XXXIV
- Amig a választás tart, itt fogok lakni - mondta Orsovai a Hungária előkelő igazgatójának, aki meglátogatta a szobájában, amikor délben fölkelt.
De a finom igazgató, aki Pesten a legnagyobb emberismerők egyike (a szállók az emberismeret legjobb iskolái), látta az arcán, hogy egyedül szeretne maradni, tehát köszönt és ment.
Orsovai öltözni kezdett.
A nagy szobában ugyanazok a bútorok álltak, amelyek akkor fogadták, amikor először lakott itt, boldogan, annak a valaminek a kezdetén, amit ő szeretett pályájának nevezni.
Megállt a nagy tükör előtt, s a miniszterre gondolt , aki mindjárt az első napon meglátogatta egy magas úrral.
Ez a magas úr azóta megbukott, de a szívós kis öreg még mindig tartotta magát.
- Hogy eltűnnek az emberek - gondolta.
Felöltözött s leült egy karosszékbe.
Végigsimította a homlokát, mert úgy érezte, hogy sok az ő fejének az a nagy tömeg gondolat, ami az agyában nyüzsög.
Megint a multakra gondolt, s most hirtelen a buccarii kikötőt látta, amely olyan furcsán kanyarodik, s a partot, amelyet komoly ciprusok őriznek.
- Érdekes - mondta egészen halkan - az a kikötő olyan, mint egy tó...
Majd fölkelt és föl-alá kezdett járni.
Érezte, hogy nemsokára gondolkoznia kell , törni a fejét a felesége dolgán, a választáson, a kis Annán, s félt ettől a sok nagy kérdéstől.
Számolni kezdett hangosan:
- Egy, kettő, három, négy...
Egészen százig.
Ott megállt s megint az első napra gondolt, amelyet ebben a szobában töltött.
Mily kedves reggel volt az, a kávénak oly házias, meleg illata volt, a küszöbön állt egy édes, gyerekarcú, szinte leány asszony, s a folyosóra nyiló ajtó mögül csöndes beszéd hallatszott, ahogy a miniszternek megmutatták az ajtót.
Figyelni kezdett.
Most is kereste valaki.
Tisztán hallotta, amint a pincér magyarázta valakinek:
- Orsovai úr?
Jobbra a második ajtó.
- Ki lehet ez? - gondolta a milliomos - aki már tudja, hogy itt lakom?
Egy szegény asszony jött be.
- Én vagyok, nagyságos úr, hírt hozok.
A szegény asszony nagyot lélekzett és elkezdte:
- Hát az van, nagyságos úr, csókolom a kezit, hogy a Landáerék elutaznak.
- A pakkolás szerint úgy van, hogy holnap a reggeli vonattal.
A csomagjuk már egybe van, ma este a vendéglőben fognak vacsorálni.
Én azt gondoltam, hogy ez javára lesz a nagyságos úrnak, ha meghozom a hírt, hát elmentem a fasorba, de otthon azt mondták , hogy a hotelbe tetszett menni, az inas meg azt mondta, hogy valószinűleg ebbe a hotelbe, mert ez az első... így hát aztán...
- Igenis, csókolom a kezit.
Csönd lett.
A szegény asszony nem mert tovább beszélni, mert látta, hogy a nagyságos úr egyszerre nagyon komoly lett.
- Jól van - mondta Orsovai - köszönöm a szívességét, itt van, ez a magáé...
Pénzt adott neki.
A házmesterné kezet akart érte csókolni.
Kiment, örült szegény, hogy mehetett.
Most már kellett gondolkozni.
Ezt volt az utolsó nap, a kis Anna holnap reggel beül a vonatba és örökre elmegy.
Hangosan mondta ezt a szót:
És ez fájt neki.
Mind ezek a nagy szavak: "soha, mindig, örökre", fájtak neki.
De még soha nem fájt egyik se oly nagyon, mint most ez az "örökre".
Ezek az r-ek, meg az a k a második r előtt úgy hangzik, mintha valami nagy alkotmány dőlne össze recsegve , ropogva, maga alá temetve mindent: örökre, örökre...
- Istenem, mit csináljak? - szólt hangosan, s úgy tett, mint a rossz, vidéki szinészek: a balkezét a szívére szorította, jobbjával a homlokát fogta.
Mégis csak a legrosszabb szinészektől tanulunk meg szenvedni és a legrosszabb regényeken tanulunk meg sírni.
Talán most érezte először ez a szegény ember, hogy milyen véghetetlenül nyomorult szamár ő tulajdonképpen, hogy nincs egyetlen gondolata sem, s hogy hiányzik belőle minden, amivel csak egy kicsit is segíteni tudna ennyi szenvedésen.
Gyöngesége tudatában másokra gondolt, jóbarátaira, akiknek váltót írt alá, a nagy urakra, akik pénzt kaptak tőle, a vállalatokra, amelyek megpumpolták, a száz meg száz részvényre , kölcsönre, alamizsnára, ajándékra, adományra, amiért cserében most nincs egyetlenegy okos fej sem, amely segítségére tudna jönni.
Egyedül állt egy hotelszobában, egyedül a világ közepén.
Magára kapta a télikabátját, fejébe tette a cilinderét és lement az utcára.
Nem tudta, hogy miért; az utcán mindig kell valaminek történnie.
Ha az ember kimegy az utcára, akkor mennie kell valamerre, valahova, s ez mindjárt foglalkozás; ahová megérkezik, ott mondani kell valamit, törődni kell valamivel, ez mindjárt tett.
Ha az ember nem tud akarni valamit, hát így viteti magát.
- Istenem, már négy óra... egész délelőtt aludtam...
A választási iroda felé ment.
De már éppenséggel semmire sem gondolt, mert egy utcasarkon, ahol keresztülkasul voltak raggatva a színes plakátok, hirtelen felkiáltott:
- Hogyan, ma van a választás?
És erre a fölfedezésre megfordult s elindult az ellenkező irányba.
Bánja is ő most , válaszszanak akit akarnak.
Visszamenjen könyörögni a feleségéhez?
Nem, ezt nem lehet.
Különben is messze van innen a fasor.
Csak ment, bandukolt az utcán a járókelők között, s hogy ne fájjon olyan nagyon az a valami a lelkében, újra kezdte mormogó hangon a számolást:
- Egy, kettő, három, négy...
De most a száznál nem állt meg.
Ebben az órában már nagyon élénk volt a választási helyiség.
A délelőtt nyugodtan telt el kormánypárti szavazatokkal; amelyek közé csak ritkán keveredett egy-két pirostollas jakobinus.
Tizenkettő után jöttek a hivatalnokok s a gyári munkások .
Ekkor már sűrübb lett az iskola udvarán a pirostollas csoport s a jakobinus vezérek tízével küldték a tornaterembe a szavazókat.
Egy óra körül ebéd volt, szüneteltek egy kicsit, mert ritkán jöttek a szavazatok.
A nagy lármát, a mozgást estére várták .
A fiakkerek rendben működtek.
A kocsisoknak szép zöld karszallagjuk volt és minden kocsis mellett egy csirkefogó ült a nemzetiszinű zászlóval s unos-untalan ezt ordította:
Az elemi iskola előtt, amelynek tornatermében folyt a szavazás, magas deszkafal választotta ketté az utcát.
Az egyik oldalon a pirostollasok mentek be az iskolába, a másikon a zöldtollasok.
Itt a deszkafal mögött ordítoztak, mindenféle nótákat énekeltek, amelyekben előfordult Orsovai neve.
A közeli kávéházakban, ahol kis kartonjegyekkel fizettek a választók, nagy volt az élénkség.
A füst és a borgőz közül, amikor kinyitották az ajtót, ki-kirebbent egy hangosan szónokló hang, vagy máshonnan valami fojtott, füstbefulladt dühös éljenzés.
Az egyik előkelőbb kávéházban a nagy urak foglaltak helyet.
Ezek közt képviselők, nagykereskedők , bankigazgatók, börziánerek, nagyobb vállalatok vezetőemberei voltak, akik mind oly hallgatag komolysággal vártak az egyre sötétedő alkonyatban, mintha a szomszéd szobában valami kedves betegük sorsa éppen most dőlne el.
- Aligha végeznek éjszaka előtt - mondta egy monoklis öreg úr, föltekintve a Lloydból.
Erre a többiek is letették az ujságjaikat s elevenebb lett a hangulat.
Ugyanekkor nyilt ki a dupla üvegajtó s belépett rajta a Lipótvárosi Kaszinó egyenruhás szolgája .
Az egyik uriember egy cédulát adott neki:
- Itt van, Sándor, siessen vele.
És mondja megy a Kiesemann nagyságos úrnak, hogy jobban tenné, ha ide jönne.
Mondja meg neki, hogy itt vagyunk...
A szolga is kiváncsi volt, megnézte a cédulát:
- Hétszáznyolcvan, kétszáznegyvenöt...
Elmosolyodott s olyan mozdulatot tett, mintha mondaná: "Minek ez az izgalom, ha ily nagy a többsége?"
Aztán elment.
Az urak disputába kezdtek s szidták a jutagyár munkásait, akiket a maga részére hódított a jakobinus ügyvéd.
Majd a telefonhoz hivták egyiküket.
- El kell mennem - mondta, amikor kijött a fülkéből - a csavargyáriak még mindig nem jöttek...
Ez is elment.
De ujak jöttek helyette, üdvözölték egymást, összetolták az asztalokat s egyre nagyobb lett körülöttük a füst.
- Kétségtelen, hogy ma ez a legérdekesebb választás az országban - szólt az egyik.
- Istenem, istenem... - csóválta a fejét egy pofaszakállas, kövér ember, az ingadozó kőszénbánya-vállalat igazgatója.
Ez nagyon pedáns ember volt s neki voltak a legkeservesebb napjai Orsovai miatt.
Alig hogy kilábolt abból az átkozott becsületügyből, most itt az ujabb izgalom, az ujabb nyugtalanság.
- Mit jajgat maga? - vetette oda neki egy úr, akinek a fején volt a cilindere.
- Mit jajgatok?
Mi történik, ha ez az ember megbukik nekem?
Ez az.
Nekem.
Ez volt a helyes kifejezés.
Mindezek az urak, akik itt ültek, mindazok , akik kaszinóban gyülekeztek és félóránként hirekért küldték a szolgát, mindazok, akik vidéken izgatottan várták a szavazatok arányát jelző sürgönyöket, joggal mondhatták , hogy nekem.
Igenis, nekik bukik meg, ha megbukik s nekik lesz meg, ha meglesz.
Az a száz meg száz szál, amely Orsovaihoz fűzte a vállalatok, részvények és mindenféle már megtörtént és reménybeli kölcsönök révén ezeket az embereket, most nagy izgalomban izzott, reszketett, mint valami nagy esemény előtt álló ember idegrendszere.
Úgy érezték, hogy még csak a képviselőség hiányzott ahhoz, hogy Orsovai igazán császár legyen ebben az országban s féltek, hogy megrendül a hatalma, ha elbukik.
Ujabb félóra telt el s a szolga ismét megjelent.
- Nyolcszáznegyven , kétszáznegyvenhét.
Biztos volt a győzelem.
A pirostollasok kimerültek, kínos munkával tudtak csak felhajtani egy-egy szavazatot.
Az Orsovai-pártnak pedig százakra menő tartaléka volt még s azonkívül mind a hivatalnokokat estére várták.
Olyannyira, hogy a választási iroda nagyon csöndes helyiség lett, egy hideg pont a körötte forrongó, üvöltő embertömeg közepette.
A szabó nyugodtan állt a falra függesztett listák alatt s a szemével parancsolt az irnokoknak.
Egy pisszenés se hallatszott az irodában, egy fölösleges ember se volt benne.
A hireket egy kis ablakon adták be a szabónak, aki egy másik kis ablakon csúsztatta ki az utasításokat.
Nyolc óra körül nagy volt a lárma a választási helyiség körül.
Munkások és hivatalnokok jöttek.
Most már az összes fiakkerek dolgoztak, sőt a külvárosból omnibuszok hozták a szavazókat.
A kis ablakon kifüggesztett cédulán ez állt:
Az utcán nyüzsgött a nép s Orsovai nevét ordította.
A kocsmából világosság áradt és a kurjongatástól minden ablak reszketett.
Mindenünnen ének és ordítás hallatszott s még az utca hideg esti levegőjén is érezni lehetett a dohány és a bor szagát.
A gázlámpák félhomálya megnövesztette a tömegeket s a mellékutcákból kiforduló csoportok oly félelmetesen nagyoknak látszottak, mintha ez estén az egész város idejött volna tüntetni, énekelni, a vállára emelni Orsovai Pált.
Orsovai Pált, aki e pillanatban a város egyik távoleső részén úgy surrant végig a házak mellett, mint valami üldözött tolvaj.
A kalapja hátra volt csapva a fején, a télikabátja nyitva.
Szinte bukdácsolva ment, mint valami részeg.
Sietett.
Az egyik kis utcából a másikba fordult, beleütközött a szembejövőkbe, bocsánatot kért, tovább szaladt.
Végre megállt egy ház előtt s aztán bement a kapu alá.
Becsöngetett a házmesterhez.
A szegény asszony megijedt, amikor ilyen izgatottnak látta a nagyságos urat.
A nagyságos úr, szegény, bebukott a konyhába s megfogózkodott a kredencben.
- Asszonyság - mondta - én be akarok nézni az ablakukon... látni akarom, ahogy pakkolnak...
S bólongatott a fejével, lemondólag, keservesen.
A házmesterné megmutatta neki az ablakot s Orsovai odaállt a falhoz s benézett a szobába egy hasadékon, amely a leeresztett függöny és az ablak félfája közt maradt.
Benn valóban pakkoltak.
Két nagy kézitáska nyitva állott az asztalon, két nagy koffer pedig a fal mellett.
Landauer úr ingujjban járkált, hordta a fehérneműt és a ruhát, a felesége pedig egy kiskendővel amúgy szobalányosan bekötött fejjel rakta be a kofferbe az elvinni valót.
Orsovainak kinyilt a szája, hogy meglátta őket.
Most a feje is kezdett fájni, s azon vette észre magát, hogy sír.
A mellét rázta a fájdalom, s a szeméből könnyek jöttek .
Nem tudott egyebet tenni, nagy tehetetlenségében motyogva ismételte ezt a szót:
A szája félrehúzódott, mint a gyerekeké, akik vissza akarják fojtani a sírást.
Benn elfáradt a csomagoló pár.
Landauer úr leült a kanapéra, s az ölébe vette a feleségét.
Az asszony elhelyezkedett a térdén, s mind a két karjával átölelte a férjét.
Aztán csókolni kezdték egymást.
Az asszony rászorította az ajkát a férje szemére, az pedig visszaadta a csókot, belefurakodva szájával az asszony telt nyakába, a mellébe, ahol kétfelé volt hajtva a blúz és szabadon maradt egy kis puha fehér háromszög.
Nagyon boldogok voltak, s látni lehetett rajtuk, hogy hosszas szenvedés után végre nyugodt új életet kezdenek, s hogy ez mérhetetlen örömmel tölti el őket.
Most már mintha egybeforrtak volna, szorosan átölelték egymást, s Orsovai látta, amint a férfi két széles keze szoritja az asszony hátát, minden nagy csók után elbocsátva egy kissé, aztán vonagló mozdulattal magához kapva, a melléhez szorítva az engedelmes asszonyi testet.
Az asszony fölállt.
Rámosolygott a férjére és tűzpiros volt az arca.
A kendője félrecsúszott, ezt igazgatta.
Ekkor látta Orsovai, hogy a blúzán most nagyobb a nyilás, csókolózás közben kibomlott néhány gomb - vagy kibontották.
Ezt a férj is észrevette, fölugrott, magához kapta az asszonyt és vad mozdulattal fúrta be a fejét az asszony mellébe, a blúz alá, amely most már egészen kinyilott.
Szinte látni lehetett az asszony minden mozdulatán, hogy mely pillanatban kap egy vad csókot a melle, ilyenkor mindig egy kicsit hátracsuklott a feje.
A szemét lehunyta és égő arcán elégedett asszonyi mosoly bujdosott, azzal az erősen érzéki hangulattal , amelyet minden lehunyt szemmel mosolygó arc kelt.
A kis Anna ebben a percben boldog , szerelmes asszony volt, aki örömmel adja oda magát a férjének, s akit a hitvesi engedelmességnek ez a szent gondolata annyira kielégít, hogy ráér egy kicsit arra a kellemes csiklandásra is figyelni, amit a mellére kapott csókok nyomán érez.
Az ablak alatt sírt Orsovai.
Nem szégyelte a könnyeit, sűrűn folytak le az arcán , végig drága asztrakángallérján.
Nem bírta tovább nézni ezt a két boldog embert .
Kiszaladt a kapun, s megállott a kapu előtt.
- Hova menjek? - mondta és alig tudott a lábán állni, mert reszketett a térde.
Egy omnibusz vágtatott arra.
Tele volt külvárosi polgárokkal.
Most hozták a majorosokat, a kertészeket, a vasuti őröket, a villamos konduktorokat, a tejesgazdákat.
Az ócska omnibusz nagy csörtetéssel haladt el előtte, s a bennülők vígan énekelték:
A bakon ülő fiú lengette a zászlót és ordított.
A lovak vágtattak, s az utca csirkefogói fütyölve, visítva szaladtak a kocsi után.
- Hova menjek? - mondta Orsovai.
Tíz óra felé járt az idő, de a város élénkebb volt, mint valaha.
Mindenütt világosság, fáklyák, ordítozó, szaladó emberek.
Az izgatottság most volt a legnagyobb, mert már kitűzték a zárórát.
Orsovainak több száz többsége volt, s a szabó nyugodtan gyújtott szivarra a választási irodában.
Az iskola vörös fényben úszott, mert fáklyások álltak előtte, megvilágítva a feketén nyüzsgő tömeget , amelynek nyomása alatt recsegett a deszkafal.
Az utca végén komor fekete vonalban állott két sor lovasrendőr.
A gyalogosokat most váltották fel; kettesével jöttek végig a tömeg közt.
A korcsmákban már nem volt senki.
Mindenki az iskola körül tolongott, s a lovasrendőrök már kétszer ugrattak neki a türelmetlen tömegnek, amely be akarta zúzni az iskola kapuját.
Ott szorongtak a tömeg közt a kávéház cilinderes urai, a börziánerek és bankigazgatók is, ők már boldogok voltak, de akarták hallani a választási elnök hivatalos szavát.
Ebben a szorongó, türelmetlen várakozásban telt el egy félóra.
Pontban háromnegyed tizenegykor kinyilt az iskola kapuja, s kivonult rajta a választási elnök, nyomában a szavazatszedő bizottságokkal, a bizalmi férfiakkal, s felment egy kis szószékre , amelyet az ő számára tákoltak össze délben az asztalosok.
A kis szószék a deszkafal tetejében volt, úgy, hogy innen mind a két párt láthatta az elnököt.
Az elnök a kezébe vett egy ív papirost s az egyszerre elcsöndesedett utcán végigharsogott a hangja, amint a törvényszabta formulát felolvasta.
- Tehát, igen tisztelt polgártársaim - végezte beszédét - az önök határozatából Orsovai Pál lett kerületünk képviselője, ezernyolcszázhét szóval ötszáztizennyolc ellenében.
Midőn ezt...
A többit már nem lehetett hallani.
Óriási üvöltés szakadt ki a torkokból, lengették a kalapokat, magasra emelték a fáklyákat, s az elnök a szószéken néhány nagy gesztus után magasra emelte a kalapját.
Erre megmozdult az egész tömeg, előre jöttek a lovasrendőrök, s most már nem lehetett bírni ezzel az iszonyatos nagy hanggal, amely nagy hullámzással verte a házak ablakait, megreszkettette a gázlángokat, s összecsördítette az egymás mellett álló tányérokat a csöndesen vacsorázó családok asztalán.
A tömeg nagy kavarodással indult el egy szabadabb térre, ahol megvárhatja az Orsovaiért ment küldöttséget.
A küldöttség az egész napi izgalomtól idegesen, gyors fiakkeren robogott a városligeti fasorba.
Lökdösték egymást, hogy melyik legyen az első, aki értesítse Orsovait a boldog ujságról.
Csöngetésükre kijött a szobalány.
- Mondja meg a nagyságos úrnak, hogy itt van a küldöttség.
A szobalány megijedt a sok cilinderes úrtól, s nagyra nyitott szemmel szaladt fel a lakásba.
- Nagysága kérem - kiáltotta - itt van a...
Egy dühös hang kiáltott rá:
Az öreg Hutkinson a szoba közepén állt, s egy órát tartott Elly füléhez.
Végre elkészült az első önálló óra, s az öreg ragyogó szemmel mutatta meg a lányának.
Az órából valóban jött valami ketyegő, rendetlen kis zörej, s Elly mosolyogva mondta:
- Hogyne hallanám, papa... nagyszerű... úgy jár, mint egy óra, amit az órásnál vesz az ember...
Erre aztán levette a füléről az órát az öreg, s csöndesen szólt a szobalányhoz:
- Most már beszélhet.
Ki van itt?
- Itt van, kérem, a küldöttség.
- Én nem tudom, nagysága kérem, csupa elegáns urak...
Az asszony fölkapta a pongyolája uszályát és lement.
Az urak az előcsarnokban hangosan üdvözölték.
- Nagyságos asszonyom - mondta izgatott hangon az egyik - tartom szerencsémnek önnel közölni, hogy kedves férje tíz perc óta kerületünk képviselője.
- A férjem nincs itthon - felelt nyugodtan Elly.
- Úgy hallom, hogy a Hungáriában lakik.
Halotti csönd lett, ahogy az asszony ezt ily kimért, öntudatos nyugalommal kimondta .
Az urak csudálkozva néztek rá, s Elly folytatta:
- Sziveskedjenek a Hungáriába fáradni, talán ott megtalálják.
Azzal meghajolt és visszament.
- Mi történt maguknál? - kérdezte távozóban az egyik úr a szobalánytól, amint az kinyitotta nekik az ajtót.
- Én nem tudom - felelt a lány - a nagysága visszamegy az öreg úrral Amerikába...
A fiakkerben csönd volt.
Erősen meghatotta az urakat ez a nagy családi dráma, amelyre oly váratlanul bukkantak.
Aztán megszólalt az egyik:
- Lám, a milliomosok se boldogok.
Egy másik csöndesen jegyezte meg:
- Az asszony Iványi Sándornak a szeretője...
Robogtak a Hungária felé.
Aztán egy harmadik is megszólalt:
- Ezt csak mondják.
A világ nagyon komisz.
A Hungáriában sem találták.
Most már megijedtek az urak, s nagyon nyugtalanok lettek .
Az idő egyre telt, a hatalmas tömeget nem lehet éjfélig váratni az utcán.
De nem tudták, hova menjenek, hát visszaüllek fiakkereikbe, a vezérük visszatette belső zsebébe a mandátumot és visszarobogtak a választási helyiség felé, Walzer úrhoz , tanácsért.
A nép még mindig várt, éljenzett, türelmetlenkedett az utcán.
A rendőrkapitány kérésére a választási elnök egy kis beszédet intézett a tömeghez, felszólítva tisztelt polgártársait, hogy legyenek csöndben, amig szeretett képviselőjük megérkezik.
Amikor a küldöttségek fiakkerei karriérben vágtattak végig a téren, a választási helyiség felé, a tömeg abban a hitben, hogy most hozzák a képviselőt , kieresztette nagy hangját, előre nyomult, megvadította a rendőrlovakat, s ordító örömmel rohant a kocsik után.