Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beniczkyné Bajza Lenke
Saját kezébe
Keletkezés ideje
1886
Fejezet
12
Bekezdés
1099
Mondat
2296
Szó
25901
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
IV. FEJEZET.
Lydiának az öröme hirtelen ijedtséggé változott, midőn későn este Szászhalmy Lothárt az udvarra lépni látta, hol ő a ház előtt föl s alá járkált, lelki nyugtalanságát a mozgás és hűvös lég által remélve csillapítani.
- Hol van a báró? kérdé Lothár, melegen szorítva meg a leány kezét.
- Szobájában.
- Tudja, Lydia, miért jöttem.
Sokáig tartott beszédem s vitám Györgygyel és az ügyvéddel, ki az ő pártján van s mivel fél óra mulva vissza kell utaznom a fővárosba , nem akarok távozni addig, mig atyjával nem beszéltem.
- Engedjen egy tanácsot adnom, mondá elfogult hangon Lydia.
Ne szóljon most még vele.
- Miért?
- Ő nagyon sokat tart a családi békére s egyetértésre.
A viszálykodást nagyon kárhoztatja.
Majd ha minden ügye-dolga rendben lesz bátyjával, akkor lépjen hozzá s mondja meg neki, a mit akar.
- A közöttünk fenforgó viszály nincs befolyással házasságomra, én így vagy úgy gazdag ember vagyok.
El tudom tartani nőmet, itt csak egy gát lehetne, Lydia, ha ön nem szeret.
- Nem óhajtok még férjhez menni.
Lothár megdöbbenve nézett reá.
- Nem - óhajt - férjhez - menni? dadogá.
Elutasítása ez kérelmemnek?
Kosár!
Valóban nem tudom, mit higyjek önről...
- Ne gondolkozzék szavaimon.
Ne adjon rejtett értelmet azoknak.
Nem óhajtok még férjhez menni, alig töltém be a huszadik életévemet.
Boldog vagyok s nem tudom, a jövőben mi vár reám; a bizonytalanságtól mindig borzadtam s atyám is teljesen egyedül maradna.
Lothár gúnyosan nevetett.
- És azt hiszi, hogy én e kifogásokat elhiszem? kérdé boszúsan.
Gyermeknek vagy együgyűnek tart, midőn ily jámbor okokat hoz föl óhajtásom ellen?
Feleljen őszintén : akar -e nőm lenni vagy nem?
Birom szavát s igen különös véleményben volnék arról, ha azt most visszavenné, midőn azt hiszi rólam, hogy szegény vagyok!
- Nem veszem vissza azt, a mit némán bár, de megigértem.
Csupán várakozásra kértem önt.
- Mily czélból, mi ok volna arra?
Szóljon tartózkodás nélkül, mondja el okait s ha meggyőz, várakozni fogok.
Lydia a legkétségbeejtőbb helyzetben érezte magát s nem tudta eltitkolni habozását .
Lothár mind komorabban tekintett reá.
- Kénytelen vagyok önnek megvallani, hogy atyám részéről ma még tagadó választ nyerne, mondá végre s ennek nem akarom kitenni.
- Tagadó választ?
Miért?
- Beszéltünk e dologról, miután kegyed elment s ő azt mondá nekem: Hozza először Lothár rendbe a dolgait!
- Azok rendben vannak.
- György visszaadta önnek a vagyont?
- Biztosítá az összes jövedelmet s abból fényesen megélhetünk.
A vagyonért majd pörölni fogok.
Lydia nem felelt.
- Nos? még mindig ellenzi, hogy atyjával beszéljek? kérdé Szászhalmy hévvel , haraggal, türelmetlenül.
- Nem szólhatok többé semmit, viszonzá halkan Lydia.
Tegyen, a mit akar.
Lothár helyeslőleg intett s a báró lakása felé sietett, míg a leány könyes szemekkel nézett utána és egyedüli menekvését atyja válaszától várta.
Reménye azonban arra nézve nem sok lehetett.
Majdnem fél óráig tartott a két férfi között a tanácskozás s ez alatt teljesen elsötétedett a láthatár.
Komor felhők tornyosultak az égen s Lydia dideregve ment a társalgó-terembe, hol a lobogó tüzű kandallóhoz ülve, szomorú gondolatoknak adta át magát.
Elégedetlen volt a sorssal, az eseményekkel s legelső sorban önmagával.
Könnyelműnek , meggondolatlannak látta magát s végelkeseredést érzett a miatt, a mibe oly ész nélkül sodortatott.
Remélni, várni, tűrni, ez lett volna helyzetében a leghelyesebb megoldása amaz érzelemnek, melyet az első percz óta György iránt táplált, kiről tudta, hogy legkevésbé sem törődik vele, de kinek már annyira mégis ismerte a jellemét, hogy lángra ha nem könnyen lobban is, egykor, mélyen, bensőségteljesen és változatlanul fog szeretni...
Most itt lett volna az alkalom, hogy ezt az érzést ő lassan , csendesen felköltse maga iránt szivében.
Most, midőn ő mindig itt lesz közelében s a szomszédság, az unalom, talán a kénytelenség, más nagyobb mulatság hiányában , folytonosan összehozza őket.
Szerette volna megölni magát s új és új rettegéssel pillantott az ajtóra, hol atyjának s Lothárnak a félelmes hirrel jönniök kellett.
Egyszerre gyorsan felnyílt az, Lothár örömtől ragyogva rohant be rajta, Szécsytől követve.
- Lydia, kedves Lydia! kiáltá az ifjú zajos elragadtatással.
Atyja megegyezését birom s igy csupán az ön »igen « -jét kell még hallanom.
A leány gyorsan ugrott fel helyéből s önkéntelen felnyitá ajkát, talán tiltakozni akart.
De atyjának egy szigorú, merev, parancsoló pillantása visszariasztá s lesütött szemmel, lezárt ajakkal állt vőlegénye előtt, ki kezeit kezében tartá.
- Meglepett e hir? kérdé, magához téríteni akarva őt Szécsy.
Mást vártál mai beszélgetésünk után, de Lothár meggyőzött engem arról, hogy körülményei rendben vannak és én nem késtem óhajtástokat teljesiteni.
Az utolsó szót, jelentőséggel ejtette ki.
- Mondja, mondja gyorsan Lydia! kiáltá az ifjú.
Mennem kell s hallani akarom ajkairól szerelmi szavát.
- Szeretem! súgá halkan, erőfeszitéssel a leány és eltűrte, hogy Szászhalmy karjaiba zárja őt, homlokára csókot nyomjon s édes, hízelgő neveket adjon neki.
Azután elváltak.
Szászhalmy még az állomásra akart jutni s kocsija az ajtó előtt várt.
Lydia félholtan maradt a szobában, honnét atyja is távozott, vendégét kikisérvén s midőn visszajött, arcza örömöt, megelégedést fejezett ki, mint a ki jól végezte dolgát.
- Most már nyugodt vagyok jövőd miatt, mondá leányának, Lothár elmondá vagyoni körülményeit s arra kért, hogy beszéljek Györgygyel, hogy adjon át neki a birtokokból egyet, hova lakni mentek.
- Ne tegye, atyám! kiáltá kezeit összetéve Lydia.
Csak ezt ne tegye.
- Miért? kérdé meglepetve Szécsy.
- Ne avatkozzunk mi a fivérek dolgaiba s ne higyje György, hogy érdek vezérel bennünket a vagyonnál.
Lothár mondá, hogy úgy is biztosítva van.
- Nem bánom, legyen, a mint akarod.
Igazad van.
György azt hihetné, hogy ügyeikbe akarok avatkozni.
Erről az oldalról tehát meg volt nyugtatva Lydia s másnap örömmel vette Alice levelét, melyben ez tudatta vele, hogy a napokban Szászhalomra jön s meg is érkezett a kitűzött napon és Lydiának érkezését megizenve, az sietett őt felkeresni.
Felkeresni őt és látni mást.
A kivel még nem találkozott, de a kire éjjel-nappal gondolt.
Ébren és álmaiban.
Siratta őt, ki soha nem volt az övé .
Kesergett elvesztésén, holott az soha egyetlen szóval sem adott reményt neki semmire.
Midőn a kastélyba ért s a barátságos, fűtött, előcsarnokba lépett, György jött elébe és melegen üdvözölték egymást.
- Úgy -e, nem neheztel bárónő, hogy még nem kerestem föl? kérdé mély hangzású , kellemes csengésű hangján az ifjú.
Nagyon sok dolgom volt eddig s még más valami is visszatartott.
Féltem, hogy terhökre leszek.
- Ezt nem hiszem, mondá mosolyogva Lydia, míg belsejében minden idege reszketett.
Ha mással nem tudnám is megczáfolni szavait, elég, ha a falusi magányra és annak egyhangúságára hivatkozom.
- Most az egy kissé megélénkül, húgom ittléte által, ki pár hétig itt marad.
- Ennek örülök.
Hol van?
E társalgás közben a nagyterembe értek s Lydia letette kalapját.
- Mindjárt itt lesz.
Az öreg Eszterhez ment át a gazdasági udvarba, hol meg akar valamit tekinteni.
Leültek egymással szemközt s pár pillanatig akaratlanul hallgattak.
Az ilyen hallgatást csak az ismeri, a ki egykor valakit nagyon szeretett s azzal váratlanul összejött és teljesen átadta magát boldogságának, nem véve észre, hogy néma, hogy egyetlen szó sem jut eszébe, hogy minden körülötte lévő tárgy fényárban úszik, örvend, az érzelmek diadalát, nagyságát hirdeti s ő a nélkül osztozik a dicsének hirdetésében, hogy ajka hangot adna.
György csodálkozva szemlélte társnője elmerült arczát s mert élvezetet adott neki e szemlélet, ő is hallgatott.
És hallgattak mind a ketten.
- Kegyed most mindig itt fog lakni? kérdé végre Lydia, mintegy szavakba öntve azt, a mi foglalkoztatá.
- Mindig, állandóan, örökre.
- Nem megy utazni?
Úgy tudom, nagyobb utat még nem tett.
- Majd egyszer, talán évek mulva.
Nem vágyom a változatosság után és sok teendőm van itthon, a mit előbb el kell végeznem.
- Meg fogja únni, a telet és nyarat egyaránt Szászhalmon tölteni.
- Kegyed megúnta már?
- Nekem más életem, más igényeim vannak.
- No lássa, pedig ön még fiatal , tapasztalatlan.
Vágynék látni a világot, ismerni az embereket, míg én mindebből nem óhajtok semmit s legörömestebb élek e kis csendes zugban és egyedüli óhajtásom, hogy itt boldog legyek.
- Ez szerény kivánság öntől, mondá akadozva Lydia.
Öntől, kinek mindene megvan minden jóhoz.
- Attól függ, mit nevezünk jónak, bárónő.
Meg vagyok győződve, Alice nővérem egészen másban keresi az élet varázsát, mint kegyed.
- Egyéniségünktől függnek követeléseink, de Aliceszal mi nagyon rokonszenvezünk s a mi neki örömet okoz, rendesen mulattat engem is.
- Falun az ember sokkal csendesebb, jobb, szerényebb még szórakozásaiban is s azt hiszem, kegyed mindnyájunkat csak félig ismer, csak úgy, a milyenek itt vagyunk .
Csodálkoznék, ha Alicet látná, vagy Lothárt, sőt még engem is, a fővárosban.
Az alkalom sokat tesz s a legtöbb embernek abban van az ereje, hogy az alkalmat kerüli el.
- Olykor lehetetlen azt tennünk.
Tudjuk, látjuk a veszélyt, ismerjük a következményeket s nincs erőnk visszavonulni az ártól, mely okvetlenül magával sodor.
- Kegyed bizonynyal nem volna ily gyenge.
- Miért hisz ily sok szépet rólam?
Társalgásunk alatt most másodszor árulja el rólam táplált jó hitét.
Aligha érdemlem ezt öntől, ki oly keveset ismer.
- Kegyeddel csak egyszer kell beszélnünk, hogy tisztában legyünk jellemével.
Lydia önkéntelen elhalványodott.
- Ne koczkáztassa ítéletét.
- Jó, nem állítok teljes biztossággal semmit.
Igaza van.
Komoly véleményt csak hosszabb összeköttetés után formálhatunk.
Most alkalmunk lesz gyakran összejönni s a tavasz fejlődésével az én ismereteim is tágulni fognak s akkor majd nem mondhat ellent, ha ismétlem s megerősítem, a mit most még csupán hitem sugallt.
Lydia alig birta visszafojtani ajkán az öröm felkiáltását társa ez utolsó melegen kiejtett szavainál s teljesen elfelejté, hogy rá nézve az már alig jelenthet valamit.
Hévvel ugrott fel, midőn Alicet belépni hallotta s György szavainak hatása alatt áradozva ölelte meg barátnőjét, ki meglepetve tekintett szemébe, szokatlannak találva a komoly Lydiának ezt az ömlengését.
- Most magokra hagyom önöket, mondá György mosolyogva s midőn kiment, Alice még egyszer megölelte Lydiát.
- Mily nagy köszönettel tartozom neked, kedves Lydiám, hogy Györgyöt ily jó hangulatra gerjesztéd.
Anyánk halála óta nem láttam ajkán mosolyt s most szemében derűlt fény csillogott.
Ezt csak te tudtad előidézni nála.
Lydia mélyen, kérdően, feszülten tekintett szemébe, ha nem tudja -e titkát, ha nem irónia -e tőle, a mit most mondott.
Úgy érzé magát, mint a halálos bűnnel terhelt vétkes, ki minden arcznál, minden szóban titkos czélzást vél rejleni.
De megnyugodott.
Alice teljesen őszintének látszott, midőn e szavait elmondá s az egész látogatás alatt mindketten a legjobb kedvben voltak.
Lydia későn este ment haza s a rendesnél sokkal nyugodtabban aludt.
Valami nehézség alól szabadult fel szíve.
Alice könnyed modora, mindenen gyorsan átsikamló eszméi csodálatos harmóniába hozták egyensúlyukból kiesett gondolatait s reménységet érzett keletkezni agyában, szivében egy derültebb jövő iránt, melyet napok óta sötét fátyol borított előtte.
Kellemes és boldog napokat töltött.
Majd Alice volt nála, majd ő ment a kastélyba s rendesen György is jelen volt ez összejöveteleknél.
Olykor az öreg Tergovay is hozzájok szegődött s hosszú sétákat tettek.
Szászhalmy Lydiával ment elől, Alice grófné az ügyvéddel utánok és olyan gyorsan teltek az órák Lydiára nézve, hogy álomnak tetszett ez az egész idő.
Egy napon Szécsy báró csodálkozását nyilvánította a fölött, hogy Lothár egyetlen szót sem hallat magáról.
- Talán megbánta már az egész dolgot, viszonzá Lydia s a báró látta a reményteljes kifejezést, mely e szavak alatt vonásait elöntötte.
A következő nap Lydia, gyönyörűnek látván az időt, korábban kelt, mint rendesen s a közel fekvő erdőbe indult.
Harmatos reggel volt s a tavasz fejlődése minden fűszálon , minden fakadó levélen ki volt fejezve.
A jávor-, kőrisfák és bükkök békés egyetértésben hirdették a kikelet fakadását s a szilfák felduzzadt törzseiből alácsurgó nedv omlott, míg a platánok, beillatozva a levegőt, apró zöld levélkéik zizegve sugdostak a reggeli szellővel.
Lydia széles karimájú kalapját hátravetve, élvezettel hagyta arczára ömleni a nap verőfényes sugarait s könnyű léptekkel suhant át a puha réteken, midőn a láthatár végén szemközt jövő lovast pillantott meg, kiben György erőteljes alakját ismeré fel.
A találkozás elkerülhetetlen volt köztük s nem is óhajtá kikerülni egyikök sem, de mind a mellett észrevehető elfogultsággal cserélték ki üdvözleteiket.
A leány azonnal észrevette Szászhalmy arczán, hogy belsejében valamely kellemetlen érzés dúl, mi vonásain, szemének tekintetén erősen ki volt fejezve s a mit kérdezni nem mert, de ellenállhatatlan vágyat érzett megtudni.
- Hová siet ily korán reggel, bárónő? kérdé György, lovát megállitva s leszállva a nyeregből.
- Az erdőbe megyek.
- Szabad elkisérnem?
- Kegyed már visszatérőben volt hazafelé.
- Nincs meghatározva érkezésem s lovam eljön utánunk.
Ha nem vagyok terhére, együtt megyünk.
Lydia némán intett és megindultak, szíve telve volt boldogsággal, de csodálkozva látta, hogy bár György mellette halad, egyetlen szót sem szól hozzá s csendesen , némán mennek egymás mellett.
- Szabad tudnom, miről gondolkodik ily elmerülten? kérdé végre tőle, midőn nagyon hosszúnak látszott már a hallgatás.
- Ma nagyon kellemetlen híreket kaptam Budapestről, melyek igen lehangoltak.
Lydia nem merte kérdezni, minők azok.
Kis idő mulva György gyorsan hozzá fordult.
- Hallott kegyed valamit anyánk hátrahagyott végrendeletéről? kérdé élénken.
- Tudom, hogy minden vagyonát önre hagyta.
- Mit tart kegyed e végrendelkezésről?
- Még nem gondolkoztam rajta.
- E kitérő feleletből látom, hogy talán csak részben, de osztja azok nézetét, kik azt hiszik, hogy ezt a rendelkezést én befolyásoltam.
- Ön? kiáltá csodálkozva a leány.
Ezt sem én, sem más nem fogja hinni, a ki önt ismeri.
- És mégis vannak olyanok.
Például saját öcsém, Lothár!
Nála senki nem ismerhet jobban s ő képes feltenni rólam, hogy vagyonát én raboltam el.
- Ez lehetetlen!
- Ma vettem ennek legnagyobb jelét.
Ma vettem az iratokat, melyekben tudósítanak , hogy törvényes keresetet indított ellenem.
Erre nem hittem volna őt képesnek.
Lydia meghatva nézett reá.
Olyan mély fájdalom volt hangjában kifejezve, szavai annyira telve voltak panaszszal, hogy akarata ellenére könyet érzett szemébe szökni s egy pillanatra elforditá fejét.
- Ez meggondolatlan tett volt tőle.
- Nemde?
És én semmit sem tehetek.
Szavamnak nem hisz s tényekkel nem bizonyíthatok .
El kell tűrnöm a botrányt, a csalás, zsarolás vádját, melyet e tettével reám nehezít .
El kell tűrnöm némán, védekezés nélkül, mert kezeim meg vannak kötve.
- Nem adhatja neki vissza birtokait?
- Nem! mondá György majdnem haraggal.
Az összes jövedelmet felajánlám neki.
Ezzel nem elégedett meg, botrányt akar, pedig nem fog nyerni semmit, csak nevünket állítja pellengére s beszennyez mindkettőnket.
- Nem lehet ezen semmi békés módon segíteni?
- Nem!
Csak egyetlen mód volt s azt már megkisérlém.
Ő nem fogadta el s most már minden késő.
- Mi tartóztatja kegyedet, hogy lemondjon ama javakról? kérdé majdnem merészen Lydia , ki valódi fájdalmat érzett társa bánatos kifejezése fölött.
- A haldoklónak adott eskü, melyet tőlem kierőszakolt.
Büntetni kivánta fiát, ki vétett ellene s legjobban sujtott engem, kit teljes szivéből szeretett.
- Soha sem fogja birni anyja javait?
- De igen, ha majd - egykor - fiai lesznek...
Halkan, elfogultan ejté ki e szavakat György s Lydia elhalványodott.
- Ha majd fiai lesznek! dadogá halkan, borzadva.
Ezekre nem fog kiterjedni az anyai harag, a boszú talán egy elhallgatott néma, de azért iszonyú s nem kevésbé sujtó átok?
- Ezekre nem.
Én fogom nekik visszaadni az örökséget, melynek súlyát talán egy fél életen át nyögve viselem.
- Ez szomorú jövő.
- Borzasztó helyzet és nincs hatalmamban, hogy változtassak rajta.
Nincs mód, nincs lehetőség, hogy Lothárt meg lehessen győzni.
Ő nagyon szivtelen s kegyetlen ember.
Lydia reszketni érzé minden ízét.
- Ha talán Alice beszélne vele s rábirná, hogy vegye vissza panaszát.
Talán ő hathatna reá.
Édes testvéreként szereti ő Szalárdynét.
Vagy talán Szalárdy gróf ... hiszen csak van valakije, a kire hallgat! kiáltá heves kitöréssel Lydia.
Csak van e földön egy ember, a ki eszére téríti.
György meglepetve függeszté rá szemeit.
- Ön kárhoztatja Lothárt? kérdé élénk örömmel.
E szerint nekem ad igazat?
- Ki kételkedik önben?
- Talán egyedül ön nem, bárónő.
Higyje el, oly rossz a világ, annyira silányak az emberek, hogy még az sem számíthat reájuk, ki egész életét hozzám hasonlóan tölté.
- Én fogok vele beszélni, én magam s rá veszem, hogy lépjen vissza e pörtől! kiáltá mindenről megfeledkezve a leány.
- Ön? kérdé csodálkozva György.
- Kegyed nem helyeselné ezt?
- Nem tudnék okot találni reá, mi módon mily jogon s mi okból hozná ezt Lothárnak elő ön.
Most itt volt a percz, hogy Lydia felfedezzen mindent.
Megmondja összeköttetését Lothárral s meggyőzze leendő sógorát, hogy neki ehhez oka és joga van...
És mégsem tette.
Miért?
Mi tartóztatta?
Hallgatott.
Nem volt bátorsága nyelvére venni azt, a mi talán elválasztja tőle Györgyöt, a mit az még nem is sejt s egy sugallat mondá neki : a mi rosszul hatna reá.
Nem!
Ne tudja meg tőle, ne forduljon el, ne tartsa őt is ellenségének s öcscse szövetséges társának, ki oly igaztalanul bánik vele.
- Igaz, monda halkan, bátortalanul.
Jobb, ha elő sem hozom neki...
Ujra némán haladtak egymás mellett.
- Milyen boldog, nyugodt lehettem volna e végrendelet nélkül! mondá gondolkozva György.
E csekély, de atyámról rám maradt birtok, Szászhalom, lett volna egész világom.
Mindig kedvencz helyem volt e falu, de kevés időt tölthettem itt anyám hosszú betegsége miatt, ki folyton oldalánál kivánt látni s most, a legjobb indulattal bár, de ismét feldúlta ittlétemet.
Sem ez, sem más hely nem adhat örömet nekem e földön.
- Vígasztalódjék, mondá érzésteljesen Lydia.
Ön sötétebbnek látja a dolgokat, mint megérdemlik.
Lothár az első haragban, hévben elveszté fejét; meglássa nemsokára lecsillapul és akkor bocsánatot kér s megszünteti a viszálykodást.
- Kegyed nem ismeri őt, bárónő.
- Nagyon makacs?
- Nagyon szívtelen.
Képes volt anyját is megsérteni.
Ki bízhatik az olyan emberben , ki szóval vagy tettel szülei ellen fordul?
Jaj annak, ki egykor neje lesz.
- Így vélekedik ön róla? kérdé borzadva Lydia.
- Fájdalom, így vagyok kénytelen őt leírni, őt, kit szívemből szeretek s ki bármit vétett és vét még ellenem, ha ma hozzám fordul bármiért, kész vagyok neki mindent teljesíteni, kivéve azt az egyet, a mit ő akar.
Lydia kezébe rejté arczát s megállt.
Azt hitte, le kell roskadnia.
Nem birták lábai , tántorogva dőlt egy közel álló fatörzshöz, mely éltető nedvével befecskendezé ruháját s megnedvesíté arczát, mely lángolt és forró volt az izgatottság hevétől.
- Mi baja, bárónő? kérdé meglepetve György.
- Talán a tavasz közeledése, talán a reggel hűvös szele idézett elő fejemben szédülést.
Álljunk meg egy kis időre, nagyon rosszul érzem magamat.
- Üljön le.
Nézze, mily puha a fű s mily virággal teljes a rét.
Pihenjen.
Az üde szél magához téríti, mondá György gyengéd gondoskodással s megragadva társnője kezét, egy tisztás helyre vezeté, hol az kimerülten foglalt helyet s hálásan tekintett reá.
- Nézze, mondá, néhány szál ibolyát szedve neki a fűben s a fák tövében.
Itt van a tavasz legelső virága.
A levelek között elrejtve ébredt fel a kikelet hívó szavára s csak félve bújt elő az alvó földből, nem tudva, van -e már napsúgár s meleg vagy zord levegő fogadja -e itt.
Társnője ölébe tette a néhány szál virágot s oly nyájasan szólt hozzá, mintha beteg gyermekkel beszélne, kivel el akarja felejtetni baját.
Aztán leült egy kissé távolabb tőle s gyengéden, figyelemmel nyugtatá rajta pillantását.
Szemében aggódó kifejezés ült, az a mély, igaz, benső érzelemteljes kifejezés, mely a beteg s most már boldogult grófnénál oly nélkülözhetlenné tette őt.
Lydia reszketve vette el az ibolyákat s reszketett ettől az édes együttléttől.
Óh, ha csak lett volna bátorsága szólni, megnyitná ajkát, hogy az igazságot felfedezze!
Óh , ha csak lett volna hozzá ereje!
Minden másként lehetett volna.
- Már jobban vagyok, mondá fejét a fatörzsére nyugtatva, mig a nap meleg sugarai arczára hulltak.
Mindjárt mehetünk...
- Van arra elég időnk, viszonzá György s fölkelt, hogy lova után nézzen, mely az erdőszélen barangolt, koronként szemeivel nagyokat tekintve gazdája felé, ki megnyugodva tért vissza helyére.
- A nap már magasan jár, mondá Lydia, csak hogy beszéljen, mert szive reszketett e némaságtól.
Oly őrülten boldognak érezte magát, Szét akarta tépni a varázst, az édes csöndet, a szédítő együttlét hatását s csak hogy György feleljen valamit, a mi mindennapi, hideg forma szerinti társalgás lenne.
Ne mondhasson mást, oly valamit, a mire neki felelni kelljen.
Felelni úgy, hogy mindkettőjök szivét összetépje...
- Nemsokára dél lesz, viszonzá szórakozottan az ifjú, mintha valami máson gondolkodnék, aztán hirtelen elhallgatott s Lydiára szögzé szemeit.
- Menjünk, kiáltá ez felugorva, de megtántorodott.
Még mindig szédült.
Szédült a belső gyötrelem s az elragadtatás egymás ellen küzdő harczától, mely szivében dúlt és a mely elzsibbasztá tagjait.
- Jőjjön legalább mellettem, fogadja el karomat, mondá Szászhalmy s kezébe vette kezét.
Ha már erővel menni akar, legalább menjen biztosan karomon s legyen meggyőződve, hogy ez a kar erős támasza lehetne önnek hosszabb erdőn is, mint e virágos úton, hol élvezet a haladás s nincsenek göröngyök, mint az élet ösvényein.
- Már nem szédülök, mondá Lydia mosolyt erőltetve ajkára s minden erejét összeszedve .
De azért örömmel fogadom el karját, mert oly hangon ajánlotta azt, a melyet soha sem szabad visszautasítanunk.
- Még ha nincs is szükségünk reá s nem örömest teszszük is? kérdé enyelegve György és lehajolt hozzá, hogy szemébe nézzen.
- Még akkor is!
- És ha terhére volna ez az ajánlat?
- Az ön közelében ez nem lehet.
- Nos hát, bárónő, biztosítson engem arról, itt e szép reggelen, isten szabad ege alatt, hogy egykor, ha felajánlom karomat...
- Ne mondjon semmit! kiáltá kétségbeesve Lydia s György szájára tapasztá kezét, ki percz alatt karjaiban tartá őt.
Ne kérdezzen, ne ígértessen, ne kínozzon, ha nem akarja, hogy örökre elszakadjunk egymástól.
De György nem hallgatott reá.
Szorosan tartá karjai között s ő hévvel omlott keblére .
Fejét aléltan bocsátá vállára, karjaival átfonta nyakát és behúnyta szemeit, mintha meg akarna halni.
Óh csak meghalhatna!
Most, e keblen, ez ölelés alatt.
Milyen boldog volna...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE