ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Dánielné Lengyel Laura

Rolandné

Keletkezés ideje
1925
Fejezet
19
Bekezdés
1077
Mondat
3351
Szó
39822
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19

IV.

1778-ban vagyunk.

A színház nézőtere, páholyai, karzatai teljesen megteltek közönséggel.
Voltaire drámájának, Irénének előadásán vagyunk.

A színpad ünnepélyesen feldíszítve.
Oldalt Voltaire fehér márványszobra megkoszorúzva babérral.
A színészek mind mesteri alakítást akarnak nyújtani ma este, de azért jóformán senki sem figyel a játékukra.
Míg a bús bizánci dráma sorai csengenek fülükbe, szemük Európa ragyogó bálványát, Franciaország büszkeségét, Voltairet nézi .
Így szemtől szembe látva a testet öltött lángészt, a Géniuszt, a közönség érdektelen és közömbös lett minden iránt, még maga az előadott dráma sem érdekelte.
A lelkek Voltaireba merültek.

Európa koronázatlan királya ott ült a páholy egyik karosszékében.
Ráncos, múmiaszerű arcá-ban feltűnően szembeötlő volt az ifjúi tűzzel ragyogó csodálatos szép, lobogó szempár.
Ebben a csodálatos szép, nagy szempárban most csak fáradtság, unalom és csöndes undor látszott.
Szemmelláthatólag nem érdekelte senki és semmi.
A színészek játékára oda sem figyelt.
Észre sem vette, hogy az előadó színészek előtte külön mind mélyen meghajolnak, ahogy a királyi páholy előtt szokták tenni.
Mikor már márványszobrát megkoszorúzták, bosszús harag látszott az arcán s a zúgó tapsviharra fáradtan, összetörten hajtotta le fejét.

Ez az öreg ember, mintha teljesen elszakadt volna az őt imádó századtól.
Mióta Párisba visszatért, jóbarátjának és tisztelőjének, Villette márkinak a palotájában élt, a fernay-i pátriárka előszobájában éppen úgy tolongtak az emberek, mint a versaillesi díszes várócsarnokban.

Az előadáson ott van egész Páris, nekünk azonban néhány alak köti le különösen figyelmünket.
Alakok, kikkel még találkozni fogunk s kiknek neve, tetteikkel együtt , bevonult a világtörténelembe.

Egy fiatal, magas, feltűnően komoly arcú leány ül két idősebb úr között A fiatal leány arca olyan komoly, nyugodt és fenséges, mintha valami antik kameáról rajzolták volna le.
Ilyen lehetett Pallas Athene húszéves korában.
Nagy sötét szeme komoly figyelemmel kíséri az előadást.
Ajkán ritkán jelenik meg mosoly, igaz, hogy akkor csodálatosan bájossá, sugárzóvá válik az egész arc.
Homloka magas, túlontúl domború , szinte férfias.
Aki véletlenül rápillant, nem igen tudja szemét levenni róla.
Pedig a feltűnően szép leány nem is ül páholyban.
Szerényen húzódik meg egy támlásszékben a két idősebb úriember között.
Ez a szép, komoly, fiatal teremtés Jean Philipon vésőmesterember leánya: Manon Philipon, Roland de Platière lyoni iparfelügyelő menyasszonya.

Ott ül mellette a vőlegénye is: az egyik idősebb úriember az.
Nem sokkal fiatalabb a Manon Philipon édesapjánál, a dúsgazdag párisi vésőmesterembernél.
Roland úr közel huszonöt évvel idősebb, mint a menyasszonya és Manon édesapjának elég gondot okoz ez a tervbe vett házasság.
De mit csináljon, mikor Manon olyan kemény, olyan energikus , olyan határozott.
Felesége, a derék, jó asszony már régen elköltözött közülük, azóta a leány a maga akarata és ízlése szerint él.
Igaz, hogy mindig helyeset akar és ízlése emelkedett és tiszta.
Lelkes, okos, művelt.
Kiváló teremtés, ki csak örömet szerez édesapjának.
Csak most bosszankodik, hogy Manon, Roland de Platière-ral eljegyezte magát.
Roland öreg és szegény, - panaszkodik minden ismerősének - de sokkal jobban ismeri leánya hajthatatlan akaratát, semhogy ellenkeznék vele.

Roland úr boldogan ül szép, ifjú menyasszonya mellett.
Nagyon szerette, becsülte ezt a komoly ifjú leányt s szeretete és becsülése házaséletük alatt az imádásig fokozódott.
Megindultan nézi a leány klasszikus profilját, ki ifjúsága és szépsége teljességében neki nyújtotta a kezét.
A már-már öregedő férfi maga sem igen érti szerencséjét, pedig, ha egy kicsit gondolkodik, hamar rájön a titok nyitjára.

Jean Philipon, Manon édesapja, egyike volt azoknak a gazdag, művelt, saját zsírjukban és jólétükben fuldokló párisi polgároknak, kikről már egyszer beszéltünk .
Vésőmesterember volt, de sokat tanult, művelt, olvasott, világlátott ember.
Az enciklopédisták, a filozófusok munkáin művelődött, ízlése finom, csiszolt s fájón érinti minden sértés, minden lekicsinylés, melyet abban az időben a polgárembernek - a leggazdagabbnak és legműveltebbnek is - tűrnie kellett.
Keresni, pénzt hajszolni , legitim vagy illegitim módon, becsületes vagy piszkos úton üzleteket csinálni, ez meg volt engedve a polgárelemnek, de egyéb aztán semmi.
A polgárság kezében lassanként óriási vagyon halmozódott fel, amivel aztán rengeteg állampapírt vásárolt .
Lassanként a művelt, gazdag polgárság lett az állam hitelezőjévé.
És itt az üzleti szempontok hatása alatt kezdenek érdeklődni az állam ügyei iránt.

Addig a központi királyi hatalom, a nemesség és papság kezében volt letéve a vezetés .
Még a parlamentek sem igen szólhattak bele az ország sorsának vezetésébe.
A parlament akkoriban nem népképviseleti gyűlést jelentett.
Törvényhozói joga nem is volt.
A királyi hatalom által kiadott rendeleteket beiktatta s így váltak azok törvényessé .
Azonfelül volt valami igazságszolgáltatási hatásköre, de ezt kénye-kedve szerint nyirbálta a királyi hatalom.
A parlamentnek megvolt ugyan az a joga, hogy a neki nem tetsző rendeletek beiktatását megtagadja s az olyankor nem is válhatott törvénnyé, de erre a jogra is azonnal zabolát vethetett a központi királyi hatalom.

A zabola: a lit de justice, az igazság ágya volt.
A zúgolódó parlamentet ugyanis a király kirendelte felséges színe elé és megparancsolta nekik az iktatást.
S ilyenkor már nem volt szabad többé ellenkezni.
Láthatjuk hát, hogy a parlamentek hatalma milyen illuzórius semmiség volt.
S a királyok még ezt az illuzórius hatalmat is gyakran felborították.
A napkirály, a dicső XIV. Lajos lovaglóostorával kezében kergette szét a párisi parlamentet, aztán nyugodtan elment vadászni a chantilly-i erdőkbe.

Az államügyek vezetése teljesen a király, a nemesség és a papság kezében van.
S ezek semmiképpen sem tűrik, hogy a polgárság - a népről még beszélni sem lehet - beleavatkozzék abba, amit ők saját benső ügyüknek tartanak.
Ez volt a kor felfogása s a jó polgár maga is azt hiszi, hogy a kor felfogásának igaza van.
A király úgy rendelkezik országával, mint a földbirtokos a birtokával s ha az ország a züllés szélére jut miatta, az is az ő privát dolga, melybe beleszólása senkinek sincsen.

De mikor az állampapírok nagy része a gazdag polgárság kezébe jut s a polgárság az állam hitelezőjévé válik, egyszerre vége lesz a közömbösségnek és nembánomságnak .
Érdeklődni kezd Franciaország politikája iránt.
Végre is ő a hitelező s tudni akarja , milyen vállalatba fektette a pénzét?
Ez a polgári elem értelmes, okos, művelt , praktikus gondolkozású, gyorsan belátja, hogy Franciaország helyzete kétségbeejtő.
Az állam hajóját egyenesen szirtnek viszik s a hajótörésben elvész az ő munkájának és takarékosságának gyümölcse is.
Most már kritikus szemmel nézi az állam vezetőinek munkáját.
És nincs szigorúbb, kérlelhetetlenebb kritikus, mint a hitelező.

Íme, az első lépés, melyet nyomon követ a többi.
A művelt, vagyonos polgárság felemeli szavát és szava már messzire hallatszik.
Micsoda rabság ez, amelyben mi élünk?!...
Ez így nem mehet tovább!
Látja, hogy sem műveltségben, sem tudásban nem áll hátrább a nemességnél s mégis el van zárva előle az élet.
(Élet alatt akkoriban tudniillik a versaillesi udvart értették az emberek.)

Ez a művelt, gazdag, elégedetlen polgárság felette veszedelmes elem.
Neki már nem elég a jó ebéd, a szép palota, a pompás kocsi, sőt még a jó könyv sem.
Tér, levegő , érvényesülés kell neki!...
És ez az, amit nem kaphat meg.
A gazdag adóbérlőné teleaggathatja magát brilliánsokkal, de hiába, nem jelenhetik meg a versaillesi termekben, a Trianonban, nem nézheti végig a lever du Roi szertartását, hogy mint adják rá a királyra, a királynéra a nagy nyilvánosság szemeláttára ingét, ruháját .
Ebben a boldogító gyönyörűségben csakis a főnemességnek lehet része.
Ott tolongani a király és királyné hálótermében, míg azokat reggelenként felöltöztetik!...

Nem, a két világ szigorúan el van zárva egymástól, de azért együtt olvassák a Voltaire gúnyos, kegyetlen, minden tekintélyt leromboló írásait.
És itt vannak a Rousseau könyvei.
Kemény, vádoló minden eddigi jog és hatalom forrását támadó sorok .
Együtt olvasnak, együtt bámulnak, együtt tömjénezik és egyik sem sejti, hogy saját halálos ítéletüket olvassák, míg ezekben az írásokban lapozgatnak.
Itt vannak a nagy enciklopédistáknak, Montesquieunak, Diderotnak, D'Alembertnek munkái.
Keserű vádak , heves támadások, gyilkos gúnyolódások egész eddigi életük, jogszokásuk, társadalmi és vagyoni elosztódásuk, a régi szokás által szentté vált jogok, igazságok és kiváltságok ellen.

De megjelennek nemcsak a halhatatlan lángelmék, hanem ama könnyebbfajtájú, kisebb mulattatók is.
Vagy talán nem tapsoltak frenetikus tetszésvihar közepette ama Beaumarchaisnak, mikor színdarabját, a »Figaró házasságá« -t játszották?
Az egyik szereplő az arisztokratákról beszélgetve, azt kérdi a másiktól, mit tettek ezek az urak, hogy minden rang, dicsőség és hatalom az övék!?
"Méltóztattak megszületni" , felel a másik.
És az elmés mondásnak maga az arisztokrácia tapsolt a legjobban.
Páris egyik legszebb és legelőkelőbb asszonya, Rochefoucauld hercegné, külön megírja naplójában, hogy ez az elmés mondás nagyon tetszett neki.

Oh, a jómódú polgárság lelke éppen úgy tele van haraggal és keserűséggel, mint az éhező népé!
Mi haszna van Jean Philipon úrnak nagy vagyonából, ha egyetlen leánya , Manon nem bír érvényesülni.
Óriási utánjárás, dupla tandíj és dús ajándékok lefizetése mellett, a kis Manon mégis bekerül egy nemesi leányokat nevelő intézetbe , hol a nagy és dús alapítvány mellett a jó apácák elnézik, hogy a kis leánynak nincs nemesi címer hímezve a fehérneműjébe.

Manon Philipon ott nevelődik Franciaország legelőkelőbb leányai között és Philipon úrnak, a vésőmesternek, ha elmegy a zárdába, vérbe borul az arca a leereszkedő , pártfogói hangért, mellyel vele, a dúsgazdag polgáremberrel, beszélnek; de ugyanakkor boldogan látja leányát, a gyönyörűen serdülő Manont a zárda kertjében a nemesi kisasszonyokkal együtt sétálni, mert ilyen a párisi polgár és ilyen Franciaország gazdag és művelt polgársága.
Reszket dühében, ha a bántó lenézéseket, az igazságtalan előítéleteket látja, de nem arra gondol, hogy azokat lerombolja, hanem minden erejével azon dolgozik, mint jusson be ama boldog kiváltságosak közé.

Manon pár év mulva hazakerül apja házába és itt éri életének legsúlyosabb , legkeservesebb csalódása.
Nemesi barátnői mind elpártolnak tőle, a maga körében meg nem talál illő társat.
Sértődve visszavonul könyvei közé és tanulmányainak él.
Apja vagyona felmenti őt az élet gondja, terhe alól.
Beletemetkezik kedvenc témájába, az ókor történetébe.
Az antik világ példája lelkesíti.
Elméje friss, gyors, finom , hihetetlen nagy érdeklődésre és befogadásra képes.
Megtanul latinul, görögül .
Állandóan történelmi tanulmányok között él és az antik köztársaságok szabadságáról , békéjéről és boldogságáról álmodozik.
Plátó állama lebeg előtte.
Hol a bölcsek és tudósok kormányozzák a világot Ő még jól ismeri XV. Lajos uralmának gyalázatosságát és látja XVI. Lajos tehetetlenségét.
A szép klasszikus arcú Manon azonban nem törődik a valósággal, átengedi magát álmainak.
Hiszen az álmok oly szépek, oly nemesek, oly andalítók, mint amennyire beteljesíthetlenek és megvalósíthatlanok.
És itt volt a francia forradalom egyik legszebb, legtisztább, legnemesebb, legbüszkébb alakjának , Manon Philiponnak a tévedése.
És ez a tévedés ejtette meg később az egész girondista-pártot, melyet Manon Philipon, Roland de Platière felesége vezetett és irányított.

De most figyeljünk a színpadra.
A függönyt leeresztik, a második felvonásnak vége.
A közönség kitódul az előcsarnokba, Roland karját nyújtja menyasszonyának és kivezeti a szabadabb levegőre.

Az előcsarnokban egy feltűnően szép arcú, élénken gesztikuláló, kissé olaszos kiejtéssel beszélő úr állja útjukat.
"Régi barátom" - mondja Roland úr, menyasszonya felé fordulva.
Az idegen mélyen meghajol a leány előtt.

- Uram, - fordul aztán Roland felé panaszosan - egész nap lótottam-futottam és semmi eredmény.

- Hogyan, - érdeklődik Roland - nem sikerült a dolog?

- Legalább is felette nehezen megy ,- rázza fejét a másik.
- Hiszen ön tudja, hogy a fiamat akartam a briennei katonai iskolába beíratni.
Most nagyon szigorúan vizsgálják a beiratásnál a nemesi leveleket.
Négy apai és anyai őst okvetlenül ki kell mutatni a felvétel előtt.
Nos hát, nálam az egyik nagyanyai részről valami kis hiányosság van .
No de hát ilyen apróságot csak el lehetne nézni, hiszen ez, úgyszólván, csak formahiba és egy ilyen régi családból való fiút azért visszautasítani...

- Én már mondottam önnek, - felelt Roland - hogy próbálja meg Viliette márki pártfogását megnyerni, ha ő szól a fia érdekében, minden menni fog.

- Nem bírok bejutni hozzá, - panaszkodik a másik.
- Hiszen tudja, hogy bánnak velünk , szegény idegenekkel itt Párisban, lóthatunk-futhatunk és mindenütt csak csukott ajtók.
Pedig eredmény nélkül nem akarok hazatérni Korzikába.
A fiamat okvetlenül el kell itt helyeznem előbb.
És azalatt ott Ajaccióban minden össze-vissza megy s a feleségem, szegény, egyedül kínlódik a sok gyermekkel.
Éppen ezért arra akarom önt kérni, Roland úr, írjon egypár sort az érdekemben Villette márkinak.
Az ön ajánlólevelével talán bejuthatok hozzá.

Roland vállát vonogatja.

- Ha kívánja, természetesen megteszem, de hogy eredménye is lesz közbenjárásomnak , arról, sajnos, igazán nem merem biztosítani.

Az idegen úr hálálkodva búcsúzik és távozni akar.
Roland azonban utána szól:

- Pardon, uram, legyen szíves feldiktálni az adatokat pontosan, ha már írok , szeretném, ha eredménye is lenne levelemnek.

Az idegen úr visszafordul, Roland úr előveszi zsebkönyvét és írni akar.

- Kezdjük hát az elején - mosolyog az idegen úr.
- A nevem, mint jól tudja, Carlo Buonaparte, feleségem Ramolino Leticia, családja talán még régibb, mint az enyém.
Az ősök táblázata be van nyújtva s így...

- És a kisfiú? - kérdezi Roland.
- Hogy is hívják a fiát?

- A fiú neve Buonaparte Napoleone, született 1769 augusztus 15-én Ajaccióban.

- Furcsa neve van a fiának, - mondja Roland.
- Felírom, hogy el ne felejtsem s Isten önnel, uram!

Roland úr tovább sétál menyasszonyával, mikor egy vékony, madárarcélű, összeszorított ajkú, vértelen, sápadt arcú fiatalember emeli meg kalapját.

- Ön megjött Arrasból? - szólt Roland.
- Örvendek, hogy bemutathatom menyasszonyomnak.
És engedje meg, Manon, hogy figyelmébe ajánljam ezt a fiatal urat .
Alig több valamivel húsz esztendősnél s már egy gyönyörű kis tanulmányt adott ki , mely úgy a jogászok, mint a nagyközönség körében méltó és megérdemelt feltűnést keltett.

- És miről szól könyve? - érdeklődik Manon.

- A halálbüntetés eltörléséről, - felelt a fiatal úr.
- Most az arrasi bírósághoz neveztek ki, de nem fogom megtartani hivatalomat, mert minden halálbüntetést, melyet ember embertársaira kimond, egyszerűen közönséges, gaz és alávaló gyilkosságnak tartok.

- Ön pályáját vágja ketté ezzel a lemondással, - szólt Roland elgondolkozva.

- Lehet, - szólt a fiatalember - de az meg bizonyos, hogy én nem bírok hit és meggyőződés nélkül élni.

Ezzel búcsúzott és ment.
Manon Philipon elgondolkozva nézett utána.

- Érdekes ember.
Hogy hívják?

- Maximilien Robespierre.
Úgyszólván gyermekkora óta ismerem.
Ritka becsületes , derék, jó ember.

- Szeretem azokat az embereket, kik elveikhez minden akadályokon keresztül is ragaszkodnak, - mondotta Manon.

Aztán majdnem visszarettent és belefogódzott Roland karjába.

Roland riadtan nézett menyasszonyára.
Először látta ijedtnek, idegesnek, mióta ismerte.

De mikor észrevette, mi ijesztette meg, maga is visszahőkölt.

Egy sötét arcú, lobogó szemű ember ment el mellettük.
Kopott, gondozatlan ruhája feltűnővé tette a tömegben.
Valami szomorú, kegyetlen láng lobogott szemeiben.
Ajka körül a kétségbeesésbe kergető gyűlölség ült.
Egy pillantást vetett Rolandra és menyasszonyára, aztán vállat vont és tovább ment.

- Talán ismeri ezt az embert? - kérdezte Manon a vőlegényét.
- Olyan különös tekintete volt.

- Láttam, egészen megrémítette, pedig hát...

Roland vállat vont és úgy folytatta.

- Pedig hát semmi oka sincs reá.
Ártatlan, álmodozó ez az ember.
A gyűlölség álmának él.
Nagyon sok foglalkozása volt, most jelenleg a király testvéröccsének, Artois grófnak istállójához van lódoktornak kinevezve.
Különben Jean Paul Maratnak hívják.

- Különös szeme van, - ismételte újra Manon; - én, aki kevés dologtól féltem életemben, megrémültem tőle.
Annyi harag, annyi fájdalom, annyi gyűlölség lobogott a szeme mélyén.
Vajjon ki ez az ember?

- Azt nem tudom.
Annyit tudok róla, hogy egyik állásában sincs tovább hat hónapnál s nem őt küldik el, hiszen ügyes és használható ember, hanem ő hagyja faképnél kenyéradó gazdáit.
Halálosan gyűlöli és megveti őket, az első alkalommal szemük közé vágja gyűlöletét és megvetését.

- De hát akkor miért vállal állást?

- Ezt is megmondom önnek.
Ennek az embernek, ki állandóan azt hirdeti, hogy negyven láb magas akasztófát kell felállítani Páris szívében és az akasztófára a grófokkal és hercegekkel együtt a polgárembereket is fel kell húzni, van egy gyöngéje.
Feleségül vett egy szegény mosónőt, akit gyöngéd szeretettel bálványoz, imád, kihez soha életében még egy haragos szót nem szólt.
Hogy ennek az asszonynak meg a gyerekének kenyeret adhasson, állást vállal néha-néha, de sehol sem bírja ki hat hónapnál tovább.
Akkor bemegy a kenyéradó gazdájához és alávaló gaz rablónak, uzsorásnak nevezi.
Ez már így tart évek óta.
Ennek az embernek a szíve telve van gyilkos , mérges, embert ölő haraggal s már igen sokan hallgatnak reá.

- Hol?

- Ahova bejuthat.
Viszi magával lobogó gyűlöletét az uralkodó osztály iránt.

Manonnak egyszerre piros lett az arca.

- Az uralkodó osztály?
Majd erre én is elmondok önnek valamit, de most csöngetnek, a szünetnek vége.

A közönség visszasietett helyére, Irénét hallgatni, Voltairet ünnepelni s Manon csak a következő szünetben beszélhetett vőlegényével.

- Ön a Jean Paul Marat gyűlöletéről beszélt.
"Hát azt hiszi, én nem gyűlölöm az arisztokratákat?"
Még serdülő leányka voltam, mikor egyszer nagyanyámat - ön tudja , milyen finom megjelenésű, művelt asszony volt szegény - egy jótékonysági ügyben valami nemes hölgy meghívta.
Nagyanyám engem is elvitt az ülésre.
A nemesi hölgyek, a velem egykorúak, mind támlásszékekben ültek, nagyanyámnak pedig egy alacsony , támlanélküli zsámoly volt odakészítve, nekem semmi.
Engem nem ültettek le .
Kifordultam a szobából és azóta égő, olthatatlan, soha ki nem engesztelhető gyűlölettel nézem az egész arisztokráciát.
Nem kell önnek magyaráznom, hogy ez a gyűlölet teljesen személytelen s nem egyének ellen szól, hanem az osztály ellen.
Oh , látja, én jól meg tudom érteni ezt a beteges, sápadt, lobogó szemű Jean Paul Marat-t.

Roland menyasszonya arcába nézett.
A szép leánynak krétafehér volt az arca és izzó tűzben lángolt a szeme.

- Ön azt hiszi, Manon, hogy érti Marat-t, pedig egy egész világ választja el tőle.
Ő a kereskedőt, iparost, vállalkozót, éppen úgy gyűlöli, mint az arisztokráciát.
S amellett - itt elmosolyodott Roland - az ön programmjában úgy tudom, nem szerepel az akasztófa.
Jean Paul Marat pedig együtt akarja kiirtani őket.

- Oh, az lehetetlen, - mondotta Manon, fejét felvetve - a művelt, liberális polgárságot?...
Gyűlöli?!...
Ugyan hogy mondhat ilyet?...

- Maratnak sem a liberalizmusukra, sem a műveltségükre nincsen szüksége.

- De hát akkor ki éljen és ki uralkodjék Franciaországban?
Ki váltsa meg, ki vezesse ki ezt a szerencsétlen országot a gyötrelmek poklából?

- Marat úr azt mondja, hogy a nép és a munkásság.

- De hát az még állati öntudatlanságban él.

- Marat úr azt mondja, hogy öntudatra kell hozni őket.

- De hiszen szegény és tudatlan.

- Marat úr azt feleli erre, hogy majd elveszi a gazdagoktól a pénzt s eltanulja tőlük a tudományt.
Ő ezt nem tartja lehetetlennek.

- És ön?

- Én részemről szeretném, ha Marat urat - anélkül, hogy valami nagyobb baja történnék biztos helyre elzárnák és ártalmatlanná tennék és szeretném, ha Franciaország sorsa , hacsak tíz évre is, a művelt, törvénytisztelő, becsületes polgárság kezébe kerülne.

Manon hallgatott, aztán egy fordulónál megint két fiatalember üdvözölte Rolandot.

- Ezek is érdekes emberek, - magyarázza menyasszonyának - az egyik Camille Desmoulins, egy igen tehetséges fiatalember.
Ujságíró.

- S ki volt a másik? - kérdezte Manon.
- Az a hatalmas, szélesvállú fekete ember?

- Az egy fiatal ügyvéd.
Most került fel Párisba.
Egy ideig foglalkozás nélkül ődöngött, aztán most azt mondják, hogy az orléansi herceggel van összeköttetésben.
Ön bizonyára tudja, hogy a herceg palotájában, a Palais Royalban gyűjti össze a királyi párral és az udvarral elégedetlenkedő elemeket.
Ügyvédekkel, írókkal vádiratokat , cikkeket, paskillokat szerkesztett a király, a királyné és a versaillesi udvar ellen .
Ez a fekete, vastagnyakú, hatalmas fiú is ilyesmit csinált.
Furcsa mesterség, mi ?
Egyáltalában Párisban sohasem kódorgott annyi szélhámos és bandita, mint most.

- Hogy hívják ezt az embert! - kérdezte Manon.

- Georges Jacques Danton, - felelt Roland és újra bevezette menyasszonyát a nézőtérre.

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE