Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Molnár Ferenc
Az éhes város
Keletkezés ideje
1901
Fejezet
36
Bekezdés
1835
Mondat
5143
Szó
57341
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
XXV
A segédek napok óta jártak-keltek, tárgyaltak, de sehogyse tudtak megegyezésre jutni .
A golyóváltások száma, a távolság, az avánsz megannyi állomásuk volt, mindeniknél vesztegeltek, húzták-halasztották az ügyet.
Az igazság az volt, hogy mind a ketten féltek a párbajtól.
A szegény állatorvosnak sohse volt semminemű fegyver a kezében, s ez volt az első lovagias ügye.
Orsovai katonakorában lőtt már néhány lyukat a huszárkaszárnya falába, de félt ettől az embertől.
Olybá vette, mint valami tigrist , amely a kölykét védi.
De kitérni a párbaj elől nem lehetett sem a verekedő állatorvosnak, sem közéletünk felpofozott alakjának, a felpofozott kaszinói dísztagnak, a felpofozott városatyának, a felpofozott Kisfaludystának.
Az állatorvosnak két kollégája volt a segédje; Orsovai részéről Rablay, a lovagias képviselő és Walzer úr vitte az ügyet.
A tárgyalások harmadik napján kellemetlen dolog történt.
Az állatorvos egyik segédje ugyanis egy levelet olvasott fel, amely Orsovaira nézve csöppet sem volt hizelgő.
A levelet egy Lusztig nevű úr írta, aki valamikor a holland-magyar bank váltóosztályának főnöke volt, s akinek most kis banküzlete volt a belvárosban.
A levélben el volt mondva egy évekkel ezelőtt történt eset, abból az időből, amikor - mint a segéd megjegyezte: - "ellenfelünk ő nagysága a holland-magyar bankban nevezett Lusztig úr alárendelt hivatalnoka volt."
A levél szerint így esett meg a dolog.
Egy délelőtt Orsovai (Holländer) Pál (Izidor ) a korzón követni kezdett egy hölgyet.
Utána ment a Haris-bazáron keresztül, végig a Váci-utcán, megállt vele Calderoni előtt, s amikor a hölgy visszafordult, ő is utána ment, az arcába nézegetett, szólt is hozzá néhány szót.
Hogy megszabaduljon tőle, a kisasszony befordult a Zsibárus-utcába.
Orsovai ezt jó jelnek véve oda is utána ment , de amikor kiértek a Koronaherceg-utcába, szembejött velük egy fiatalember, aki köszöntötte a hölgyet.
A hölgy viszont megállította a fiatalembert s egy kicsit beszélt vele.
Az ifjú erre odament Orsovaihoz, beszólította egy kapu alá, s ott felpofozta.
Orsovai zsebredugta a pofonokat, mert félt a botránytól.
Az ujságok abban az időben telve voltak cikkekkel az aszfaltbetyárok ellen.
Nem merte provokálni azt a fiatalembert, úgy vélekedett, hogy jobb lesz egyszerűen elhallgatni az ügyet.
Hogy mindez szóról-szóra így: történt, azt bizonyítja 1.
Lusztig Mór pénzváltó- és banktulajdonos, 2. kistállyai Csetneky Lajos törvényszéki jegyző, aki a pofonokat adta s 3. az a hölgy, akit Orsovai kisért.
"A negyedik, aki a dologról tud - így végződött a levél - maga Orsovai úr, aki bizonyára nem lesz oly gyáva, hogy a dolgot eltagadja."
A levél nagy meglepetés volt az összes segédekre nézve.
Az ügy ezáltal kínossá és szenzációssá vált.
Hogy azonban a nyilvánosság elé semmi ne jusson a tárgyalásokból , az állatorvos segédje megkérte az urakat, hogy a levélről felükön kivül senkinek se szóljanak.
Az urak komoly arccal búcsúztak el egymástól, s Orsovai segédei kissé szégyelték is magukat.
Különösen Rablay, a lovagias ügyekben jártas képviselő érezte magát rosszul.
A kellemetlen hírt Walzer közölte Orsovaival.
- Azt hiszem - jegyezte meg - hogy ez az a komisz Lusztig, akit kidobattál a bankból.
- Ez az - mondta Orsovai - most bosszút áll.
Walzer úr kiméletesen kezdte:
- Az állatorvos segédeinek kell valamit felelnünk erre a levélre.
Úgy mindjárt nem akartuk a szemük közé vágni, hogy hazugság, jobbnak láttuk előbb veled beszélni.
Orsovai fel-alá kezdett járni a szobában.
Ime, ő mindig Walzer urat hívta, ha tanácsra volt szüksége, s most ki ad neki tanácsot arra, hogy mit mondjon Walzer úrnak?
- Nos? - kérdezte ez.
A milliomos megállott és megtört hangon mondta:
- Nézd, öreg, te vagy az egyetlen barátom.
Én megvallom neked őszintén, hogy ez a dolog igaz.
De könyörgöm, kérlek, hogy találj ki valamit...
A kányák főnöke csóválni kezdte a fejét:
- Nehéz ügy, bonyolult ügy.
- Ezek az emberek becsületbiróságot fognak kérni - beszélt rosszat sejtve Orsovai - s ez a biróság diszkvalifikál.
Ha pedig diszkvalifikál, akkor mehetek vagy a Dunába , vagy Amerikába az apósom rézbányáit igazgatni...
Walzer úrban nem annyira a hála dolgozott, mint inkább jövendő, nagyobb hasznok reménye.
Tudatában volt annak, hogy ez a félóra valamikor ezreket kamatozik számára , hát elhatározta, hogy Orsovainak a bajból való kihúzásán fog dolgozni.
- Bizd rám az ügyet - szólt megnyugtató hangon.
- Tégy meg mindent, amit mondani fogok, rendbehozzuk az ügyet.
Arra azonban figyelmeztetlek, hogy sokba fog kerülni.
A másik mosolygott, mintha mondaná, hogy maradt még néhány százezer forintja, s azonfelül ötvenkilenc elkölteni való millió.
Kezet szorított közéletünk kitünő vezérférfiával, s nyugodtan tért álomra.
Elalvás előtt hosszan nézte feleségét, aki már aludt a nagy ágyban.
Valaki figyelmeztette - ki tudja, talán maga a miniszter - hogy a bukott államtitkár nagyon udvarol a feleségének.
Nézte ezt a szép asszonyt , aki igazában most kezdett csak fejlődni, egy pillanatra fel is dühödött az államtitkár ellen.
De aztán elmosolyodott:
- Nem - mondta magában - még egy párbaj?
Nem vagyok én vívómester...
Azzal megfordult és elaludt.
Másnap reggel Rablay képviselő megjelent Walzer úrnál, s bizalmasan értesítette, hogy ez az ügy kezd nagyon piszkos lenni.
Beszélt azzal a bizonyos Csetnekyvel, aki a fővárosi társaság kedvelt tagja volt, s aki megerősítette a denunciáló levelet.
A képviselő úr azt tanácsolta, hogy jó lesz még idején lemondani a segédi tisztről.
- Hogyan? - kiáltott fel Walzer - ön cserben hagyná barátját, éppen amikor bajban van?
Hiszen éppen most van a legnagyobb szükségünk az ön kiváló érzékére és bölcs tanácsaira.
Ugyanis előbb hizelgéssel akarta megfogni segédtársát, hogy a neki szánt pénzt ő tarthassa meg.
Mert hogy Rablaynak a segédi tisztben való megmaradását fel fogja írni Orsovai számlájára, az bizonyos volt.
De Rablay szintén meg akarta kapni a maga részét:
- Barátom, - mondta - ha én exponálom magamat ilyen ügyben valakiért, akkor én már nagy hálával tartozom annak a valakinek...
- Utóvégre - mosolygott rá Walzer - nincs még későn...
A mai nap még hozhat olyan eseményt, amelyért holnap már hála jár...
Óh, a két bácsi már értette egymást.
Nem is kellett összemosolyogniuk, az gyerekes lett volna.
Csak elégedetten, szótlanul szívták a szivarjaikat, s örültek ennek a kitünő üzletnek.
Élni csak kell, utóvégre a becsületbeli ügy néha a legszebb kereseti ágak egyike.
Orsovai jól sejtette: az ellenfél segédei kijelentették, hogy felük addig nem ad elégtételt, amig ez az ügy el nincs intézve.
Erre viszont felállott Walzer úr, s azt a kijelentést tette, hogy a levélben foglalt állítás valótlanság, s aljas bosszú műve.
- Felünk ugyanis - szónokolt nagy hévvel - amikor még a holland-magyar bank szegény hivatalnoka volt, összeveszett ezzel a Lusztig úrral egy hölgy miatt...
Itt egy kicsit megállt, mert bizarrnak gondolta a dolgot.
Íme a kis Anna egy másik volt szeretője menti meg a párbajtól a kis Anna mostani férjét.
- Egy hölgy miatt nagy haragban voltak, s ez a Lusztig úr, ahol csak tehette, kínozta Orsovait.
Végül, amikor beteg volt, ki is dobta.
Orsovai úrnak pedig, amikor a bank igazgatótanácsában helyet foglalt, első dolga volt ezt a Lusztigot kidobatni.
Innen a bosszú.
Ami magát a levelet illeti, az szemenszedett hazugság!
Rablay ámultan hallgatta ezt a beszédet.
Nem értette a dolgot.
Ő tegnap beszélt azzal a Csetnekyvel, aki igenis felpofozta Orsovait, s ez a Walzer most a legnagyobb nyugalommal cáfolja meg az ügyet.
Az állatorvos segédei felük nevében azt a kijelentést tették, hogy addig nem tárgyalnak, míg vagy egyszerűen lovagias úton, vagy becsületbiróság útján ezt az ügyet el nem intézik.
Erre már haragosan pattant fel Walzer:
- Belemegyünk a becsületbiróságba!
Rablay nem mert szólni, de nagyon kellemetlenül érezte magát.
Még sohse volt ilyen piszkos ügye.
Speciálisan mindig politikai párbajokkal foglalkozott, ahol nincsenek a feleknek zsebredugott pofonaik.
Hát hagyta a társát, hadd beszéljen.
A közismert Walzer bizonyára okosan cselekszik.
Azzal váltak el, hogy becsületbiróság fog itélni Orsovai párbajképessége fölött .
Rablaynak első dolga volt, hogy az utcán megrohanta kérdésekkel Walzert.
- Barátom - szólt ez - az a dolog nem igaz.
- De én beszéltem Csetnekyvel!
- Értsen meg: nem igaz.
Érti?
A zsebére ütött és hangosan szólt rá:
- Még most se érti?
Erre elhallgatott a képviselő.
Kis vártatva azonban megszólalt:
- Azt hiszi?
- Hogyne hinném!
Amig bizonyos pénzösszegekről van szó, addig csak valószínű, hogy mi vagyunk az urak.
Amint azonban határtalan a pénz, bizonyos, hogy az történik, amit mi akarunk.
Rablay egy kicsit szégyelte, hogy oly naivnak mutatkozott.
A másik meg is rótta:
- Csodálom, hogy egy képviselőnek ezt így a szájába kell rágni.
A városban nagyon érdeklődtek a dolog iránt.
Hiába fiakkerezte be Salgó főszerkesztő úr az összes lapokat, egy napon az egyik kiirta két sorban, hogy Orsovai Pálnak párbajügye van, s másnap az összes lapok közölték ezt a hírt, óvatosan megnevezve a forrást, amelyből merítették.
Magánkörökben a párbaj történetét is tudták.
A jelenet szereplői közül egyik se szólt róla senkinek és mégis kiszivárgott az egész.
Az ember néha azt hiszi, hogy minden ajtót becsukott, s mindig van egy, amelyről megfeledkezett.
A zsúrokon széltében beszéltek az állatorvos lakásán történtekről , csak éppen a kinevezési históriáról nem tudott senki.
Azt hitték, hogy az állatorvos rajtakapta a feleségével.
A szinházban is sokat beszéltek róla.
Az igazgató némi lelkifurdalásokat érzett, mert úgy vélte, hogy ő is oka a dolognak.
Az öregedő részvényesek pikáns megjegyzéseket tettek az esetre, s ezeken az estéken nagyobb élénkséggel mászkáltak az öltözőkben, kémlelték a hatást a félmeztelen hölgyecskék arcán.
Ami a minisztert illeti, ez volt szives az ügy elintézéséig felfüggeszteni a látogatásait Orsovainál.
A pikáns történet azonban nem maradt meg zsúrtémának.
Soha még komoly testületek : vállalatok igazgatótanácsai, bankok, egyesületek pikantériától így meg nem ijedtek .
Elég volt Walzer úrnak egyszer kiszalasztania a száján azt a kijelentést, hogy Orsovai elmegy az apósával Amerikába, ha diszkvalifikálják - s már ideges mozgékonyság fogta el valamennyit.
Még a börze is nervózus lett s táviratok kezdtek röpködni vidékre.
A becsületbiróságot két napi szaladgálás után hozták össze.
Két-két tagot ajánlottak a felek, s ez a négy úr aztán elnököt választott.
A beesületbiróság tagjai a következők voltak:
1. Kamerál István országgyülési képviselő és fővárosi bizottsági tag.
Walzer úr jóbarátja, aki egyrészről a kányák egyik oszlopos embere volt, másrészről pedig a legközelebbi választáson képviselő szeretett volna lenni a Terézvárosban.
Mellékesen nagy váltók erejéig volt érdekelve a Walzer úr bankjánál.
Ezt a nagyságos urat Walzer kérte fel, valamint
2. rózsahegyi Strausz Henrik urat is.
Strausz úr becsületbiróságának okai már komplikáltabbak voltak.
Ő igazgatója volt egy előkelő közlekedési vállalatnak, amely a pénzét a holland-magyar banknál akarta elhelyezni.
Nem azért, mert ez volt a legjobb bank, hanem mert Strausz úr igazgatósági tag akart lenni.
Ha a vállalata millióit odaadja, igazgatósági tag lesz 30-40,000 forint évi fizetéssel, s ez kellett neki.
A tárgyalások éppen most folytak, s Walzer úrnak igazán zseniális ötlete volt , hogy ezt a köztiszteletben álló pénzembert felszólította, tudván, hogy Orsovaitól nagyon sok függ a holland-magyar banknál.
Kevesebb magyarázat szükséges
3. Almás Géza állatorvos és
4. Bárd Ernő harmadrendű festőművész nevéhez.
Ez a két úr Landauer segédeinek választottja volt, minden panama nélkül.
Az elnök báró volt.
Báró Rupp.
Ez is Walzer úrnak köszönhette ezt a megtiszteltetést .
A báró végleg eladósodott úriember volt, azok közül való, akik, mikor mindenüket elvesztették, a filosemitizmusra adják magukat, s ezáltal volt társaságuk szemében mélyebbre sülyednek, mint az orfeumba kerülő grófnők.
A báró volt a lipótvárosi zsúrok arisztokratája, az úgynevezett és minden valamire való zsúron szükséges Representations Christ.
Íme, ezekből az urakból állott a biróság, amely hivatva volt dönteni Orsovai párbajképessége fölött.
A lapok révén hamar köztudomású lett ez az előkelő névsor, s az öt úriember néhány napra Budapest legaktuálisabb öt férfia lett.
Báró Ruppot a tárgyalás előtt való napon megrohanták lipótvárosi barátai, a börze-hercegek.
Világos volt, hogyha a becsületbiróság Orsovait diszkvalifikálja, ez nagy hatással lesz a tőzsdére.
A milliomos számos vállalatnál volt érdekelve, s különösen egy gyönge lábon álló kőszénbánya-részvénytársaság emberei féltek a bukásától.
Ennek a társaságnak az igazgatója nagyon hosszú ideig tárgyalt a báróval.
Okos érvekkel magyarázta meg neki , hogy Orsovai bukása nagy kár volna a most fejlődő magyar iparra nézve.
Ugyancsak ez az igazgató egy kis küldöttséget telegrafált fel a bányafaluból.
A küldöttség, amely szegény parasztokból, sáppadt bányászokból állott, sorra járta a becsületbiróság tagjait, s egyszerű beszédben magyarázta meg nekik, hogy a falu lakosai éhen halnak , ha a bányatársaság megbukik.
Már pedig a társaság a nélkül is gyöngén áll, s csak Orsovai tartja benne a lelket.
Teljes fegyvertárukat mozgósították mind a félbenmaradt, haldokló vállalatok, amelyek Orsovai pénzéből éltek s benne reménykedtek, ránehezedett a becsületbirákra mindenik, szinte a sebeiket mutogatták nekik, irgalomért könyörögve.
Hasonló utakon jött a többi kérelem, könyörgés , rábeszélés is, a pénzemberek minden összeköttetésüket kihasználták, hogy megközelítsék a becsületbirákat.
Féltek, reszketve gondoltak arra az eshetőségre , hogy Orsovai fényes pályája megszakad, hogy egyet gondol és itt hagyja ezt az országot.
A becsületbiráknál még az építészek klikkje is jelentkezett, attól való félelmében, hogy a munkanélküliek intézetéből nem lesz semmi.
Nyomást kaptak a szabadkőművesség részéről is.
A szabadkőművesek minden pénzbeli cél nélkül, csak azért presszionálták őket, mert féltek, hogy a gyönyörű jótékonysági intézet meghal , még mielőtt világra jött volna.
Az elnök úrhoz elküldte férjét az a szép képviselőnő is, aki az estélyen Orsovai combjára tette a kezét, s aki erősen reménykedett, hogy az aranykirályt meg tudja hódítani.
Ami magukat a becsületbirákat illeti, Kamerál képviselőre egyenesen életkérdés volt , hogy Walzer úr kegyeit megnyerje.
Rózsahegyi Strausz Orsovaitól függött, s azonkívül ő vette tervbe a kelenföldi villamos vasutat, amely a hatalmas intézet körül alakuló városrészt volt hivatva föllendíteni.
Almás állatorvos úr független ember volt, Bárd Ernővel, a festővel pedig az történt, hogy egy napon vették meg az összes eladó festményeit, még pedig jó áron, s vagy öt-hat lipótvárosi asszony megrendelte nála az arcképét.
Mindenki éreztette ezekkel az urakkal, hogy Budapest gazdasági életének nyugalma függ tőlük, hogy tőlük függ a tőzsde, egy csomó vállalat életképessége, s ezen a réven sok ezer szegény ember sorsa.
A birák méltósággal viselték tisztüket, s mivel egyebet nem tehettek, a legkomorabb arccal járkáltak a városban, s a kiváncsiak harapófogóval sem tudtak volna egy árva kis ujságot kivenni belőlük.
A tárgyalás napját nagyra feszült izgalommal várta az egész város, különösen pedig a város gyomra, a pénzvilág.
Azt mindenki sejtette, hogy Orsovai annak idején tényleg zsebredugta a pofonokat, s aki nem sejtette, az elébb-utóbb megbizonyosodott felőle , mert Csetneky, aki örült ennek a lovagias szereplésnek, uton-útfélen hiresztelte a dolgot.
Egy keddi nap estéjén, tiz órakor ült össze a becsületbiróság, hogy a kényes ügyben döntsön.
A Walzer úrék kaszinójában volt a tárgyalás, ahol kényelmesen elmaradhattak reggelig is.
Az urakat Walzer úr kalauzolta.
Sorra járták a szobákat, de egyik se volt szabad.
Zavarni meg senkit sem akartak.
- Van itt még egy szoba, az úgynevezett szecessziós terem - mondta Walzer úr, s kinyitott egy ajtót.
Amikor a villamos lámpát felcsavarta, egy elegáns szobában találták magukat, amelynek falán egyetlen nagy kép függött.
Egy életnagyságú arckép , amely fekete háttérből előkelően kivilágló férfiút ábrázolt.
Orsovai képe volt , amelyet a kaszinó annak idején festetett, amikor a milliomost dísztagjává választotta.
- Hm - mondta az elnök, amikor a képet meglátta, s egy kicsit félrehúzta a száját.
De azért elhelyezkedtek a szobában.
A kép alá a báró ült, jobbra tőle Orsovai választottjai, balra a másik kettő.
Az elnök előadta a tényállást, s megjegyezte , hogy az urak kivánságára ki fogják hallgatni a tanukat.
Aztán az egyik kiszólt az ajtón:
- Szabadna kérnem, Lusztig úr.
Lusztig úr bement.
A szomszéd szobában nagy izgatottság volt.
Ott várt az egész Nádor-utca, ott virrasztott a kőszénbánya- és a posztókiviteli-társaság egész igazgatótanácsa, a gyufagyár, a csavargyár, a varrógép-gyár, az üveggyár, a villamos vasút és a börze minden előkelő férfia.
Az összes lapok küldtek egy-egy tudósítót, aki részletes jelentést írt minden félórában.
Magának a kaszinónak minden épkézláb tagja ott szivarozott, s az előszobában ült a lipótvárosi kaszinó egy szolgája, aki szintén minden félórában vitt jelentést.
- Lusztig úr - szólt az elnök - ön irta ezt a levelet?
Megmutatta neki.
- Igenis, én irtam.
- Fenntartja-e most is emez állításait?
Lusztig úr mosolyogva hallgatott.
Strausz úr ismételte az elnök kérdését:
- Fenntartja-e szóról-szóra?
- Istenem - mondta Lusztig úr - az embert utóvégre elvakítja néha a düh, s nem gondolja meg, hogy haragjában valakinek az exisztenciáját tönkreteheti.
Kamerál képviselő szólalt meg most:
- Szóval ön most nem irná alá azt a levelet.
- Nagyon dühös voltam...
Az elnök arisztokratikus henyeséggel dőlt hátra a székében, s rá se nézve a tanúra , szólt, olyan hangon, mint a vizsgáztató tanár, aki segíteni akar a beprotegált jogásznak:
- Az ember sokszor téved, s memóriája sem mindig csalhatatlan.
Ez a dolog évekkel ezelőtt történt...
- Nagyon régen - szólt Lusztig.
- S amikor arról van szó, hogy valaki a becsületét elveszítse-e, akkor nagyon pontosan kell emlékezni.
A tanú zavartan tette hozzá:
- Már pedig, amit a pillanat hevében mint bizonyosságot állítottam, arra most nem merném a szavamat adni...
Most először szólalt meg az állatorvos-bíró:
- Kérem, a levélben világosan ki van írva az egész eset.
Furcsa, hogy most egyszerre nem emlékszik rá.
- Bocsánat, - szólt nekipirulva a tanú - csak nem fogok úgy emlékezetből tönkretenni valakit!
- Igaza van - jegyezte meg rózsahegyi Strausz.
Az elnök összegezte a vallomást:
- Szóval Lusztig úr kijelenti, hogy levelét a pillanat hatása alatt írta, s annak tartalmáért nem vállal felelősséget.
- Kijelentem! - vágta ki Lusztig, még mielőtt az állatorvos tiltakozhatott volna.
- Köszönöm, szíveskedjék visszavonulni - szólt az elnök, s bekérette a másik tanút , Csetneky urat.
Walzer úr a külső szobában várta Lusztigot.
- Nos?
- Rendben van.
- Jó.
Holnap reggel jőjjön el hozzám.
Csetneky meghajtotta magát az elnök előtt.
- Nemde Csetneky úr?
- Az vagyok.
- Szíveskedjék előadni mindent, ami azon a bizonyos napon a Váci-utcán történt.
- A korzón sétáltam - kezdte a tanú - és a Zsibárus-utca közelében találkoztam egy hölgyismerősömmel.
A kisasszony megállított és elpanaszolta, hogy egy szalmakalapos úr mindenütt a nyomában van, szabadítsam meg tőle.
Megjegyzem, hogy ez a hölgy állandóan abban a hitben élt, hogy a férfiak az utcán követik.
"Nagyon szívesen" - feleltem, s miután abban az időben még nagyon forróvérű krakéler voltam, rögtön megszólítottam a szalmakalapos urat: "Bocsánat - mondtam - kérném csak egy szóra... "
Egy kapu alá mentünk, ahol bemutatkoztam neki, s megmondtam, hogy mily kellemetlen kötelességet rótt rám a kisasszony.
Orsovai úr a leglovagiasabb hangon jegyezte meg , hogy tévedés lesz a dologban, mert ő rendes sétáját végezte, s a Váci-utcán mindenki Calderoniig megy, megnézi az arcképeket és visszafordul.
Erre én bocsánatot kértem tőle és távoztam.
- Hogy eshetett meg mégis - szólt közbe a tenorhangú állatorvos - hogy mindenki tettleges bántalomról beszélt?
Csetneky úgy tett, mint ahogy a védők szoktak az ügyészszel, a törvényszéknél: rá se nézett, s továbbra is az elnök arcába nézve felelt hivatalos hangon:
- Ahhoz semmi közöm, hogy a többiek mit beszéltek.
Szinte ellenséges indulattal volt az állatorvos ellen, úgy, hogy ez összehúzta magát , érezve az általános hidegséget, amely ellene irányult, s azontúl nem szólt egy szót sem.
- Különben is, - mondta még a tanú - a szóbanforgó hölgy, fájdalom, oly csúnya, hogy nem teszem fel Orsovai úr ízléséről, hogy utána ment volna.
De a kisasszony megkért erre a kínos dologra, hát megtettem.
Az elnök hidegen végezte tisztét:
- Köszönöm.
Szíveskedjék visszavonulni.
Walzer úr ezt is megfogta künn:
- Rendben van?
- Rendben.
- Jó.
Jőjjön el hozzám holnap délelőtt.
A várakozók közt nagy volt az elégedettség, amikor a koronatanú vallomásáról is értesültek.
Az újságírók lázasan jegyeztek, inkább a külső képre helyezve súlyt, mert a bíróság tárgyalása becsületszó alá zárt titok volt.
A lipótvárosi kaszinó szolgája egy borítékkal a kezében szaladt el.
A becsületbírák most tanácskozni kezdtek.
Az elnök összegezte a vallomások eredményét, s éppen a forma kedvéért még Kamerál képviselő szólt néhány szót.
Mint tapasztalt becsületbeli férfiú, figyelmeztette a bírákat tisztük kiváló fontosságára , s arra, hogy e pillanatban egy ember becsülete, jövője, boldogsága függ tőlük.
- Gondolják meg az urak a szavazás előtt - végezte kis szónoklatát, - hogy az igazság ügyét szolgálják, s hogy az egész főváros lesi e pillanatban e kis testület ítéletét.
Erre következett a szavazás.
Mindössze egy nem volt a négy cédulán.
A szegény állatorvos írta.
Az elnök nem szavazott, ami egy kissé könnyített a lelkiismeretén .
Kihirdette az eredményt: "A becsületbíróság Orsovai Pál urat a lovagias elégtétel adására és vevésére feltétlenül képesnek találta."
Az ajtók kinyíltak, s öt perc mulva a bírák már a kaszinó különböző szobáiban pezsgőztek, ünnepeltették magukat.
Walzer úr Orsovai lakására szaladt az örvendetes hírrel.
A báró négy börziánerrel ült egy asztalnál, amelyen folyt a pezsgő.
A tárgyalási terem üresen maradt.
Egy télikabátos, cilinderes úr, akit a szolgák nem ismertek, megfogta az egyiket lenn a ruhatár előtt:
- Vezessen csak abba a szobába, ahol a tárgyalás volt.
A szolga fölvezette.
- Itt felejtettem a szivartárcámat - mondta ez az úr, amikor a szolga újra felcsavarta a villamos csillárt.
Azzal az asztalhoz ment, megtalálta a szivartárcáját, s mielőtt kiment volna, egy pillantást vetett Orsovai életnagyságú képére.
A kép mintha hideg gőggel mosolygott volna le a magasból reá, a szolgára, a bútorokra, az egész kaszinóra, az egész világra.
- Pfuj - mondta a télikabátos úr, s kiment.
Az egyik becsületbíró volt.
Az állatorvos.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE