ELTE regénykorpusz

Az öreg Jablonszky doktor harmincnyolc év óta praktizált Bakonyvárott.

Még a k iegyezés előtt telepedett meg a kis túl a dunai városban, ahol atyja hosszu időn át a vármegye első tisztviselője volt.

Jablonszky vicispán kedvéért, aki talán félszázadon át is jó barátja, keresztkomája, bizalmas tanácsadója volt a bakonyvári familiákna k , szivesen látták a bécsi egyetemről hazatérő fiút is .

Kevéssel azután, hogy a fiatalember a doktori pályát megkezdte, a vicispán megtért a családi sírboltba, ahol megholt felesége már sok év óta várakozott rá.

A fiút azonban kegyeikbe fogadták a hálás kisvárosiak, annál is inkább, mert Jablonszky doktor ugyancsak értette a mesterségét .

Az orvos később megnősült és családot alapított; épp oly egyszerü , puritán nőt vett feleségül, amilyen ő maga volt; Szebenyi Ilonát, a püspöki jószágkormányzó egyetlen leányát.

Házuk a csöndes és nyugodt megelégedés tanyája volt; a doktor nemes ambicióval gyógyította betegeit, az asszony egész az önfeláldozásig élt a férjének és a gazdaságának.

Régimódi, egyszerü, derüs és megelégedett ház volt ez; mindenki csak azzal törőd ött benne, hogy a környezete boldog legyen.

Még a cselédek is tíz-tizenöt évig szolgáltak Jablonszkyéknál, mintha a házbeliek nemes önzetlensége reájok is átragadt volna .

A doktorék harmonikus életét azonban a végzet, úgy látszik , megirigyelte; nagy és súl yos csapások zavarták meg a derék és tisztalelkü emberek nyugalmát.

Három gyermekük, akikkel a sors megáldotta házasságukat, rövid időközökben meghalt; a híres orvos, aki annyi kétségbeesett család küszöbéről tudta távoltartani a kegyetlen csontembert , a maga házát nem bírta megóvni a borzalmas vendég látogatásától.

Ő is, a felesége is, tehetetlenül nézték, amint az ártatlan kicsikék rémes harcot vívtak a halállal, amely utóvégre is győzedelmesen suhant ki az emeletes piaci házból; a szegény szülők örömé t , reménységét könyörtelenül elrabolták a kicsiny koporsók , amelyeket, egy-egy leírhatatlanul rémes napon, a cinikus idegenek elvittek tőlük.

Egy-egy három- és négyéves fiúcska, s egy másfélesztendős, édes, szőke leány hagyta így el őket mérhetetlen bánatu k ban; s a gyász hosszu időkön át ott tanyázott a csöndes és tisztaságtól ragyogó szobákban.

Már-már lemondtak arról, hogy valaha még gyermekkacagást hallanak maguk körül, amikor a gondviselés váratlanul megkönyörült rajtuk; tizenöt évvel azután, hogy a kis Erzsike lázas teste mindörökre kihült, a gólya váratlanul beállított hozzájuk.

Jablonszky doktor ekkor a negyvennegyedik évében járt, az asszony túl volt harminchármon; az áldást régen nem várták többé.

Amikor a férfi első ízben állott meg a gyermeke égsz í nkék bölcsője mellett, sokáig szótlanul nézte az alvó leánykát ; aztán megindult pillantást váltott a feleségével, miközben - talán először gyermekkora óta - halkan, magába térve, mondott el néhány szót ahhoz a rejtélyes hatalomhoz, amely a földiek sorsát intézi .

- Legyen elég, - rebegte, anélkül, hogy az ajka megmozdult volna , - legyen elég a szenvedésekből, amiket beláthatatlan bölcsességedben reám mértél.

Sírva könyörgök hozzád, hagyd itt ezt a kicsike lelket, aki az elveszett hitemet visszaadta ...

A gon dviselést, úgy látszik, meghatotta a néma ima; a kis leányt nem kivánták vissza az égiek.

Bájos, egészséges és vidám gyermekké serdült, aki a szülőit mindazokért a szenvedésekért kárpótolta, amelyek fiatal éveiket gyászba borították.

Amikor a selymeshaju leányka hízelkedve kuporodott föl az édesapja ölébe, s forró kezecskéit a megindult férfi nyaka köré fonta, a doktor szemét elfutották a könnyek, s halkan, hálától kicsorduló szívvel rebegte :

- Látod, látod, mégis csak meg volt írva a sors könyvében, hogy mi is boldogok legyünk ...

A kis leányt úgy nevelték föl, mint valami hercegkisasszonyt; még a szellőtől, a napsugártól is féltették.

Módjuk, Istennek hála, volt hozzá , hiszen e gyermeken kivül nem volt más, akiért takarékoskodniok kellett volna .

Sárika már hétéves korában a saját p ony-fogatán kocsikázott, később pedig, a havas téli estéken, a város minden előkelő leánya a Jablonszky-ház ebédlőjében gyakorolta magát Sárikával együtt a táncolás művészetében.

Amikor a bakfisleányka, szép és komoly mamája oldalán, a kisváros utcáin vé g igment, a kereskedőnék kifutottak a bolt elé, hogy egy pillantást vessenek a viruló gyermekre, akinek szőke hajába égszínkék selyemszalag volt kötve: s aztán kissé irigykedve, de kénytelen elismeréssel szólottak :

- Bizony Isten, valóságos kis tündérkisasszony ...

Igy nevelkedett föl, így lett eladóleánnyá Jablonszky Sárika .

Szinte észrevétlenül érte meg a tizennyolcadik esztendejét; pedig a szülőknek úgy tetszett, hogy még tegnap rövid szoknyácskájában tipegett a gyermekszoba parkettjén, s selypítve, gügyögő szóval altatgatta a babáit a szőnyeges fészekben.

Mily gyorsan, mily rohanva tünt el ez a hosszu idő a multak tengerében!

A doktor, napi munkájából hazatérve, amikor vacsora után a világos ebédlőben a megszokott karosszékében hátradőlt, néha lopva egy pillantást vetett a leányára, aki elmerülve olvasott valami könyvet, vagy a kézimunkájával babrált, miközben mosolyogva, jó pajtásként nézett csöndesen szivarozgató édesapjára .

- Ugy -e, hogy gyönyörü? - sugta oda a feleségének, aki a kredencben rakosgatott, vagy a fehérnemüs szekrénynél volt elfoglalva .

S megfeledkezve apai tekintélyéről, gyöngéden, hogy szíve csak úgy nevetett belé, így szólott a felnőtt kisleányához :

- Hagyd már azt a munkát és gyere ide egy kicsit...

Mégis csak szörnyüség, hogy el hagynál epedni egy csókod után ...

Sári ilyenkor ledobta az asztalfutóját vagy a tálcakendőjét, s hizelkedő kis cica módjára kuporodott az édesapja ölébe.

És a doktor, elfeledkezve róla, hogy nagy, eladó kisasszonnyal van dolga, épp úgy becézgette, dédelgette a leányát , mint valaha, tizenöt esztendővel ezelőt t, mikor még Sárika cukrot vagy játékszert keresett a télikabátja zsebében ...

- Szeretsz? - kérdezte tőle, amíg a torkát szinte fojtogatta a sírás .

A leány ilyenkor a két keze közé fogta az édesapja arcát, de a szerelmi vallomását már nem mondhatta el, mert Jablonszkyné megbotránkozva nézett az urára, s szigorúan, korholó hangon szólott közbe :

- Ne rontsad el azt a leányt, hiszen már úgyis eléggé elbizakodott...

Úgy bánsz vele, mintha még mindig pólyásbaba lenne...

Inkább hagyd, hogy a kézimunkájával végezze n, mert ha így halad, hát a jövő télen se lesz készen vele ...

A doktor ilyenkor gyáván meghátrált, mert a felesége neki épp úgy imponált, mint a leányának.

Tréfásan elhessegette hát magától a hizelkedő Sárikát, miközben apai tekintélyét visszanyerve így szólott :

- Igaza van az édesanyádnak, a legfőbb ideje, hogy a tálcakendőket bevégezzed ...

Sári ilyenkor engedelmesen távozott, de előbb perfidül súgott valamit az édesapja fülébe.

Ezt súgta :

- Ugyan ne affektálj, apa, törődöl is te a tálcakendőmmel ...

Sokk al jobban szeretnéd, ha tovább is itt ülnék az öledben ...

A doktor ekkor a fejét rázta és szerelmes pillantást vetett a leányára .

- Na már csakugyan igaz, hogy elbizakodott vagy...

Haszontalan kis békája, még miket nem gondol felőlem !...

Máskor azonban, ha a betegeivel szokatlanul korán végzett s a rendelőszobából átnézett a lakásba, ahol Sárika, az édesanyja parancsából, az éjjeliszekrények fiókjait törülgette, megdöbbenve szaladt ki a feleségéhez, aki éppen a szakácsnővel tárgyalt :

- Te mondtad, hogy az a kis leány a hálószobát tisztogassa? - kérdezte a fejét rázva .

- És mi kifogásod van ellene, ha én mondtam ?

- Az a kifogásom, hogy nem akarom, hogy a kezeit feltörje ...

Mirevaló a szobaleány, ha a gyermekeddel végezteted a legdurvább munkát ?...

Ha én élek , úgyse fog olyan emberhez menni, aki azt kívánja tőle, hogy a lakását tisztogassa ...

Jablonszkyné ilyenkor összeszidta az apát, - az ő szidása egyébként nem volt valami veszedelmes, - Sárika pedig két-három napig nem törődött a hálószobával és az éjjelis zekrények fiókjaival .

Szomaházy István

A kétszívű Pethő

II.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Szomaházy István

A kétszívű Pethő

II.