A felelet.
Jolán iróasztalkájához ült, leirni fájdalmát, a rokonkéznek megköszönni a szégyenteljes döfést.
" Méltóságos uram és rokonom!
Azon szóval szólitom meg, a melylyel méltóságodnak fia hajlékunkba lépett, váratlan és nagy meglepetésünkre.
Okot nem adtunk a lépésre, magunk hasonlóra méltóságod ellenében nem mertünk vállalkozni; mert az elutasitás keményen szégyenitő azoknak , kiket meggondolatlanságért még nem szégyenitettek meg.
Ajtónk előtt nem áll fényes ruháju cseléd, - nem jelentik be az érkezőt, és nem utasithatjuk el a vendéget, nem menthetjük ki magunkat a látogató elől; mert a ki ajtónkon kopogat, kivétel nélkül be is léphet.
Bennünket a társadalmi fogalmak védenének az előszobák őrei helyett, s ha belépett hozzánk valaki, nem ijedtünk meg ; mert föltettük, hogy mások az illedelmi kötelességet elsajátiták, - és e fogalom alatt védve vagyunk.
Méltóságod fia tegnapelőtt vendégünk volt.
- Családi nevünket mondá ki, s az abból folyt párbeszéd gyanut nem gerjesztett bennünk, hogy a vendég más lehessen.
Az első találkozás nem vált örömünkre; mert az ügyeinkbe való avatkozásra a multból csak a legszorosabb összeköttetés és szivélyesség következtethetett volna jogot.
A párbeszéd kizárólag személyemhez intéztetvén, igyekeztem elutasitani a kéretlen jó akaratot , mely az elutasitás daczára fokozatosan élénkült, s oda növekedett, hogy első találkozásra a legrajongóbb rokonnak sem szabad jó akaratját odáig fokozni; mert az nem jó akarat volt; hanem alku regénybeli reményekre.
Ma a tegnapinak folytatását kaptuk levélben.
A levélirást megelőzi az elhatározás, a levélnek szavain elmélkedni szoktak, kivált, ha a szavakat nem közönséges mindennapiságért irják le, és hatásukért eredményt várnak.
A hozzám intézett levél irásbeli és bővitett szerkezete az előtte való napi társalgásnak, melynek irányát méltóságodnak fia határozta meg, s ezen irányt a levélben bővebben kifejezve látom .
Az irány a köztünk fönnforgó pénzbeli kérdés, mely nevemhez és igy személyemhez is van kötve, és unszoltatom szavazatom kimondására.
Nem látom át, miért nem intéztetik hozzám a szó méltóságod által, ki polgári és életkori viszonyánál fogva, mint rokon , azt mondhatná: Hugom, te leány vagy, nemednek a szerénység erénye, ne versenyezzél a férfiakkal, főleg velem, tisztelj bennem valamit, a kort, az állást, a hosszu évek tapasztalását, - erre tudnék válaszolni; de miért szólal meg méltóságodnak fia? miért kerüli azt a pontot, mely fölöttem érvényes lehetne, szavazatomét; hanem e helyett a leánynyal áll szembe, a reménykedővel, a szegénynyel és tapasztalatlannal?
A szegénység csak addig fáj, mig számba nem vettük erőnket, és nem tudjuk, van -e tehetségeinkben fegyver, mely a szegénység ellen állhatatosan küzdeni fog.
Atyám halála után szük vagyonkánk maradt, és elesvén gyámolunk: a szegénység, a jövendő életnek gondja aggasztott bennünket.
Rokon nem jött tanácsadónak, egy idegen vezetett önismeretre, és példából bizonyitá be, hogy még a nők is tőkésitettek össze némi tudást, melynek kamatja elegendő a napi szükségek födözésére.
Atyám a történet , természetrajz, természettan, földrajz és egyéb tudományokra játszva tanitott, - de hasznukra nem gondoltam, mig egy jó barát, éppen nem rokon, látván szükségünket, mely bekövetkezendő vala, és bátortalanságunkat, mely számba nem tudta venni a meglevő előnyt, figyelmeztetett, hogy vegyük ennek hasznát, nyissunk nevelőintézetet, éljünk tudományunkból, s a szükség elkerül bennünket.
A mindennapi fogalom szegényeknek tarthat bennünket ma is, - de nem vagyunk szükölködők; mert tanulmányunk eszközzé vált, és jól használva, tisztességes állást biztosit.
Méltóságodnak fia eljött hozzánk, megsajnált engem, azt a szegényt, kinek tőkepénze nincsen, és semminek itélvén a tudást, mely élelmünket megadja, szánandónak itélt helyzetemben , tapasztalatlanságomra épitett, és mondott olyan dolgokat, melyek értetleneket, és éppen azért csak a reményen tengődőket könnyen megkábitanak.
Hiszem, hogy méltóságodnak fia levelének fogalmazványát megtartá, méltóztassék azt elolvasni, és értse meg méltóságod abból, hogy az általam adható szavazatért mit igér nekem ő, a férfi, a világfi, méltóságodnak fia.
- Tőlem szavazatot kér, ezt világosan kifejezi.
S mert a világban már minden áruczikk, - nagylelküen igér valamit, egy elhatározást, egy szót, mit kimondani még nem mer.
A tapasztalatlanságot föltételezi, s annak csalétkül veti a reményt, mely a hiunak kellemes, hizelgő és mindent igérő, csak el kell hinni.
Én azonban nem rendelkezhetem a hitről, először, mert okom van a hitnél többre: tudatom van, hogy a nagy világban a sziv ritkán kérdeztetik meg és méltóságod hasonló estben fiának szavát atyai értelemmel megsemmisitheti, és meg is semmisiti; másodszor én Sipos ügyvéd urnak menyasszonya vagyok, az voltam már tegnapelőtt is , következésképpen méltóságod fiának jogot nem adhattam - remények osztogatására.
Mint Kardos-leány utalok méltóságodnak rokonérzelmeire, ne engedje, hogy én játéktárgy legyek fia kezében és egy pillanatra is ürügye legyen az önhittségnek olyan rábeszélésre, miben az én szivem csak labda, mit hintálni és földhöz verni is lehet.
Két napi szomoruságomból a holnapi nap levásithat, ha a beavatkozás elmarad és meggyőződöm, hogy méltóságod nem engedi kigúnyoltatni azt a nevet, mely öné is, mit a férfi sem viselhet nagyobb becsülettel, mint a nő, ha annak tisztaságát megőrzi.
Ezen esedezésemet megujitom, méltóságodnak tisztelő rokona
Vendel vitte el a levelet a családfőnek és valamit gyanithatott, hogy oly nagy büszkeséggel vitte a kijelölt helyre.
Az urfi itt is éppen a kapuban találkozott vele.
- Hohó, - Vendel, - feleletet hozott?
- Dicsérjen meg a nagyságos urfi, - ugy -e megjobbitotta magát a vén Vendel? - az előtt feleletet sem hoztam, de még a levelet sem vittem el, - ma el is vittem, hoztam is helyette.
- Lassan, nagyságos urfi, más gazdája van ennek, - amott jön a méltóságos ur, - annak szól a levél
- Miféle levél az? - kérdi megijedve az ifju.
- Nagyságos urfi, ez olyan lesz, mit ha az urfinak adnék, nehezen tenné az ablakba.
A végszónál az öreg urnak átadhatá a levelet s emberségesen elvégezvén a bizományt , hazament.
Az öreg feltöré a levelet, az aláirást megtekinté, az első sorokat is átfutá, - s a bevezetés megmutatá, hogy a házi kormánytól eredt e levélnek inditó oka.
Még az utczán elolvasá, nagy szégyennel fölment nejéhez és megmutatá neki.
- Asszonyom, olvassa el e levelet, - érthetően van irva, a nőterv ellenében nőfelelet, - a férfi itt csak nyomorult eszköz, - fájdalom, az én fiam.
Az urnő átvette a levelet, elolvasá, a kezdetén pirosodó haraggal, a végén holthalaványan.
A kudarcz igy fizet, a lelki fönség igy öli meg a ravaszkodást.
- Azt hiszem ez a levél igazat beszél.
- Ha ön prókátora akar lenni, - elvesztem a pört, - de ezt csak önért koczkáztattam.
- Jut még valami szerepem a következendő fölvonásokra, asszonyom?
- Ön megint elfogult, - tehát nem jut szerepe, a fehérvári uttól is fölmentem , elmegyek én, - a férfiaknak nem lehet hasznukat venni.
- Megnyugszom itéletében, asszonyom, - ha jelenésem lesz, adja tudtomra.
- Csak az utolsó fölvonásban, férjem, ott önről lesz szó személy szerént, ott önre szavaznak.
Ez kemény gúny volt, és kárpótlás a vallott kudarczért; mely kegyetlenül fájt, és senkin sem lehetett boszut állni, még az urfin sem, - el is tisztult az utból.
Az öreg rég nem volt neje irányában elhatározott, mint ma; férfiésszel belátta, hogy a férfiengedelmesség csak a lakosztályban követelhető, ha azon tulterjed, szégyen és kárhozatos, mint éppen előbb bebizonyult.
Szivének jósága volt gyöngeségének alapja, s e sziv vérzett a bántalmon, mely az ő rokona ellen intéztetett.
A szabadba ment, csatát víni eddigi tehetetlenségével.
Csalogatta a jobb érzelem , hogy erélylyel vessen gátot a szégyenteljes hunyászkodásnak; mert a mit e nő czifra kitüntetésből rárakott, tulságos engedékenysége kigunyolta.
A régi kelevény érett, nem lesz tanácsos egy ujabb kellemetlen érintés; mert elfogy a béketürésnek olaja.
Még nem dült el a lelki tusa, határozatlan ment haza, - de kezdeményül egy szeretetteljes levélben megirá a mérnöknének, hogy támadástól, minek ő nem volt intézője, többé ne féljenek.