ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Dánielné Lengyel Laura

Rolandné

Keletkezés ideje
1925
Fejezet
19
Bekezdés
1077
Mondat
3351
Szó
39822
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19

II.

Páris utcáin egy kis csődület támad, egy munkásembert taszigálnak, lökdösnek a rendőrök.
A munkásnak keze-lába láncba van verve, azt mondják, egyenesen a gályákra szállítják örökös rabnak.

Vajjon milyen szörnyű nagy bűnt követhetett el ez az ember?

Az egyik rendőrtől azt is megtudhatjuk.

Május 5-én hivatalos orvosi jelentést adtak ki a király állapotáról és ezt falragaszokon tudatták a néppel.
Egy munkásember elolvasta a plakátot, vállat vont és azt mondta: "mi közöm nekem ehhez az ostobasághoz, én már úgysem éhezhetek többet , mint eddig".

Láncra verték és most gályarab lesz belőle, ki ott húzza az örökös korbácssuhogás alatt az evezőket.

Az utcákon összeverődött tömeg némán, sötéten néz utána, míg elvezetik.
Páris komor és fásult lélekkel néz a jövendő elébe.

De a versaillesi kastély felett sem akar a nap ragyogni.
Esős, csúnya, komor május, - hozzá még a király baja egyre rejtelmesebb és veszedelmesebb.

Oh, ez a tündöklő, ragyogó kastély, mely mintegy külön, kiváltságos test élte a maga kiváltságos, különös, ragyogó életét Franciaország testében, XIV. Lajos csodaszép kastélya, kertje, micsoda komor május ez, ami most reád virradt!
A király beteg...
De vajjon nem fekszik-e ott vele együtt az ágyon betegen az egész francia királyság , élősdi nemeseivel, duzzogó főuraival, tolvaj minisztereivel?!...
A király haldoklik-e most, vagy egy egész régi világ, mely megméretett és könnyűnek találtatott!...
Ki tud a komor fellegekből olvasni?
Páris felől állandó harangzúgás hallatszik, a párisi érsek elrendelte az imát és harangozást az összes templomokban.
Miért imádkoznak ?
Kiért könyörögnek?
Embernek, dolgoknak, világrendeknek megvagyon az ő utolsó órájuk .
Lehet-e abból egy percet is visszakönyörögni?

Az orvosok furcsán néznek egymásra s csak suttogni mernek.
Egyikük valami kiütést vett észre a király jobbkezén.
Elsápadt és jobban megvizsgálta a felséges úr testét .
Valami halk szót súgott mellette álló kollégájának s az is a király kiütéseit nézi , aztán gyorsan elhagyják a hálótermet, orvosi konzilium gyűl össze; ott először mondják ki ezt a szót: "himlő".

Az arcok egyszerre krétafehérré válnak.
A király 64 éves és ha az orvosok gyanuja igaz, akkor?...
Ez időben a himlő jobban aratott minden öldöklő fegyvernél.
Az udvari népség szeme ijedten révedez a betegszoba felé.
Ki fekszik ott bent a halálnak szánva?
A király?
Istenem, ez még nem volna baj, de ott fekszik a hivatal, a kegydíj, a kitüntetés haldokló forrása is.

És a trónörökös, a dauphin úr?!
A jószívű, derék, közömbös, lusta, habozó trónörökös?!
Ami harag össze tud gyűlni jámbor, szelíd, tehetetlen lelkében, az mind nagyapjának, a királynak udvari emberei ellen fordul.
A leendő király utálja az egész Dubarry-klikket, bizonyára nem fogja őket kímélni és tovább udvarában tűrni.
De, ha még vele, a jó emberrel, valahogy hízelgéssel el is bánnának, ha őt megfoghatnák maguknak s ki is engesztelhetnék, - ott van a felesége, a dauphine asszony, az elmés , okos, uralkodásra vágyó, szenvedélyes, megbocsátani nem tudó Marie Antoinette.
Igen , ott van a leendő ifjú királyné, ki türelmetlenül várja, hogy az uralkodást kezébe vegye és engesztelhetetlen gyűlölettel nézi azokat, kik most térdet, fejet hajtanak Dubarry grófné előtt, s őt, az osztrák császárné, Mária Terézia leányát második asszonynak degradálták a királyi udvarban.

A büszke császárleány nem fog megbocsátani senkinek.
Most számolni kell minden bókról, minden térdhajtásról, mely Dubarry asszonyt megtisztelte.
Most majd fizetni kell mindenért.
A dauphine asszony szigorúan és mereven elzárkózott a király barátnőjétől.
Hiába kérte engedékenységre a férje, hiába maga a király.
Sőt hiába írta neki leveleit édesanyja, az osztrák császárné: "méltóságod fenntartásával légy nyájas és szíves Dubarry grófnéhoz".
A büszke osztrák leány nem alkudozik és még édesanyja tanácsait sem fogadja meg.

Most, mintha felragyogott volna az ő napja.
Fogadótermének előszobái - melyek rendesen üresek voltak - most zsúfoltak.
Ember ember hátán tolong benne, hogy a leendő királyné színe elé juthasson.
Akik még reménykednek a király felgyógyulásában , azok ott maradtak, - a többi már itt tolong, mind egymás hegyén-hátán Marie Antoinette előszobáiban.

És a fenséges úr?
A dauphin?
A derék, jó, kövérkés úr, igazán nem sokat számít.
Buzgó imába merült szent Genovéva függönye előtt, nagyapjáért imádkozik, őszinte, igaz vallásos lélek.
Csak hadd könyörögjön békében!
Mindenki tudja, hogy a leendő hatalom nem az ő kezében van.
A hatalmat azok a szép fehér, ideges asszonykezek tartják , melyeket most oly kecses mozdulattal nyújtanak csókra az alázatosan hajlongó udvari emberek felé.

Már majdnem mindenki itt van.
A király felgyógyulásához kevés a remény és nem mindenki olyan szerencsés, mint Orléans és Condé hercegek, kik ott virrasztanak a király mellett, de fiaikat, Chartres és Bourbon hercegeket elküldték a dauphinhez tisztelegni.

Az udvar izgatottsága egészen lázas betegségig fajul, hiszen az orvosok már nem is titkolóznak.
A dauphin úr termeiben útrakészen áll minden.
Ha beáll a katasztrófa , az udvari etikett nem tűri, hogy az új király a halottal egy fedél alatt maradjon.
A lovak állandóan felnyergelve, a hintók befogva, a testőrök gyászruhája elkészítve , mindenki remegve, idegesen várja a következő pillanatot...
Alapjában véve, már senki sem bánná, ha túl lennének a dolgon.

S míg Versailles így remeg az izgalomban, Páris fásult, hideg és közömbös.
Mintha nem is tartoznék reá az egész dolog.
A király haldoklik?
Eh bien, ez voltaképen a versaillesi udvar magánügye, minek avatkozzunk mi bele?
A párisi érsek kinyittatta ugyan a templomokat, elrendelte az általános könyörgést, az összes harangok zúgnak, a nép azonban komoran, egykedvűen, hidegen megy a dolga után.
Eszeágában sincs benézni a templomokba, hogy haldokló királyáért egy imát mondjon.
Ott vannak a papok, - mondják nevetve - hadd misézzenek, azért fizetik őket, ez az ő dolguk, mi pedig lássunk a magunk dolga után.
Egy sötét pillantást vetnek a rendőrökre, amint azt a leláncolt munkást kísérik, ki kijelentette, hogy őt nem érdekli a király gyógyulása vagy halála, mert ő úgysem éhezhetik már többet, - aztán összeszorított ököllel továbbsietnek.

És ott künt a falusi nép, a paraszt?!...
Az még talán nem is sejti, hogy szent Lajos fia, a kegyelem és jog forrása, kinek uralkodása alatt szennyben, mocsokban, éhezve kellett pusztulniok, - most utolsó útjára készül.
S ha hall is valamit róla, talán még sokkal közönyösebben fogadja, mint ama letartóztatott, láncokba vert párisi munkás.
Mi közöm nekem ehhez a versaillesi komédiához?!
Ez az udvari urak dolga.
Az egyik Lajos elmegy, jön helyette a másik s az utalja ki majd az uraknak a kegydíjakat, a birtokokat, a kitüntetést, a hivatalt s az szedi el ágyamból a párnát , kamrámból a lisztet s az hajtatja el istállómból a tehenemet.

Valóban az udvar magánügye ez az egész haldoklás, ők félhetnek, reménykedhetnek , intrikálhatnak, hízeleghetnek.
De Franciaország?!...
Franciaország annyit törődik haldokló királyával, mint amennyit az törődött vele életében.

Május 9-én az orvosok feladtak minden reményt.
A beteg király mellől lázasan menekül mindenki, csak orvosai, leányai és gyóntatója vannak még vele.

Hiúságok hiúsága az élet - mondotta a hajdani zsidó király, bölcs Salamon.
Ha ez a haldokló XV. Lajos kinyitja fáradt szemét és tudja mi történik vele, be kell látnia , hogy az övé még annál is rosszabb: förtelmek förtelme.
Megcsinálhatja uralkodásának mérlegét s megláthatja azt, amit itthagy.
Haldokló szeme még egyszer megpihenhet a meggyalázott, tönkretett, kiszipolyozott Franciaországon.
Láthatja tolvaj minisztereit, gyalázatos, becstelen udvarát, mely mint genyedő rákseb pusztította Franciaország testét, lelkét, erejét, méltóságát, becsületét.
Láthatja annak az ötszázezer elesett, fiatal francia férfiúnak árnyképét, kik miatta estek el a " becsület mezején".
Az ő dicstelen, ostoba hadjáratai vitték mészárszékre azt a félmillió fiatal férfit, tettek nyomorékká, idiótává, őrültté még ugyanannyit ...
Megjelenhetnek ágyánál a síró asszonyok, az anyák, a hitvesek, a testvérek, a sötétségbe, nyomorba, éhínségbe kitaszított árva gyermekek.
Oda állhatnak a haldokló ágya körül és elmondhatják: el kellett pusztulnunk, mert hajdani kedvesedet , Pompadour márkinét egy csípős epigrammában megsértették.
Feláldoztál minket egy hitvány, becstelen asszony mosolyáért.

S ami hátramarad?
A tönkretett, kiszipolyozott ország...
A nép, amelynek utolsó falatját elrabolták...
A fiatal, derék, jó uralkodó, az új Lajos, kit eleve megfosztottak népe szeretetétől és becsülésétől...
S ha majd eljönnek azok, akiknek követelni valójuk van rajtatok?
A kitagadottak, a letaposottak, az elgázoltak?...
Ha oda állnak és követelik a hosszú századok alatt felgyűlt adósság kifizetését!...
Ha a fellegből, mely nyolc századon át gyűl az égen, kicsap a villám, vajjon külön válogatja-e a bűnöst, meg azt, aki ártatlan?!
Nem rázza-e meg majd az egész világot a dörgés, nem veti-e ki sarkaiból mindazt, mit eddig szilárdnak, biztosnak hittetek?!...

Lát-e valamit ebből a haldokló király?
Vagy a halál könyörületes volt hozzá és megfosztotta öntudatától, mielőtt a jövendő rémképei megőrjíthették volna.

Május 10-én egyszerre nagy zaj veri fel a versaillesi palotát.
Az udvari népség rohan tisztelegni az új király elé.
XV. Lajos meghalt.

Igen, ott fekszik a halottas ágyán...
De mintha nemcsak ő feküdne ott, mintha vele együtt ott feküdne feloszlásnak indulva a régi feudális Franciaország is...

A dauphin úr arcán őszinte bánat és meghatottság látszik.
Ő talán az egyetlen, aki sajnálja a királyt.
Ezentúl - fájdalom - ő sem élhet békében tovább lakatosmesterségének, abnormisan jó étvágyának, vadászatainak, mint eddig trónörökös korában tette.
Uralkodói gondjai, kötelességei lesznek.
A dauphin úr jó ember , jámbor, egyszerű lelkében ott él az óhajtás, hogy híven és becsületesen teljesíti minden kötelességét.

Mellette áll felesége, az osztrák császárleány, a ragyogó Marie Antoinette.
Szép , büszke arcán illedelmes gyász és komolyság, de a szeme ragyog, az ő számára nem teher az uralkodás, a parancsolás, életének célja, reménye a királyi hatalom, dicsőség , uralkodás.
Cézárok vére kering ereiben és ő úgy érzi, hogy rangja, méltósága , kiváltsága, vele született joga a hatalom, s ettől őt éppen olyan kevéssé foszthatja meg valaki, mint életétől.

Méltósággal teljes bájjal fogadja az udvar tisztelgését, mely sokkal inkább szól neki, mint férjének.
Az ifjú király széles, kövér arcán a bánat mellett még legfeljebb valami unalomféle látszik.
Legjobban szeretne visszavonulni lakatosszerszámai közé.
Ebben a mesterségben nem közönséges ügyességre tett már szert.

A főudvarmester, De Brèze márki, jelt ad az indulásra, a következő percben már egy kocsitábor vágtat Saint-Cloud felé.
A vidék falusi népe egy pillanatig utána bámul a fényes menetnek, aztán vállat von.
Neki voltaképen nagyon közömbös az a Lajos is, aki elment s ez is, ki most jön helyette.
Az ő helyzetén semmiféle Lajosok sem tudnak segíteni, még ha olyan jóakarattal is szeretnék megtenni, mint a kocsiban ülő fiatal király.

Az udvari nép kötelességszerűen gyászos arcot mutat, már csak a fiatal király miatt is, de Artois gróf, a király testvéröccse, amint ott lovagol az uralkodó pár hintója mellett, valami tréfás ötletet mond a királynénak.
A szép, büszke arc elmosolyodik s ezzel a mosollyal a bánat, a gyász merevsége is megtört.
Senki sem törődik többé a halottal, kit ott hagytak Versaillesben.

A halott királyt gyorsan eltemetik ősei mellé a Saint-Denis templomba.
És e pillanatban talán senki sem sejti, hogy a sír mellett ott áll halálraéretten a régi megrontott, megbecstelenített, halálos sebektől vérző feudális Franciaország is.

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE