V.
Az előadásnak vége.
A színházi közönség tombolva őrjöng; a fernay-i pátriárka, Európa bálványa fáradt, unott mozdulattal bólint.
Mintha őt érdekelné legkevésbbé ez az őrjöngés.
Halvány, beesett, ráncos arca kedvetlen, szomorú; szemei, melyek csodálatosan szépek, ifjak és ragyogók máskülönben, most fásultan, közömbösen néznek le a tömegre.
A páholyban vele együtt ülő Villette márkiné felé azonban udvarias , gáláns mozdulattal nyújtja karját és elindulnak.
A színház előcsarnokában szinte életveszélyessé válik a tolongás, mindenki közel akar férkőzni hozzá!...
Látni akarja őt, a Dicsőt, a Nagyot, a Halhatatlant, ki törvényt szabott korának és századok által szentesített tekintélyeket, babonákat rombolt össze fekete, apró betűivel.
Richelieu marsall maga segíti be Voltairet a kocsiba, ott megkérdi tőle:
- Nos, Monsieur Voltaire, meg volt elégedve a mai estével?
Voltaire kelletlenül elfordítja fejét és bosszús hangon felel:
- Majdnem megfojtottak az ostobaságaikkal.
Ez a bosszús kedvetlenség egész este nem tűnik el az arcáról, míg a hintó körül tomboló, őrjöngő tömeget nézi.
Olyan hideg, fásult és közömbös az arca, mint aki már elvonatkoztatta magát a földi dolgoktól és akinek semmi köze nincsen ehhez a hiúság vásárához.
Egyszerre egy egyszerű, fejkendős asszony férkőzik közel a díszes, ezüsttel kivert hintóhoz.
Egy gyermek van a karján.
A gyermeket magasra tartja feje fölé, hangosan kiáltja:
- Ide nézzél, fiam!
Látod ott a kocsiban azt az öreg embert?!
Ez bosszulta meg a Calas-család becsületét és harminc év óta ez az ember bosszul meg minden igazságtalanságot, jogtalanságot és kegyetlenséget, mit az emberek az elnyomottakon és szegényeken elkövetnek.
Európa bálványa a munkásasszony felé fordítja fejét és Franciaország büszkesége egy csókot dob a gyermek felé.
Ettől kezdve egy kissé derültebb a tekintete és pirosabb az arca.
Igaz, a Calas-család!
Voltaire esztendőkön át keserves harcokat vívott értük.
Vallási fanatizmusból halálba üldöznek egy becsületes, ártatlan protestáns embert.
Az ártatlanul kivégzett ember családja a fernay-i pátriárkához fordul védelemért és segítségért.
És itt kezdődik Voltaire életének legszebb fejezete.
Az üldözött családot védelmébe veszi, házába fogadja és elszánt hadjáratot indít érdekükben.
Egyik röpirat a másik után...
Európa koronázatlan királya, az írók és tudósok fejedelme minden dolgát elhanyagolja, hogy egy ártatlan kivégzett ember emlékének igazságot szolgáltasson.
Háborúban sohasem ismert irgalmat, most még kevésbbé ismer, mint valaha.
A Voltaire gúnyja jobban öl a golyónál.
Nagy Frigyes mondotta egyszer, hogy a Voltaire csúfolódása ellen a sír sem ad menedéket.
És Voltaire elérte célját.
Az ártatlanul kivégzett Calasnak nem adhatta vissza életét, de a család visszakapta becsületét és vagyonát.
Az ítélet hozói mind száműzettek.
Voltaire diadalmaskodott.
És Voltaire büszkébb a munkára, melyet a Calas-ügyben végzett, mint könyveire, mint a fejedelmek hízelgéseire, Európa bálványozására.
Még egyszer a fejkendős munkásasszony fölé fordítja arcát, reá mosolyog a gyermekre, aztán a hintó eltűnik a mámoros, az őrjöngő tömegben.
Odahaza a Villette-palotában azonnal bevonult lakosztályába, hogy pihenjen, de itt sem volt nyugodalma.
Kihallgatásra jelentkezők várták és a szolgálatára kirendelt komornyik, Jean, egymásután eresztette be őket.
Elsőnek Rochefoucauld hercegnőt eresztette be Jean.
Voltaire már ott ült egy karosszékben, a hercegnő mély udvari bókot csinált, aztán alázatos mozdulattal megállt a karosszék mellett és csöndes hangon kérdezte:
- Monsieur Voltaire, ha volna egypár perce a számomra?
A kiaszott múmia-kéz udvarias mozdulattal a pamlagra mutatott, ám a nagy lángoló szempárban csak halálos fáradtság és unalom borongott.
A hercegnő leült és Európa bálványa, a száműzetéséből hazatért ferney-i pátriárka a legszebb szőke hajat nézte.
Aztán, mintha bántotta volna szemét ez a kontyba csavart napsugár, lehajtotta a gyengeségtől kábult, szegény öreg fejét.
A hercegnő azonban észrevette azt a bámuló pillantást, azt az egyetlenegy percet, melyben Monsieur Voltaire nem volt 84 éves.
És úgy érezte, hogy e pillanatban találta meg jutalmát annak, hogy dacolni mert a divattal, az udvarral, Versaillessel és nem rejtette paróka alá a világító, melegítő fényerdőt, - a haját.
- Monsieur Voltaire, - mondta a lehajtott fejű öreghez fordulva - ma nálam volt Lamballe hercegnő.
Várta a hatást.
De az öreg nem emelte fel a fejét.
Szeme makacsul a selyemszőnyeg mintáit nézte.
Így hát a hercegasszony hangosabban folytatta:
- Monsieur Voltaire biztosan ismeri a királyné legjobb barátnőjét.
Mindennap itt kocsikázik el a Villette márki palotája előtt.
Mert a hercegnő, mióta ön hazaérkezett, itt él Párisban.
Voltaire csöndes, fáradt hangon kérdezte:
- Van önnek valami parancsolni valója számomra, Madame?
- Lamballe hercegnő tegnap felkeresett, ő már régen bámuló érdeklődéssel nézi önt , Monsieur Voltaire és...
A kiaszott múmiafő felemelkedett és a lobogó, csodálatosan szép szempár egyenesen a szőke asszony szemébe nézett.
- Madame, nekem azt mondták, hogy Lamballe hercegnő Franciaország legszebb asszonya volna, ha véletlenül az a szerencsétlenség nem történik vele, hogy egyidőben él önnel.
A francia főrangú ifjúság még sokkal kevesebbet ér, mint hittem, ha egy ilyen asszonynak nincs más mulatsága, mint öreg, fáradt és pihenni vágyó emberekkel foglalkozni...
A hercegnőnek szigorú utasítása lehetett, mert e nem éppen bátorító közbeszólás után is folytatta:
- Lamballe hercegnő tulajdonképen nem is a saját érdeklődéséről beszélt, hanem egy sokkal magasabb állású hölgyéről.
Várta a kérdést, de mert az öreg ember mereven lehajtott fejjel és mozdulatlanul nézte a szőnyeg mintáit, hát folytatta:
- A királyné őfelsége kegyeskedett tudakozódni ön felől, Monsieur Voltaire.
Szeretné önt látni, óhajtana önnel kissé beszélgetni, az írásait már elolvasta...
- Szegény fiatal asszony, - sóhajtott Európa bálványa - a versaillesi élet olyan unalmas mostanában?
- Különösen a porosz király ellen írt dolgai érdekelték őfelségét és éppen erről szeretne önnel beszélni, Monsieur Voltaire.
Az öreg ember mosolygott, a mosolya csodálatosan ifjú és friss volt.
- Minek?
Megírtam a porosz királyról, hogy a világ legnagyobb zsarnoka és legzsugoribb gazembere.
Ez nagyon tetszett a királynénak.
De vajjon tetszenék-e, ha elmondanám, hogy ehhez a porosz Frigyeshez hasonló merész, szárnyaló, színes és nagy lélek nem született sem itt Versaillesben a liliomos címer, sem ott Bécsben a kétfejű sas védnöksége alatt.
- Monsieur Voltaire ma nagyon rosszkedvű.
De mit mondjak Lamballe hercegnőnek?
- Csupa szépet, jót és alattvalói hűségtől áradozót, de az okvetlenül benne legyen , hogy nem megyek Versaillesbe.
A hercegné udvari dáma volt és tudta, hogy uralkodókkal nem szokás vitatkozni.
S nem egy Isten kegyelméből való uralkodó ül itten előtte görnyedten, reszkető fejjel a karosszékben.
Mosolyogva bókolt hát s mikor a száraz, kiaszott múmia csontvázkezét kezében tartotta, hirtelen ajkához emelte a sárga ujjakat.
Voltaire gyöngéden megfenyegette a hercegasszonyt.
- Ah, Madame, ez nem volt nobilis!
Bosszút állni, ez rendben van.
Én nem vagyok keresztény és így minden bosszút helyesnek, jogosnak tartok.
No, de ilyen kemény , ilyen kegyetlen bosszú.
Jó éjszakát, asszonyom.
Voltaire a kézcsók után arra gondolt, hogy nyugalma és békéje lesz, de tévedett .
Villette márki, a házigazdája nyitott be az ajtón.
- Monsieur Voltaire, - mondotta - itt van Franklin.
- Franklin? - kérdezte eltünődve az öreg ember.
- Igen, Franklin Benjamin, az amerikai köztársaság követe.
Kihallgatást szeretne öntől kérni.
- Igen, várjon csak...
Franklin?!
Úgy-e az a nagy fehérkalapos ember?
Mit akar az éntőlem?
Villette márki vállat vont:
- Istenem, Monsieur Voltaire...
Az öreg ember azonban haragba jött.
- Hát mi vagyok én?
A háromlábú ember, vagy a zongorázó majom?
Mit akarnak tőlem ?!
Miért gyűlnek folyton az előszobámba?
Végre is maga, márki, megmagyarázhatná nekik...
- Nekem nincs jogom eltiltani innen senkit, - mondta a márki komoly, száraz hangon.
- A napnak és lángésznek tűrnie kell, hogy imádják.
Ha terhére van az imádat, az nagyon sajnálatraméltó, de az embereket azért mégsem lehet letiltani a napfényes oldalról és nem lehet elkergetni, ha lelküket fel akarják emelni a testet öltött Nagysághoz , Szellemhez, Dicsőséghez, a Géniuszhoz.
Az öreg ember kissé elmosolyodott, de aztán megint elborult a szeme.
- Bolondság ez mind, édes márki.
Ezek az emberek mind a bolondját járják.
Én egy szegény, fáradt öreg ember vagyok és pihenni jöttem haza.
De ha nem lehet, nem lehet...
Mit bánom én!...
Eressze be hát azt a Franklint...
De csak holnap.
- A zeneszerző.
Visszautazik Bécsbe és boldog volna, ha ön egy kézszorításra maga elé engedné.
- Goldoni Olaszországból jött, hogy tisztelelét tegye önnél.
- Ha már itt van, hiába magyaráznám neki, hogy sokkal jobban becsülném és tisztelném , ha odahaza marad.
Villette márki összeszedte bátorságát és Európa bálványához fordult:
- És ez a sok hódolat, ez a rajongás, ez az imádásig emelkedő szeretet, mind terhére van önnek, Monsieur Voltaire?
Az öreg ember csak a kezével legyintett:
- Hagyja el, kedves márki...
Én fáradt, öreg ember vagyok, pihenni szeretnék.
És félek, már nem is lesz elég időm kipihenni magamat és így, fáradtan kell elindulnom a nagy útra.
Azonfelül mit akarnak tőlem ezek az emberek?
Ami bennem ért valamit, azt már odaadtam nekik könyveimben.
Az ő szavaik?...
Ugyan, édes márki...
Hát mondhatnak nekem valamit ezek az emberek, amin én réges-régen túl nem mentem volna.
Zavarjuk , bosszantjuk, untatjuk egymást.
De voltaképen minek ellenkezni?
Hiszen ez az emberi élet.
- És a mai előadás?
Az Iréne diadala?
Az öreg ember most haragos, türelmetlen hangon felelt:
- Hagyjon békét ezzel az izléstelen, utálatos vásári komédiával.
Villette márki meghajolt:
- Monsieur Voltaire, sajnálattal látom, hogy terhére vagyok s ha kegyesen elbocsát , hát távozni is fogok.
Az öreg ember mosolygott.
A mosolya friss volt, fensőbbséges, telve humorral és gráciával.
- Márki, ha távozni akar, én nem segíthetek rajta.
Tudja, hogy elvből nem tartóztatom a vendégeimet.
A kellemetlen és ostoba ember csak kotródjék gyorsan, de hadd menjen a kellemes, az okos, az elmés is, mielőtt még ízetlenné, ostobává és unalmassá válnék .
Adieu, kedves barátom!
- A viszontlátásra, Monsieur Voltaire, - szólt a márki mélyen meghajolva és folyton hátrálva ment ki a szobából, úgy ahogy az etikette az uralkodóktól való búcsúzást parancsolja.
Az öreg ember egyedül maradt.
Fáradtan, csüggedten, szomorúan nézett maga elé s aztán lassan az asztalon levő csengőre tette kezét.
A csengetésre azonnal bejött a szolgálatára kirendelt komornyik, Jean:
- Igen...
Te vagy itt, Jean fiam?
- Ha az esteli teáját parancsolná, uram...
- Köszönöm, fiam, talán majd később, most... én nagyon fáradt vagyok, édes fiam...
- Ha szabad megjegyezni, uram, nem méltóztatik kényelmesen ülni.
Talán egy kis párnát a fejhez, egy zsámolyt a láb alá.
Jean boszorkányos ügyességgel dolgozott s anélkül hogy terhére lett volna Voltairenek, öreg embernek való kényelmes pózba helyezte.
Európa bálványának szeme jóakaratúlag, sőt gyöngéden pihent az inason.
Úgy érezte , hogy az egész hosszú, fárasztó estén át ez az egyetlen egy ember okozott neki jó érzést, - hálás melegség fogta el szívét.
- Fiam, hány esztendeje szolgálsz a márkinál?
- Itt is maradsz állandóan?
- Dehogy maradok, uram.
Még két évig és akkor már...
Elakadt a szava, mert észrevette, hogy milyen szerencsétlen és ostoba volt, mikor Franciaország legnagyobb emberét saját kis, apró ügyeivel untatta.
Sokkal régebben szolgált főúri házaknál, semhogy ne érezte volna tapintatlanságának szörnyű súlyát .
De a lobogó szempár gyöngéden, majdnem szeretettel nézett reá és egy szelíd öreg ember hangja biztatta:
- Nos, miért nem folytatod?
Mit akarsz két év mulva csinálni?
És Jean erre a hangra mintha elfelejtette volna, hogy Európa bálványával áll szemben .
Úgy beszélt Voltairehez, mintha egy falubeli öreg ember tudakozódnék vágyairól , terveiről.
- Két év mulva már annyi pénzem lesz, hogy feleségül veszem Caterinet, aki Rochefoucauld hercegnőnél szobaleány s egyet-mást szintén félre tudott tenni.
- No ez természetes, - bólintott a fernay-i pátriárka - s Caterine persze ügyes , csinos leány?
- Okos, szép, ügyes, - lelkesedett Jean - el sem képzelheti, uram, hogy milyen kiváló teremtés.
Európa bálványa bólintott.
Ez a bólintás azt jelentette, hogy más, tökéletlenebb fantázia nem tudja elképzelni Caterine kiválóságát, de ő, Voltaire, teljesen megérti és osztja Jean lelkesedését.
A fiú buzgalma a bátorító bólintásra még erősebb lett, most már vidáman és fesztelenül beszélt:
- Caterine olyan leány, amilyen nincs több Párisban, ezt én mondom önnek, uram.
- Ha te mondod, fiam, akkor igazán nem kételkedhetem benne, - felelt Voltaire komoly érdeklődéssel.
- És mit fogtok csinálni a pénzetekkel?
- Vendéglőt nyitunk Meudonban.
Caterine tanácsolta.
Én pedig vakon bízom a szavában , mert eddig is úgy volt minden jól, ahogy ő előre megmondotta.
- És gondolod, fiam, hogy az a vendéglő ?...
- A vendéglő, uram, Meudonban lesz.
Oda szeretnek a párisi urak kijárni.
Szép kis kert lesz mellette, ahol fehér báránykákat tartunk.
Az úri hölgyek felveszik pásztorruhájukat és legeltetik az állatokat.
Most ez a bolondság divat Párisban.
Nevetett és Voltaire is elkacagta magát hangosan, szívből, ahogy még nem nevetett , mióta Párisba hazajött.
- Caterine okos leány és ráveszi úrnőjét, hogy jöjjön ki megnézni az állatokat.
Kék , rózsaszínű, meg fehér szalagokat kötünk majd a bárányok nyakába és naponként fürösztjük őket.
Mert az úrinépek mostanában szeretik az állatokat, meg a természetet, de azt mondják, hogy szaga van.
Caterine azt mondta, hogy csinálunk a kertben fűből mohapadokat és finom parfümmel leöntjük őket.
- Kitünő gondolat, - szólt Európa bálványa hangosan kacagva - a füvet leönteni parfümmel.
És ezt mind Caterine találta ki?
- Oh, ez még semmi, - lelkesedett Jean - nem is tudja, uram, hogy milyen okosakat mond néha ez a leány.
- Igazán?
No hadd halljam hát.
Soha ilyen érdeklődő, szíves mosoly nem ült még az arcán, mióta száműzetéséből hazatért.
- Caterine azt mondja, uram, hogy az élet nagyon ostoba és rossz, de csak azért, mert lusta és gonosz emberek rendezték be.
Mindenki csinálja a maga dolgát, akkor hamar rendbe jön minden.
Ha az embernek megvan a maga kis háza, melyben a vendéglőt berendezi, a fű, amelyből a mohapadokat ügyesen megcsinálja, akkor megélhet tisztességesen és nem kell az utcán rekedtre kiabálni magát, mert Necker urat újra elcsapták a pénzügyminiszterségből, vagy mert a királyné reggelig mulatott az álarcos bálon.
Caterine azt mondja, hogy a világot úgy kellene berendezni...
Az ajtó kinyílt és a házigazda lépett be az orvossal.
Mindketten mélyen meghajoltak az öreg ember előtt és várták, hogy megszólítsák őket, éppen úgy, ahogy a királynál szoktak várni; Voltaire arca elsötétült és bosszús, ideges hangon mondta:
- Nos, uraim, minek köszönhetem ezt a késői látogatást?
- Aggódtunk ön miatt, Monsieur Voltaire, s a doktor úr úgy gondolta, hogy a mai örvendetes, de izgalommal teljes nap után üdvös lesz, ha megnézi önt kissé.
- Köszönöm szívességüket, de nincs semmi bajom a fáradtságon kívül.
Ezen pedig nem az orvosok tudománya, hanem egy jó, kényelmes ágy segít.
Jó éjszakát uraim!
A márki és az orvos távoztak.
Jean a tisztelettől megmeredve állt helyén, mintha csak most vette volna észre vakmerőségét, a szemét sem merte fölemelni, de egy lágy , barátságos hang biztatta:
- Jean fiam, gyere csak ide...
- Uram... bocsánatot kérek, ha...
Egy jó, egy áldott, szelíd, jó nagyapa hangja volt ez, Jean összeszedte bátorságát és közelebb jött.
Az öreg ember előrehajolt, a lobogó szempárban élénk érdeklődés és kíváncsiság látszott:
- Jean fiam, mondjad csak, mit is mondott neked Caterine ?...
Hogyan kellene hát ezt a világot berendezni?