ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Dánielné Lengyel Laura

Rolandné

Keletkezés ideje
1925
Fejezet
19
Bekezdés
1077
Mondat
3351
Szó
39822
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19

VIII.

Július 12-én nagy izgalom morajlik, zúg végig Páris városán.

Az izgalmat egy kiáltvány okozza, melyet falragaszokon tudatnak a néppel.
"A király nevében", így kezdődik a kiáltvány, őfelsége arra inti benne hű Párisát, hogy legyen nyugodt, tartózkodjon a zavargásoktól, a rendbontástól, mert különben a legkeményebb megtorlásnak teszi ki magát.

A párisi polgárok elképedve néznek egymásra.
Egy szót sem értenek az egészből.
Az ideges nyugtalanság kitörő, fergeteges dühhé válik, mikor meghallják, hogy nagyszámú katonaság érkezett Versaillesbe, körülfogták a nemzetgyűlést s még az éjjel Párist is meg fogják szállni.

Aztán újabb Hiób-hírek.
Neckert, a pénzügyminisztert, a nép és a polgárság kedveltjét elbocsátották.
Helyette Foulon lett a pénzügyminiszter, az a Foulon, ki állítólag egy ízben, mikor azt mondották neki, hogy a nép éhes és nem tudnak enni adni neki , csak ennyit felelt: "A nép egyék füvet!"
Rettenetes mondás, - ha ugyan ki volt mondva - és még iszonyúbb lesz rá a felelet majd.

- Hogyan! - kérdi Páris a hírekre - hát a kibékülés, az engedékenység csak látszólagos volt?!...

Úgy látszik.
A királyt, ki - ha nem is szívesen, de - meghajolt a nemzetgyűlés akarata előtt, megint körülvette az udvari párt, melyben a főszerepet a királyné , Marie Antoinette és a király öccse, Artois grófja játszották.
A boldogtalan ember megint elkövette egyikét ama számos ballépéseinek, melyek később a vérpadra vitték.

Ha nyiltan megáll az abszolút királyi hatalom védelmében és bátran, elszántan azt mondja: "Én őseimtől örököltem a korlátlan, szuverén jogaimat.
Igyekeztem azt enyhén , méltányosan és alattvalóim javára gyakorolni, őseimtől örökölt koronám mindenhatóságát és szuverenitását megőrzöm egy fellázadt néptengerrel szemben is" - lehet, akkor is buknia kellett volna.
De jóval előnyösebb pozícióban vívhatta volna meg az élet-halálpárbajt.
És bukását a tragikum örök fensége venné körül.
Mert tragikus hős mindenki, aki küzd és elpusztul egy eszméért, melyben hisz, mely lelkének alkotó fő része, melyért életét, vérét kiontatja.

De, ha átadja magát teljesen a nemzetgyűlés akaratának és próbál úgynevezett népkirály lenni, - lehet, hogy sikerül terve, lehet, hogy nem.
Valószínű, hogy meghagyják reprezentáló főnek, igen csekély, igen megszorított hatalommal, de bő civillistával, egy vidám és kedves udvarral, élhet lakatosmesterségének , vadászatainak, jó étvágyának és egyéb ártatlan kedvteléseinek.

Minden jobb lett volna, mint a tétova előre-hátra, jobbra-balra bukdácsolás, ami ezentúl következik, mert a szerencsétlen Lajos élete immár alig is állt egyébből.

Ő, a szegény, boldogtalan ember, telve a legjobb szándékkal, mindig arra hallgat, aki legutoljára beszél vele.
Még alig pár napja, hogy kibékült a nemzetgyűléssel , fogadalmat téve, hogy együtt fognak dolgozni Franciaország javára és boldogságára, - íme, most megint a királyné és Artois gróf befolyása kerekedett felül.
A nép kedveltjét, Neckert elküldik, a szabadelvű tanácsosokkal együtt.
A királyné istállóiban megint felállították az ágyúkat, az ágyúk csövét egyenesen a nemzetgyűlés ajtajának szegezve, Párist és Versaillest katonaság szállja meg, - Artois gróf és a szép királyné rendet akar csinálni.

Ideje már egy pillantást vetnünk erre a két emberre, kiknek oly nagy befolyásuk volt a forradalom alakulására, kiknek a végzetes szerep jutott: bukásba vinni a dinasztiát, vérpadra a királyt és családját.

A király öccse, Artois gróf, egyike volt a leggőgösebb, legkeményebb, legridegebb lelkeknek.
Mulatságain kívül - s ezek a mulatságok felette zajosak, vidámak és költségesek voltak - nem érdekelte senki és semmi.
Legkevésbbé Franciaország népe.
A " piszkos canaille" mozgolódását undorral nézte, ezzel az ő számára el is volt intézve e viharos idők minden problémája.

A király lágy, passzív, jóindulatú természetéből nem volt benne semmi.
Azt mondták, ő a leggőgösebb úr Franciaországban.
Gőgje, dölyfe, halálos döfést kapott már akkor , mikor a király május 4-én a nemzetgyűlést összehívta.
Már akkor arról beszélt, hogy elhagyja ezt a megbecstelenített országot, de a királyné kérésére Versaillesben maradt.

Öltözködés, modor, viselkedés, divat dolgában Artois grófot tartotta tanítómesterének a francia főrangú ifjúság.
Igaz, hogy eme virtusának is megint csak a francia nép fizette meg az árát.
A "Piros könyv" - melyben az udvar titkos kiadásait jegyezték - később felolvastatott a nemzetgyűlés előtt.
S a könyv adataiból kitűnt, hogy Artois grófjáért - Franciaország leggazdagabb főuráért - 45 millió frankot fizettek ki az állampénztárból.
Ennyi volt ugyanis adósságának felgyűlt összege.

Később, az emigráció alatt, nagyon hitványul és jellemtelenül viselkedett: teljesen cserbenhagyva a boldogtalan király ügyét, úgy ő, mint bátyja: a provencei herceg , sorsára hagyták XVI. Lajost, nem sokat törődve vele, hogy vérpadra jut-e, vagy sem ?
Nekik csak egy céljuk volt: megmenteni a királyságot, ezzel szemben csekély jelentőségű ügy, hogy a király él-e vagy pusztul?
Lajos király gyakran panaszkodott emigrált testvéreire, hogy ellene dolgoznak, hogy követeit meghazudtolják , utasításait semmibe sem veszik.
Mikor a braunschweigi herceg Páris felé nyomult , XVI. Lajos már fogoly volt, Artois gróf egyre sürgette a herceget az előnyomulással .
A braunschweigi herceg megjegyezte, hogy ez a haladás könnyen jel lehet a király halálára.
Lehet, - felelt Artois gróf - lehet, hogy az előrenyomulással megöljük a királyt, de megmentjük a trónt és a királyságot.
És ez most a fontos.
Volt idő , mikor a boldogtalan XVI. Lajos jobban féltette trónját emigrált testvéreitől, mint a jakobinusoktól.

A másik személy, ki a király lelkére befolyást gyakorol: a bécsi császárleány, Marie Antoinette.
Tizenöt éves gyermek volt, mikor mint a dauphin felesége Franciaországba került.
Arcképekről, leírásokból tudjuk, hogy szép, bájos, elmés, jószívű, nagylelkű asszony volt.
Ezekhez a jótulajdonságokhoz hozzávehetjük még határtalan dicsvágyát , uralkodásra való szomjazását, minden emberi méreteket meghaladó gőgjét, fékezhetetlen szenvedélyességét, fényűző költekezését és gyermekes könnyelműségét.
Íme itt áll az asszony, ki feltétlen hatalommal uralkodott a király teste és lelke fölött.

Mert a boldogtalan király szerető férj, jó apa, gyöngéd barát tudott lenni.
Telve minden olyan erénnyel, mellyel egy egyszerű polgárember szeretetté és tiszteltté teheti magát.
Uralkodása első éveiben szereti és tiszteli is őt mindenki.

A királyné ellenben - pedig jóval nemesebb és erősebb matériából alkottatott - sohasem tudta magát Franciaországban megkedveltetni.
Hogy gőgje, dölyfe, határtalan költekezése volt az ok, vagy a sok ocsmány, hazug pletyka, mit nem is a nép, hanem egyenesen maga a versaillesi udvar terjesztett róla, arra ma már bajos volna felelni .
Annyi bizonyos, hogy mindenért őt tették felelőssé, amiről szegény nem is tehetett, s neki tulajdonították, hogy a király a szabadelvű rendeleteket visszavonta.

A királyné mindig a haladás ellenségeihez csatlakozott, ő nem látott a nemzetgyűlésben mást, mint lázadó csőcseléket, s gőgje, dölyfe fellázadt, amikor - mint ő mondja - a szájas ügyvédek, a megfizetett újságírók feleselni mernek urukkal , királyukkal.
Sóhajtva beszélt a szép időről, mikor a napkirály, XIV. Lajos , lovaglókorbáccsal kezében zavarta szét a lázadó párisi parlamentet.

A francia nemzet?!...
A francia nemzet - számára - a versaillesi udvar volt.
Ez pedig, mint a hű udvari nép arcáról látni lehetett, elégedett és boldog.

S a nép?!...
Oh, a szép királyné szíve nagyon is megesik a nép nyomorán és szenvedésén.
Oh, a kedves, idilli falusi élet!... azártatlan igénytelenségben és jámborságban élő nép!... a falu üde poézise... a természet lágy öle... a fiatal szegény leánykák, kiket kiházasítunk... az öreg házaspárok, kiket legfelségesebb látogatásunkkal megtisztelünk, Philemon és Baucisként ünnepelve őket, kik rongyaikban is nemesszívűek és tisztalelkűek...
Senki a szép királynénál és érzékenylelkű udvarhölgyeinél jobban a népet nem szereti, nem szeretheti...

Aztán riadtan néznek körül... íme, az ártatlan falusi nép, ki boldog igénytelenségében szendereg a természet ölén, kastélyokat gyújt fel és földesurait öli le...
Piros lángok csapnak fel és Versailles aggódva nézi, mint festik e lángok vörösre az ég alját...

Vörös az ég alja, égnek a kastélyok, menekülnek a nemesi családok.
A szép királyné felemeli fejét: itt rendet kell csinálni!
Artois gróf azonnal melléje áll: Úgy van , rendet kell teremteni!
Elég volt az engedékenységből, a szelídségből, a megalkuvásból!

És megjelenik a királyi plakát, mely nyugalomra inti Páris népét.
És megjelenik a királyi rendelet Necker elcsapásáról és a vén Foulon kinevezéséről.
"A nép egyék füvet" mondotta volna állítólag az öreg Foulon és Párisban már a kinevezés napján díjakat tűztek ki Foulon miniszter fejére.

Az izgatottság nőttön-nő; Danton ott van a klubokban s az utcán.
Mennydörgő hangja felrázza az embereket.
Július 13-án Danton felszólítására feltörik az összes fegyverraktárakat és erőszakkal elveszik a puskákat, a kardokat, a szuronyokat .
Páris már fel van fegyverkezve.
Ott künt, Versaillesben Mirabeau lett a nemzetgyűlés vezére és Danton kezébe vette Páris sorsát...

De a Palais Royal kertjében ott áll még a másik barátunk is.
Danton legbizalmasabb , leghívebb barátja: Camille Desmoulins beszél a néphez.
Alig ismerni reá.
Halvány arca kipirul, szeme lázasan csillog.
Rendesen dadogva, akadozva beszél, de most folyékony a szava és forró és tüzes és gyújtó.

Fegyverre hát!...
Van már ágyú is.
Isten tudja honnét, Isten tudja kitől!?...
Régi , múzeumi tárgyak, régi csaták emlékei...
Itt van a két ezüstágyú is, a sziámi király ajándékozta valaha XIV. Lajosnak, most Santerre, a serfőző, és Legendre, a mészáros áll mellettük.

És egész Párison át zúg a kiáltás: "A Bastillebe!
Menjünk a Bastille elé!..."

Páris egyik legnagyobb terén állt valaha a Bastille, az Épület, melyhez annyi gyász , vér, könny és átok tapadt.

Főként politikai foglyok voltak itt elzárva, kik elveikért, meggyőződéseikért szenvedtek.
Bírói ítélet, törvényes kihallgatás nélkül, egy-egy királyi levél parancsszavára zárták be ide őket.
Elszakadván örökre családjuktól, szeretetteiktől .
Gyakran nem is sejtve, hogy miért szenvednek, hogy üt-e még valaha számukra a szabadulás órája?

Nem volt Párisban gyűlöltebb épület a Bastillenál.

De mi sem jellemzi jobban XVI. Lajos emberséges, irgalmas uralmát, mint az, hogy a felkelés napján a Bastillenek összesen hét foglya volt; ezek közül kettő hamiskártyás volt, egy betörő, kettő gyilkos, egy közveszélyes őrült s egyet a családja kívánságára csuktak el.

A Bastille védője De Launay márki.
Bátor, elszánt férfi, vitéz, becsületes katona, ki megfogadta, hogy lőporral levegőbe röpíti az egész várat, de csak akkor adja át, ha a királyi parancs ezt megengedi neki.

Futárok rohannak ki Versaillesbe, de egy részüket a tömeg elfogja és nem ereszti ki , a másik rész mindenféle álutakon kijut és megtudja, hogy a király a meudoni erdőben vadászik, őfelsége a királyné pedig a kis Trianonba rándult pásztorleánykának öltözött udvarhölgyeivel együtt és fehér báránykákat legeltet a parkban.

Nincs itt kivel beszélni.
Bezenval báró bátran, katonai elszántsággal megindul a tömeg ellen.
De katonája kevés van, a legénység sötéten, mogorván néz maga elé .
Kevesen is vannak...
A báró nem mer elindulni velük, Broglie herceget, a marsallt várja hadosztályával.

A marsall azonban érthetetlenül késik.
S a nép teljesen körülfogta a Bastillet.
A külső várat már el is foglalta.
De Launay szavának akar állni, egy égő gyertyával kezében indul a puskaporos hordó felé.
Egyik katonája kicsavarja kezéből az égő gyertyát és a Bastille nem röpül a levegőbe...
Más sors volt a számára megírva, a nép haragjának kellett az épületet lerombolni.

Launay márki mindenre kész.
Harcolni akar, míg a felmentő sereg meg nem érkezik, vagy míg mindnyájan el nem pusztulnak.
De katonái már megkezdik az alkut az ostromlókkal .
Szabad, fegyveres elvonulás a vezér és az őrség számára.
Ezzel szemben ki kell ereszteni a foglyokat és átadni a Bastille összes kulcsait a népnek.

A kapukat kinyitják, a nép tódul befelé.
S a szabad elvonulás biztosítva van, de az egyik alak, nem a vitéz ostromlókból való, hanem a csőcselékből, szidni, mocskolni kezdi a védőket.
Szó szót követ és az egyik védő katonát leszúrják s a többit is megtámadják.
Launay márki bátran siet katonái védelmére.
Nekiesnek s egy pillanat alatt ezer darabra tépik a márkit.

Ezt az ocsmányságot nem a Bastille ostromlói cselekedték, hanem a velük betört csőcselék.
Az ostromló sereg mélységes megbotránkozással és fájdalommal vette tudomásul a becstelen gyilkosságot, azonnal védelmébe vette a vár életben maradt katonáit és gondoskodott róla, hogy senki se nyúlhasson hozzájuk.

Így vonultak be győztesen a városházára, - tudtára adva a népnek a Bastille végzetét .
A forradalomnak ünnepnapja volt ez a július 14-ike.
És ezt az ünnepnapot mindjárt bemocskolja az ártatlanul kiontott vér.
A derék Launay márki és az ártatlan katonák vére.

És Versailles?!...
A szép királyné még ott sétál a Trianonban, legelteti báránykáit .
Artois gróf elmés bókokat mond kosztümjére.
A távolból valami tompa zúgás és moraj ...
Ej, ki törődik vele?!...
Nem történt semmi, - csak a Bastille! bevették...

A király késő este ért haza a meudoni vadászatról.
Fáradt volt, lakosztályába vonult , azonnal le akart feküdni, de Liancourt herceg, kinek joga volt hozzá mindig belépni , azonnal bejelenttette magát.

- Nos, kedves herceg, - fordult a király hozzá - tud valami jó újságot?

- Sire, a nép heves harcok után bevette a Bastillet és a vár parancsnokát, De Launay márkit, összetépték.

Lajos fáradt arcán valami vonaglás futott át.
Fölemelte fejét.

- De herceg, mi ez?...
Hiszen ez már...
Hiszen ez már lázadás...

- Nem, Sire, - felelt Liancourt herceg - ez nem lázadás.
Ez már - a forradalom.

Két héttel később fogták meg az öreg Foulont, ki a népnek állítólag azt a tanácsot adta, hogy ha éhes, egyék füvet.

Elfogták, Párisba hurcolták s hiába kél védelmére Lafayette márki, a nemzetőrség parancsnoka.
Foulon fejét levágják és száját fűvel tömik tele.
Íme itt a válasz állítólagos irgalmatlan mondására.

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE