volt kivel társalognia.
- Fogalma sem lehetett, hogy mint fejlődnek annak vágyai a leírt élvezetek után.
Miként növekszik keserve a vesztett nagyság miatt.
Mily kétségbeejtő óhajtás, mily lázas remény dagasztja szivét s mily elviselhetetlennek tetszik neki az elhagyatott falusi magány, az egyhangúság unalma!
Szécsy báró nagyon szép előadással, élénk képzelődő tehetséggel birt.
Ragyogó szavakkal tudott beszélni.
A hol ür támadt az előadásban, szépen betölté képzelettel , kitalált szavakkal.
Símán, ragyogón folyott ajkairól a szó, míg leánya gyötrelemmel hallgatá.
Az egyik, feledve a jelent, a mult szépségein gyönyörködött; a másik sóvárgott a jövő után, melynek, véleménye szerint, atyja multjához hasonlónak kellett volna lenni.
De miként?
Mi módon?
Hiszen még embert is alig látott, kivéve atyját és a helység népét.
Még csak alkalma sem volt, hogy megkezdje tervét á jövőre nézve.
Sokáig kétségbe volt esve ez iszonyú helyzet miatt.
Órákig kószált az erdőkben, a hegyeken , vagy ült a Duna partján, szemét a folyó habjain vagy a magasban úszó felhőkön nyugtatva.
Képzelete távol, az ismeretlen világban kalandozott, hova ő nem juthat soha.
Igaza van azon mélyen elmélkedő tudósnak, hogy míg a tüzet föl nem találták , nem létezhetett e földön semmi.
A tűz, a láng, a meleg adta meg az emberi tudomány fejlődésének első lehetőségét.
A tűz olvasztá fel az első dermedtséget, ez vegyíté össze az érczeket, mik addig hasznavehetetlenek voltak s csak egymás által nyertek jelentőséget.
Az emberi testben is a tűz, a meleg, az elme lángja az, a mi munkára készteti a lelket.
A hév, a mi sarkalja az észt; dobogtatja, vágyakra gerjeszti a sziveket.
Ez a melegség, tűz, láng és soha nem szűnő gerjedelem dolgozott éjjel és nappal Lydiában.
Ez fejleszté eszét, szívét, ítélőtehetségét, ez érlelé meg benne azt az elhatározást, hogy sorsán változtatnia kell.
Hogy nem maradhat e tespedésben, e reménytelen egyformaságban, hogy életmódjának, helyzetének más irányt fog adni .
Megváltoztatja azt bármi áron!
A véletlen segédkezet nyujtott neki.
Alig négy éve mult, hogy Szászhalom helység határán letelepedtek s végleg berendezék a téres-tágas, olcsó áron vett, kőből épített házat s Lydia átküzdte az unalmas, egyhangú rideg teleket, midőn a Szászhalmy-család a kastélyba érkezett.
A beteg grófné György fiával jött; később rövid időre másik fia Lothár is meglátogatta őt; aztán pár hetet mostoha leánya Alice, férjével Szalárdy gróffal, töltött a kastélyban s midőn mind együtt volt a család, Szécsy báró meglátogatta őket leányával, kinek szépsége, komoly kelleme és modora mindnyájukra a legjobb hatást tette s Alice azonnal élénk barátságot kötött vele.
Sohasem bizonyult igazabbnak az a franczia közmondás: Les extrêmes se touchent, mint e két ifjú lénynél, kik teljesen különböző természettel, a legnagyobb rokonszenvet keltették egymásban, egymás iránt.
Míg Alice folyton víg, mozgékony, élénk, soha nem szűnő érdekkel kergeté és ragadta meg az élet kellemeit, változatosságát, Lydia , mintha egy komoly, magasztos czél felé igyekeznék, mindent kétszeres figyelemmel vizsgált, semmi sem maradt előtte észrevétlenül.
Ritkán cserélgette a tárgyakat és érzelmeket.
Komoly, meggondolt, csendes, elmélkedő volt s társnéját, kit az egész világ csinos, csevegő, felületes bábnak tartott, ő figyelemmel, érdekkel hallgatta , mi annak nagy elragadtatást okozott.
Alice tartózkodás nélkül tárta fel előtte szivét már rövid ismeretség után is, Lydia minden szavát saját hasznára igyekezett fordítani, megjegyezni; neki ez volt egyedüli alkalma, hogy az élet eseményeiről, emberekről, társadalmi viszonyokról hallhasson, s ő sokkal eszesebb és számítóbb volt, semhogy ez alkalmat fel ne használta volna.
Az öreg beteges grófné eléggé kedvelte őt.
Szécsy báró kellemes társalgó volt, számtalan kedvetlen óráját vidítá fel e szenvedőnek s majdnem mindennapos látogatója lett leányával együtt a Szászhalmy-családnak, mely mindig örömmel látta érkezésöket s Lothár nagy bámulója volt Lydiának.
E hónapok voltak az egyedüliek, melyeket az atya, úgy mint leánya, kellemesen töltöttek falusi magányukban.
Szomorúan látták elutazni a grófnét, bár Alice és Lothár megigérték, hogy az ősz folyamán még visszatérnek Szászhalomra, de Lydia mégis könyes szemekkel búcsúzott tőlük, előre rettegve az iszonyú csendtől és magánytól, mely újból várt reá s melyet annyira gyűlölt, hogy kész lett volna bármily körülménynyel fölcserélni, csak szabadulhatott volna tőle.
Mint mindenki, a ki a Szászhalmy-családot ismeré, úgy Szécsyék is , legrokonszenvesebbnek találták köztük Györgyöt, ki pedig legtávolabb tartá magát tőlük.
Ő nem volt lelkesülő természetű s nem könnyen melegedett fel idegenek iránt .
De nyájas, nyugodt, komoly modora, halk, kellemes előadása, nemes kifejezésű arcza senkire sem téveszté el hatását.
Szécsy nem birta eléggé magasztalni, nem egyszer mondván leányának: ilyen férjet kívánnék neked!
Lydia csendes bámulattal tekintett reá.
Talán sohasem jutott eszébe , hogy György szerethetné őt; annyira magasabb, kitünőbb lénynek tartá, hogy csak félve tekintett fel hozzá s mig Alice és Lothár csakhamar benső baráti viszonyba léptek vele: György majdnem idegenszerű tartózkodással viselte magát iránta, mi nem fájt neki, nem keseríté őt, mert természetesnek találta, hogy az másforma volt, mint mindenki, mint a többiek.
Ugyanezt látszott róla tartani az egész család, mert mindnyájan bizonyos tisztelettel bántak vele, mi őt megilletni látszék...
A pár kellemes, hirtelen tovatűnő hónap, mely Lydia életében oly váratlanul merült fel, felejthetetlen volt neki.
Gyakran álomnak tetszett előtte.
Atya és leány szüntelen a Szászhalmy-családról beszéltek.
Újra átélték az ott töltött kellemes órákat képzeletükben: várva várták, hogy Alice, férje és Lothár visszatérjenek.
Az öreg grófnét alig remélhették viszontlátni.
Háziorvosa megmondá nekik, hogy betegsége gyógyíthatatlan s rohamosan közelg vége felé.
Györgyről tudták, hogy hosszabb időre el nem hagyja anyját, ki majdnem beteges szeretettel ragaszkodott hozzá, mi annál csodálatosabb volt Szécsy és leánya előtt, mert tudták, hogy György és Alice mostohagyermekei, mig Lothár saját fia, kit épen nem látszott kedvelni s ki iránt észrevehető hideg volt minden alkalommal, mikor György és Lothár között kellett választani.
A nyár vége felé közelgett, midőn egy napon Lydia levelet kapott Alicetól, melyben az Szászhalomra jövetelét jelenté.
Az egyhangú szomorú ház egyszerre vídámabbnak, barátságosabbnak látszott Lydia előtt ez örömhirre s a levél vétele után napról-napra számitá az órákat, mely még Szalárdyné megérkeztétől elválasztá, mig végre egy hűvös alkonyon könnyű fogat gördült be udvarukra s Alice ugrott ki belőle, vídám nevetéssel vetve magát az elébe siető Lydia karjaiba.
- Végre itt vagyok, kiáltá nevetve.
Érted jöttem; férjem és Lothár várnak reánk otthon s kikötötték, hogy atyádat is magunkkal vigyük s a kastélyban töltsük együtt az estét; a park gyönyörű az őszi fényben.
- Atyám örömmel megy, valamint én is, viszonzá élénk elragadtatással a leány s rövid idő mulva mind a hárman kocsira ülve, a helység túlfelén emelkedő kastély irányába robogtak, hol Szalárdy gróf és Lothár már várták őket.
Az est kellemesen és gyorsan tűnt el.
Alice elmondá, hogy tengeri fürdőben volt s festé az ottani élvezeteket.
Szalárdy az öreg grófnéról beszélt, ki igen súlyos beteg.
Lothár azt állítá, hogy rosszul mulatott s mindenütt únta magát, mert folytonosan - Szászhalomra gondolt.
- Ne higyj neki, szólt közbe enyelegve Alice.
Mióta elhagyta e helységet, legalább tizszer vallott szerelmet.
Ő sohasem gondol arra, a mi elmult, valamint a jövővel sem törődik.
Minden órának leszakítja virágát, hogy ha hervadni kezd, eldobva magától , újat és újat keressen...
- Mint a méh, mondá némi zavarral Lydia, kinek legkevésbé sem tetszett az ifjú Szászhalmy, de udvarlását elfogadta, mert - menekedni akart helyzetéből.
- Most én mondom, hogy «ne higyjen neki », kiáltá Lothár.
Alice ismeretes rossznyelvű .
Legfőbb mulatsága, ha másokat befeketíthet, a rágalmazás mindig szenvedélye volt.
- Mi rossz van abban, ha fiatal férfi mulat, szórakozik és szerelmes? kérdé mosolyogva Lydia, kinek sikerült futó zavarát legyőzni.
- De oly mértékben s oly gyakran, mint Alice beszéli önnek!
Ez csak nem lehet dicséretes tulajdonság.
- Ne mentegesd magadat.
- Arra nincs is szükségem.
Lydia báróné ismer engem.
A hölgyek különös éleslátással birnak.
- Ott, a hol érdekük kivánja, folytatá nevetve Alice.
Itt azonban teljesen közönyös lévén Lydiára nézve a dolog, nem erőlteti éleslátását.
Ha Györgyről volna szó ?...
Az utolsó szavakat odavetve és mégis erősen hangsúlyozva mondta, mi Lydia arczát sötét pírral önté el, míg Lothár homlokára felhőket csalt.
Mindkettőjük vonásain kellemetlen hatás látszott a nagyon is meggondolatlan szavakra, miknek e perczben épen nem volt köztük helye.
- György fölényét soha sem vontam kétségbe, mondá gúnynyal Lothár, de Lydia arczát vizsgálgatva.
- Az rosszul is ütne ki rád nézve, viszonzá szokott meggondolatlanságával Alice.
- Azt hiszem, György az ily dolgoknál szóba sem jöhet, folytatá észrevehető erőltetettséggel Lydia, csak hogy mondjon valamit, mert érezte, hogy hallgatása feltünővé válnék.
- Miért? kérdé Alice.
Te nem tartod lehetőnek Györgybe belészeretni!
- Ezt nem mondtam, mert nagyon kevéssé ismerem.
- Elég látni őt, az én kedves Györgyömet, hogy rögtön rabjai legyünk szép szemének , édes tekintetének, nyájas hangjának.
A kit György szeretni fog egykor, az boldog és büszke lehet.
Lydia hallgatott, Lothár ideges mozdulata kifejezé türelmetlen neheztelését.
Boszantá őt Lydia előtt Alice magasztalása s könnyed mosolyra erőlteté ajkait.
- A testvéri szeretet mindig dicséretes, csakhogy idegenek gyakran kénytelenek mosolyogni fölötte.
A rokoni magasztalásnak a rossz világ mindig hajlandó más magyarázatot adni s gyakran eszembe juttatja Voltairet, kinek egy anya fiai tehetségét akarta bemutatni, az ő munkáinak szabatos felolvasása által; s a cynikus bölcs arra kérte őt, hogy egyszerre olvassanak mind a ketten, hogy hamarább - vége legyen...
- Az irígység beszél belőled! kiáltá Alice hangos nevetéssel.
Györgyöt soha sem lészsz képes elhomályosítani, bármit mondj is róla.
- Nincs is szándékomban, viszonzá gúnyos kicsinyléssel az ifjú, de hangja már-már éles kezdett lenni.
Lydia sietett fordítani a társalgáson, más tárgyat hozott szőnyegre, mit elősegített az is, hogy Szécsy és Szalárdy hozzájuk léptek s általános lett a beszélgetés.
Szalárdyék néhány hetet szándékoztak tölteni a falusi magányban és ez idő alatt , Alice nagy csodálkozására, Lothár sem mozdult Szászhalomról.
Legtöbb idejét Szécsyéknél, Lydia társaságában tölté s olyan komolyan udvarolt neki, hogy az öreg báró, ki sejté, hogy leánya nem viszonozza az ifjú szerelmét, jónak látta megpendíteni e tárgyat s Lydiát előkészíteni a bekövetkezhető szerencsére.
- Ha nem csal szemem, Lothár nemsokára megkéri kezedet, mondá egy napon, midőn ketten együtt ültek.
Lydia maga is várta ezt, de atyja szavaira önkéntelen sóhajtás hagyta el ajkait.
- Remélhettük volna -e, hogy ily váratlan fényes fordulatot vegyen kietlennek látszó sorsod? folytatá kenetteljesen Szécsy, miközben kérdőleg, feszülten vizsgálá leánya arczát, ki némán süté le szemeit.
- Beszéljünk okosan, mondá majdnem fellobbanva az öreg.
Neked jobban tetszett volna György.
Nekem is!
Ő legkisebb figyelmet sem mutatott irántad; a biztos kérőt, a te helyzetedben, nem szalaszthatod el a bizonytalanért.
- Hiszen csak párszor találkoztunk!
- Lothár mindjárt az első találkozásnál bámulód volt s kimutatta rokonszenvét irántad.
György alig vett számba.
- Lothár könnyelmű, ledér, az első perczben fülig szerelemre gerjed, de állandó lehet -e az olyan érzés, mely ily gyorsan támad s talán éppen oly gyorsan elröpül?
- Az más kérdés.
Én csak azt szeretném tudni, mit fogsz tenni, ha megkéri a kezedet.
- Igent mondok, viszonzá igen halkan Lydia.
- Okosan!
Ezt vártam tőled.
Lothár csinos, kellemes ember.
Szegény leánynak, még ha oly szép is, mint te vagy, nem lehet válogatni.
Ő vagyoni tekintetben is kitünő kérő , hatszor oly gazdag, mint György, kinek alig lehet valami csekély vagyona.
A grófné halála után az összes vagyon Lothárra száll, mint egyedüli gyermekére.
- Honnét tudja ezt, atyám?
- Mindent körülményesen megtudakoztam.
Az öreg Szászhalmy gróf, e három testvér atyja, gazdag polgárleányt vett másodszor nőül, hogy megmentse magát a tönkrejutástól.
Ez a gazdag polgárlány a mostani Szászhalmy grófné.
A vagyon egészen az övé, kivéve Szászhalmát; s egyetlen örököse Lothár.
Lydia észrevehető figyelemmel s feszültséggel hallgatá az előadást.
Szive mást óhajtott s azért csak félig hitte atyja szavait.
Látta a beteg grófné ellenszenvét Lothár iránt s a meleg ragaszkodást Györgyhöz; de nem képzelé, hogy ily körülmények között fiaira nézve oly nagy külömbséget tehetne, midőn az adás és rendelkezés saját vagyona fölött tetszése szerint történhetik, habár minden szavából kitűnt, hogy mostohafiát mindenek fölött szereti.
- Mi az oka, hogy saját fiát kevésbé kedveli, mint Györgyöt? kérdé szórakozottan Lydia.
- Ezt nem tudom.
A külömbség, mit köztük tesz, észrevehető s azt hiszem, ez a fivérek természetében gyökerezhetik.
Az idősb komoly, érző szivű, meleg természetű , ragaszkodó, az ifjabb élénk, könnyelmű...
- És nemcsak ledér, de szívtelen is, egészíté ki Lydia atyja szavait s hangján majdnem ellenszenv volt észrevehető.
- Ez kemény ítélet s nem való, mondá nyugtalanul Szécsy báró.
Te gyakran túlzasz ott , hol szived nem beszél.
Gondold meg a jövőt, nincs iszonyúbb, mint a szegény előkelőség.
- Igaz! mondá fájdalmasan Lydia.
Akarata ellenére köny jelent meg szemében .
Nagyravágyó volt ő, nehezen nélkülözte a jólétet, de midőn most felé nyujtatott mindaz, a mire vágyott, visszarettent tőle, mert nem igy óhajtott sorsán javitani, más ábrándképei voltak a fényről, mint Szászhalmy Lothár.
- Mihelyt belátod, hogy a segélyre szükséged van, folytatá rábeszélőleg Szécsy , mihelyt komolyan gondolkodol sorsodról, el kell határoznod magadat e házasságra.
Légy okos!
Az emberi természetben fekszik, hogy mihelyt világosság mutatkozik, elfelejtjük a sötétséget.
A jó sors véletlen kedvezménye ne tegyen merészszé.
Ha ez a szerencse letűnik láthatárodról, meglehet, soha többé nem látsz derűt.
Emlékezz vissza a kiállt félelemre, csak pár hónap előtt is, mily kietlennek látszott jövőd!
- Mindezt belátom és mégis habozom.
- Még nem kért meg az ifjú Szászhalmy, ha nyilatkozik, remélem, sőt nem kételkedem - okos lészsz...
Számtalanszor folyt atya és leány közt ily beszélgetés.
Lothár napról-napra több időt töltött Szécsyéknél s oly világosan árulá el szándékát és érzelmeit, hogy a nyilatkozatot alig néhány nap mulva várhatták.
Egy délután Lydia Alicenál volt a kastélyban, midőn György váratlanul megérkezett.
- Mily nagy öröm! kiáltá elébe futva Alice, de visszahökkent komoly, szomorú arczától.
- Anyánk nagyon rosszul van, mondá György, megölelve őt s kezet szoritva Lydiával .
Csak egy fél napra jöttem az ő kivánságára; egy okmányt hagyott itt s arra most szüksége van.
Az utolsó vonattal visszamegyek.
- Szegény mama, mondá az érzés legkisebb árnya nélkül Alice, mig György kellemes hatás alatt függeszté szemeit Lydiára, ki bíborpiros lett e meleg tekintetre.
- Hogy tölté a nyarat, bárónő? kérdé tőle György.
- Elég kellemesen, köszönöm.
De a nyári évszak fénypontjai azok voltak, midőn önök Szászhalmon időztek s most, hogy Alice ismét itt van...
- És Lothár, mondá kétértelmű enyelgéssel Alice.
Lydia, György arczára szögezé szemeit, kinek homloka egy perczre elborult, de erőt vett elkomolyodásán.
Lydiának feltűnt, hogy a hányszor Lothár nevét kiejtik bátyja előtt, az pár perczre mindig önkéntelen komoly lett.
Nem ismerve a körülményeket , Lothár tetteit, életmódját, ő ezt hajlandó volt féltékenységnek magyarázni, mert boldoggá tette a gondolat: hátha György is szereti őt, ki neki ezerszer drágább és kedvesebb volt amannál; s olykor majdnem kétségbeejté az a tartózkodás és merevség , melylyel az idősebb Szászhalmy iránta viseltetett.
Az élet eseményeiben és az emberismeret nagy tudományában járatlan lévén, fogalma sem volt arról, hogy az, ki igazán, mélyen és komolyan szeret, nem szokta érzelmeit az első két-három hétben elárulni.
Egyenlő hosszaságú idő óta ismerve a két fivért, azt hitte, György éppen úgy kitárhatná érzelmeit iránta, mint Lothár tette, ha csakugyan érezne iránta valamit.
Nem tudta, hogy az oly természetek, mint Lothár, hirtelen lángra lobbannak s hirtelen el is hamvaznak gyorsan lobogó érzelmeik; míg az, a ki lassan ébred öntudatára szerelmének és kételkedve teszi próbára annak mélységét , mielőtt kimutatná, rendesen tartós, talán örökös marad szerelmében.
Sem ő, sem atyja , az öreg, hiú, könnyelmű Szécsy, nem tudta ezt, ki minden áron csak asszonynak s gazdagnak óhajtotta leányát látni.
Más által kárpótoltatni neki azt, mitől az ő könnyelműsége megfosztotta s egyedüli vágya az életben az volt, hogy leánya jövője biztosítva s az ő helyzetén is javítva legyen.
- Lothár az egész időt Szászhalmon tölté, mióta te itt vagy, Alice? - kérdé gondolkozva György.
- Velünk jött, de talán hosszasabban marad.
- Szükséges, hogy mielőbb Budapestre menjen és te is, Alice, anyánkhoz, ki nagyon beteg s kinek talán már csak hetei vannak e földön.
- Igazán oly rosszul van a grófné? kérdé meleg részvéttel Lydia.
- Az orvos többé nem nyujt reményt jobbanlétéhez.
- Akkor veled megyünk György, viszonzá élénken Alice.
Tudatom ezt férjemmel, ki a kertben időz.
E szavak után elfutott s fivérét és Lydiát egyedül hagyta.
- Önnek nagy szomorúságot okoz a grófné rosszulléte? kérdé észrevehető habozással a leány.
- Nem tudom megszokni a gondolatot, hogy elveszíthetjük őt, ki oly páratlan anya s nekem különösen őrangyalom volt.
- Ő jobban szereti önt, mint saját fiát.
- Ezt sohasem mondta, de majdnem annak tarthatott.
Ő nevelt, hat éves voltam, midőn atyám másodízben megházasodott.
- Lothár kevéssé látszik érezni a közeledő veszteséget.
- Neki más természete van.
Kevésbé félénk, aggódó, mint én s addig nem hiszi a veszélyt, míg be nem következett.
- Szerencsés, ki ily természettel bir; csak félig érinti a csapás.
- De olykor erősebben sujtja, mint a ki már elkészült reá.
Öcsém félig sem gyanítja , mily sokat veszít anyánk halála által.
Ekkor az öreg Szécsy közeledett feléjük s majdnem megdöbbenést fejezett ki arcza , Györgyöt ott találván Lydiával egyedül.
- Mikor érkeztél? kérdé tőle majdnem hidegen.
- Ezelőtt egy órával s a következő vonattal visszautazom.
- Ily hamar?
- Anyám küldött s miatta kell vissza is sietnem.
Nagyon beteg.
- Alice is megy, szólt közbe Lydia.
A báró arcza kellemetlen meglepetést árult el, mert rögtön az jutott eszébe, hogy igy Lothárnak is távoznia kell s majdnem haragot érzett György ellen.
- Ez szomorú reánk nézve, mondá erőltetett nyugalommal.
De remélem, a grófné állapota még nem reménytelen.
- Majdnem az.
- Igy természetes, hogy mindnyájan mentek, folytatá önkénytelen sóhajjal az öreg úr , mig Lydia gyorsan elhagyva helyét, a kastély felé indult.
- Felkeresem Alicet, mondá társainak; azt a rövid időt, mig itt van, legalább együtt töltjük.
Majdnem futva sietett át a hosszú, megsárgult levelű gesztenye-alléen s megdöbbenve látta, hogy annak végén Lothár alakja tűnt fel.
Az ifjú sietve közeledett s midőn meglátta őt, élénken rohant hozzá.
- Lydia! kedves Lydia, kiáltá odaérkezve s kezeit megragadva.
El kell hagynom Szászhalmot, de addig nem teszem, mig el nem mondom érzelmeimet s ki nem öntöm ön előtt szivemet.
A leány megrendülve állt előtte.
- Tudja, hogy hónapok óta szeretem, folytatá az ifjú hévvel s addig nem távozhatom , míg nem birom viszontszerelmének igéretét.
Feleljen, kérem, mondja, föl birtam -e kelteni szivében egy kis viszhangot érzelmeimre.
El tudná -e határozni magát, hogy szeressen s hogy nőm legyen?
Lydia némán, megdöbbenve tekintett reá.
- Nem felel, elutasít!
Ezt nem vártam öntől.
E hideg tekintet, e néma ajkak borzasztót sejtetnek velem.
Lydia mindinkább megrémült e váratlan féktelenségtől s fölnyitá ajkait, de egyetlen hangot, egyetlen szót sem birt kiejteni.
- A harag vagy a boldogság némasága ez? kérdé meglepetve Lothár, de hangja inkább sértődött, mint fájdalmas volt.
- Sem az egyik, sem a másik, mondá végre Lydia.
A vallomás váratlansága, a meglepetés, folytatá habozva, erőltetve, mert szive még telve volt György viszontlátásának örömével, de az intő szó bensejében óvatosságra inté.
- Nem hiszem, a mit mond, kiáltá Lothár.
Lehetetlen, hogy ne várta volna ezt a vallomást.
Szóval még nem, de minden tettemmel kimutattam önnek, hogy szeretem s éreznie kellett, hogy azt a legkisebb felbátoritásra meg is mondom.
- Legfeljebb sejthetém, de ily rögtön nem várhattam...
- Mindegy, most tudja!
A körülmények siettetének.
Bizonytalan időre utazom el, anyám betegsége hosszúra terjedhet s nem tudom, mikor jöhetek Szászhalomra, mikor láthatom kegyedet.
Ne tudja senki e titkot még most, de ne bocsásson el bizonytalanságban ; akarom tudni, mit remélhetek, számíthatok -e önre.
Szeret -e s mer -e igéretet tenni , hogy nőm lesz?
- Ily rögtön, ily egészen váratlanul...
- Soha és semmi sem váratlan, ha szeretünk!
Legyen őszinte, mondja meg nyiltan, a mit irántam érez.
Lydia kétségbeesést érzett bensejében.
Rémülten látta, hogy szive borzadva fordul el az »igen« szó kiejtésétől.
György képe, alakja, vonásai lebegtek előtte s majdnem elszédült a gondolatra, hogy Lothár nyujtja felé kezét, melyet ha elfogad, örökre veszve van reá nézve a másik.
Betakarta arczát s nem tudott felelni.
- Hallgat? kérdé sértődött hangon az ifjabb Szászhalmy, ki bármi mást várt, mint e habozást.
- Most nem felelhetek.
Engedjen időt gondolkodnom... dadogá Lydia.
- Nem várhatok.
Feleljen.
Igen vagy nem?
Percz alatt lábainál vagyok vagy örökre elválunk.
Feleljen most e perczben.
- Megmérte -e érzelmeit, ismeri -e valóban szivét, gróf Szászhalmy? kérdé majdnem hidegen Lydia.
Számba vette -e, hogy természete álhatatlan, szíve változó ?
Meggondolta -e, hogy helyzetemben iszonyú csapás volna a csalódás!
Tudja -e , tisztában van -e azzal, a mit ajánlott nekem, anyja, rokonai tudta nélkül?
- Senkinek sincs beleszólása tetteimbe, viszonzá büszke fölindulással Lothár.
Itt csak a sziv érzelmei jöhetnek számba.
- Valami érthetetlen félelem tart vissza, hogy őszintén feleljek, egy különös előérzet!
- Győzze le s mondja meg nyiltan, mit érez irántam, ki egész jövőmet, létemnek összes boldogságát várom válaszától.
Lydia nem felelt, de futó tekintete felbátorítá az ifjút s mielőtt megakadályozhatta volna, örömriadva vonta őt keblére, arczát csókokkal halmozá, édes nevekkel dédelgeté.
Szerelme hő, kitörő, féktelen volt, mint minden tette; s pillantása , ítélete, távolról sem birt oly józansággal, hogy észrevehette volna Lydia arczán a kínos kifejezést, a halálos halványságot s ajkának beteges reszketését, melylyel az igen szót kiejtve, az egész valóját megreszketteté.
- Most már nyugodtan, boldogan távozom, mondá elragadtatva Lothár s vőlegénynek tekintem magamat.
Ne tudja most még senki boldogságomat, ha anyám jobban lesz vagy meghal, visszatérek s megkérem atyjától kezét.
Lydia tőrszúrást érzett szivében e szavakra.
Minő szív lehet az, gondolá, mely ily nyugodtan veszi anyja közeledő halálát s minden fölindulás nélkül veszi számításba ?
Lehajtott fővel haladt a kastély felé vőlegénye mellett, ki ezer édes nevet adott neki útjok közben s megkönnyebbülve lélegzett fel az ajtó elébe érve, remélve, hogy a mások jelenléte megszabadítja kínos helyzetéből.
Jobb vagyok -e én nála? kérdé gondolatban önmagától, mialatt a külső termeken át Alice szobájáig jutott s Lothár az előcsarnokban elvált tőle.
Érdemlek -e mást, mint ilyen férjet, ki magam is álnok tettetéssel sejtetém vele azt, a mit nem érzek?
Óh ha volna bátorságom visszavonni néma igéretemet, már most e perczben megtenném s ha nem félnék atyámtól, szorongatott helyzetemtől, bizonytalan jövőmtől, szilaj haraggal kiáltanék utána.
Nem igaz, a mit mutattam irántad!
Nem téged, hanem bátyádat szeretem.
Őt , kinek egyetlenegy szava, szemének egyetlen édes pillantása több nekem, mint neked egész életed...
Futva rohant végig a termeken, míg Alicehoz ért, lángoló arczczal, égő szemekkel lépett be hozzá, ki podgyászolással volt elfoglalva s komornájával együtt nyitott bőrönd mellett állt.
- Csakhogy itt vagy Lydia, kiáltá, belépni látva őt.
Ugy -e, mily váratlan utazás s talán ok nélküli.
György mindig sötét színekben lát mindent s élete folytonos aggodalomban telik el.
Lydia nem felelt.
Fáradtan ült egyik közel álló székbe, háttal a világosságnak, hogy Alice ne láthassa arczát, ki különben mással is volt elfoglalva.
- Nemde, Lydia, te is sajnáltad, hogy ily gyorsan el kell válnunk, folytatá Alice , kinek végre mégis föltűnt társnője hallgatása.
- Nekem pótolhatatlan a veszteség.
- Visszajövünk nemsokára.
A gyász első hetét Szászhalmon töltöm, mondá Alice, sietve rakosgatván a bőröndre holmijait s ide-oda tipegve a szobában.
Lydia ugyanazon kellemetlen hatást érzé, melyet pár perczczel előbb Lothár szavaira érzett.
- A grófné még nem halt meg! mondá halk, szomorú s önkéntelen figyelmeztető hangon.
- De, mint György állítja, várhatjuk ezt.
Szegény mama, olyan jó volt irántunk mindig.
Valódi gyermekeiként szeretett.
Lydia önkéntelen keblére hajtá fejét.
Oly szomorú volt, oly levert, oly nagy kínt érzett belsejében.
Szemei könyekkel teltek meg s néhány nagy, fényes csöpp kezére hullott.
Alice csodálkozva szemlélé.
- Milyen érzékeny vagy, mondá, lehajolva hozzá s megölelte.
- A halál gondolata mindig nagyon szomorú, mondá halkan zokogva Lydia.
Alice meglepetve nézett reá.
Női sugallata mondá neki, hogy társnéja szivében valami nagy keserűség dúlhat.
De mi?
Lehetetlen lett volna kitalálni s ha tudja, mi történt Lothár és Lydia közt pár percz előtt a kertben, még érthetetlenebb, megfoghatatlanabb lett volna előtte ez a viselet.
Hiszen Lothár oly ellenállhatatlan férfi s oly kivánatos parthienak tartatott!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE