Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beniczkyné Bajza Lenke
Saját kezébe
Keletkezés ideje
1886
Fejezet
12
Bekezdés
1099
Mondat
2296
Szó
25901
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
IX. FEJEZET.
Villám gyorsaságával terjedt el a hir Szászhalom vidékén Szécsy Lydia visszajöttéről s különféle verzió keringett a történtek felől.
A legtöbben azt állíták, hogy Szászhalmy Lothár küldte haza nejét.
Mások, hogy a grófné hagyta el férjét s a legcsekélyebb rész gyanítá a valót, legalább annyiban , hogy az ifjabb Szászhalmy zajos multját és hosszabban tartó viszonyát egy nővel összeköttetésbe hozták az eseménynyel.
Az öreg Szécsy haragja és dühe leánya iránt nem ismert határt, midőn Tergovay ügyvéd elmondá neki, hogy Lydia bárónő válást akar s hogy neki azt a feleletet adta Lothár gróf kérdésére, hogy a kibékülésre nemcsak nem hajlandó, de őt egyenesen megbízta és felhatalmazta, hogy a válópört részéről indítsa meg...
Ő ezt természetesen nem teheti, a Szászhalmy-családdal való régi összeköttetése ezt nem engedi, mondá Szécsynek.
Azonban gondoskodni fog ügyvédről, ki derék, megbízható ember és ügyes törvénytudó s ez mindent meg fog tenni, a mit lehet.
- Az én házamnál nem marad! kiáltá dühösen Szécsy.
Menjen, a hova akar, legalább lássa a világ, hogy én ezt a könnyelmű tettet nem helyeslem.
Tergovay, látván a báró haragját, tartózkodott minden megjegyzéstől, de György grófnak elmondá Szécsy határozatát, az rögtön leült és Alicenak írt, melyben arra kérte nővérét, jőjjön pár hónapra Szászhalomra, hogy Lydia a kastélyban lakhassék , melyet ő felajánlott neki szorongatott helyzetében, de a mely kissé kellemetlen volna háziasszony nélkül s ezt elsímítani kéri ő Alicet.
Harmadnapra megérkezett Szalárdyné válasza s tagadólag hangzott.
Ő Lydiáról többé tudni nem akar, írá levelében.
Neki semmihez sem nyujt segédkezet s ha György, a gyengeségig menő jóságában, nem kárhoztatja is, ő legalább nem tanácsolja neki, hogy helytelen lépésének ily cselekedet által helyeslését mutassa meg a világnak.
György sóhajtva hajtá össze a levelet és gondolkozott, mit tegyen.
Határozottan rosszul esett neki testvére tagadó válasza.
Ő sok jóban részesíté már az életben Alicet s ezt a feleletet nem várta volna tőle, legalább nem ebben a határozott, rideg formában.
Nem tudta mit tegyen.
Fölkereste Szécsyt, s igyekezett rábeszélni, hogy tegyen le kemény elhatározásáról.
Gondolja meg a következményeket Lydia sorsára nézve, ha őt elűzi házától.
Ezzel csak tetézi a botrányt s végkép lehetetlenné teszi leányát.
- Ő maga kereste, maga intézte sorsát, most vegye hasznát, vagy viselje úgy, a hogy tudja, én hajthatatlan maradok, viszonzá a báró.
És az is maradt.
Megkérdezte tőle, meddig akar még Szászhalmon maradni s mikor szándékozik elhagyni házát.
Lydiára ez nagy csapás volt, de nem esett kétségbe.
Ha arra gondolt, hogy mi között kell választania, erősnek érzé magát s köny és panasz nélkül kezdett intézkedni az utazásra nézve, csak azt kérve ki atyjától, hogy Juditot, öreg, hű dajkáját magával vihesse.
- Vidd, mondá neki hidegen atyja.
De élj okosan, összehúzódva; a mi tőlem telik, azt megkapod élelmedre, lakásodra és ruházatodra, de tudod, hogy az nagyon csekély, én magam is alig élhetek, két háztartásra nagyon kevés jövedelmem van.
Midőn György e véghatározatot megtudta, felkereste Lydiát s újra felajánlotta neki házát, mit az nem fogadott el s mint mondá, Budapestre megy lakni, míg válópöre lefoly.
- Mily borzasztó a törvény és az egyház szigora! kiáltott föl Szászhalmyné.
Látszik , hogy férfiak alkották.
Nem gondoltak a nőre, ki ily körülmények között annyira sújtva van s mily iszonyúan kell vezekleni azért, hogy fél óráig állt az oltár és pap előtt , ki tiz szóval kötött a férfi és nő között oly szövetséget, melyet hónapok, talán évekig sem bonthatnak fel.
György feszülten, kérdőleg nézett szemébe.
Olyan nagyon szeretett volna tőle valamit kérdezni, de nem tehette.
Éveket, talán fél életet adott volna azért, hogy bizonyosságot szerezzen magának arról, a mi éjjelét, nappalát foglalkoztatá és nem tehette.
Nem volt bátorsága, nem voltak arra szavai.
- Legelső teendőm lesz Pesten felkeresni Olcsvay Hedviget, mondá igen komolyan Lydia , midőn előbbi szavaira György nem felelt.
- Kit? kérdé rémülten György.
- Ama levél írónőjét, ki esküvőm napján azt a csomagot küldte nekem.
- Azt nem teszi, Lydia! kiáltá határozottan György.
Ily állású nőket nem szokás asszonyoknak fölkeresni és mit is csinálna nála?
- Tudtára adom, hogy nem állok útjában többé; legyen boldog Lothárral és kérje őt , hogy törvényesítse fiát.
- Tegyen le e tervről Lydia, mondá észrevehető nyugtalansággal György, mert társnője modorát és szavait perczről-perczre különösebbnek, megfoghatatlanabbnak találta s képesnek tartá arra, a mit a legkomolyabban előadott, hogy Olcsvay Hedviggel beszéljen.
- Nem tanácsolja?
- Sőt határozottan ellenzem.
Tudja, hogy én elveimben nem vagyok szigorú, hogy sajnálom a szerencsétleneket s öcsémmel beszélni fogok arról a nőről, ki ugyan nem érdemli meg, hogy őt számba vegyük, de mind a mellett mindent meg fogok érdekében tenni, kivéve azt, hogy önt hozzá ereszszem.
Lydia szomorúan tekintett reá.
- Ezentúl engem sem fognak már az emberek számba venni, mondá komoran.
Atyám legalább oly iszonyúnak írja le helyzetemet, mintha már semmire sem lehetne reményem.
- Ebben nincs igaza atyjának.
Ön még nagyon boldog lehet.
- Arra nem számítok.
- Nem ön az első asszony, ki férjétől elvált, bár a mód, a mint tette, kissé különös.
- Miért?
- Mert négy napi házasság után nem szokás elválni, különösen akkor, ha arra nincs oly ok, a mi lehetetlenné tegye az együttmaradást.
És a világ nagyon csodálatos okokat gyanít ily esetekben.
- Higyjen a világ, a mit akar, mondá türelmetlenül Lydia.
Én nem ismerem s nem is adok ítéletére!
Egy ember van a földön, kinek jóindulatát nem akarom koczkáztatni , kit minden áron szeretnék meggyőzni arról, hogy nem cselekedtem könnyelműen, hogy nem vagyok rossz, sőt még nem is tétovázó, vagy szószegő s ez az egy ember ön, György.
De fájdalom, önnek legtöbb oka van bennem kételkedni.
E szavak alatt őszinte, mély, heves fájdalom tört ki kebléből s könyek hulltak arczára.
György meghatva függeszté reá szemét.
- Én nem kételkedem önben, Lydia; de meg kell mondanom, hogy mindazt, a mit tett , másként tehette volna.
- Hogyan? mi módon?
- Várni és tűrni kellett volna.
Közölni férjével a levelek tartalmát és felvilágosítást kérni tőle.
Hiszen ön nem is tudja biztosan, igaz -e mindaz, a mit ama sorokban olvasott, sőt azt sem, csakugyan Lothár írta -e azt a másik levelet.
- Az ő írása, ismerem.
- Lehet utánzás, csak ügyes kéz kell hozzá.
Minderről bizonyságot kellett volna előbb szereznie.
- Nem tehettem, mert nem lehetett várnom, mondá kitörve Lydia s heves keserűség hallatszott hangján.
Ha szerettem volna Lothárt, mindez, a mit ön mond, megszülemlik agyamban s ragaszkodtam volna a remény utolsó szalmaszálához is, de ön tudja , György, hogy nem szerettem őt.
Szászhalmy hallgatott.
- És mégis odaigértem neki kezemet? gondolja ön.
Látom arczán, hogy mindig ez a vád keseríti ellenem.
Gondolja meg sorsomat.
Tudja, hogy szegény vagyok.
Régi, gazdag család sarja, ki nem hallott atyjától egyebet, mint a jólét, fény, kényelem magasztalását s panaszát a fölött, a mit elveszített és serkentést, hogy igyekezzem mindazt jó házasság által visszanyerni.
Itt éltem ez elhagyatott faluban, nem láttam embert, úntam magamat s vágytam szórakozás, változatosság és fény után.
Ekkor ismerkedtem meg önökkel.
Lothár az első percztől kezdve udvarolt, ön pedig észre sem vett, teljesen anyja betegségével s annak ápolásával volt elfoglalva, holott...
- Ez igaz, vágott gyorsan szavába György, de ha ön jobban rokonszenvezett velem, mint öcsémmel, nem kellett volna vele kaczérkodnia.
- Azt nem is tettem, kaczér nem voltam soha és ha azt hiszi rólam, kétszeresen igazságtalan.
De volt egy percz, a mely váratlanul, véletlenül következett be s Lothár megvallá nekem szerelmét, kezemet kérte s én esküszöm önnek, mint már egyszer tettem, hogy egyetlen szóval sem adtam neki igéretet.
Feleletem abból állt, hogy nem utasítottam őt vissza s ő ezt »igen « -nek vette.
- Mindjárt utána nekem azt állítá, hogy szeret, mondá fájdalmasan György.
- Önnek igen, mert éreztem forrón, mélyen, igazán, de neki nem!
És nem éreztem bátorságot, hogy ezt a szörnyű történetet, mely feldúlta éltem boldogságát, akkor mindjárt bevalljam önnek.
- Nem kényszeríthette senki, hogy Lothárhoz menjen, ha nem szerette.
- A körülmények, atyám haragja s az ön megvetése, minden összejátszott és bár nagyon boldogtalan valék, nem képzelhettem előre, hogy annyira borzadok Lothártól, mint később meggyőződtem.
György élénken vizsgálá a fiatal nő vonásait.
- Borzadt tőle és mégis karjaiba dobta magát.
- Nem tettem! kiáltá tiltakozva Lydia.
Soha sem tartott a karjaiban.
Azt tűrni nem lettem volna képes.
- Négy teljes napi együttlét után állítja ezt?
- Nem tudom, mi történt volna később, de azt hiszem, száz napi együttlét után is ugyanezt mondhatnám magamról.
György nem tudta, mit érez e pillanatban.
Megrendülést, elragadtatást belsejében és az örömnek oly lelkesültségét, melyről eddig még sejtelme sem volt, hogy lényén erőt vehetne valaha.
De igyekezett lecsendesülni s nyugodtnak látszani.
- És Lothár eltűrte ezt az idegenkedést? kérdé az izgatottságtól elfogódottan.
- Észrevette borzadályomat és meg volt sértve.
- Haragos, heves, durva volt?
- Nem.
Közöny alá rejté sértődését, a haragját gúnyban nyilvánítá irántam.
- Megfoghatatlan, hihetetlen.
- Ön másként tett volna?
- Talán éppen úgy, de ismerve Lothár természetét...
- Mindez nem valószínű ön előtt.
És mégis úgy van, arra esküszöm.
- De hisz akkor ez a házasság nem létezik s kegyed a legrövidebb idő alatt szabad lesz, Lydia.
- Én is azt remélem.
- Ha csak Lothár nem gördít gátakat a válás elé.
- Ez hasonlítana hozzá.
- De nem, ezt nem teszem fel róla.
Mi czélból tenné? hisz igy állván a dolgok, ez előbb-utóbb bekövetkezik.
A hosszú párbeszéd alatt lassan, csendesen haladva, a Duna partjára értek s a sűrűségből kilépve, a folyam nyílt, tágas láthatára tárult szemökbe.
Mindenütt csend és nyugalom terült el előttük.
A természet békéje, bár teljesen különböző volt György hánykodó érzelmének hullámzásától, mind a mellett jól hatott reá s egyensúlyba hozta fölgerjedt érzelmeit.
Ősz és tavasz! gondolá körültekintve.
A természet az ősz felé közeleg, szívemben pedig a tavaszt, a kikeletet zengi minden érzelem.
Aztán társnőjére estek szemei, ki némán, tűnődve, elmerülten állt mellette s nem a vidék, de saját belseje, zajos közelmúltja s bizonytalan jövője foglalkoztatá.
- Mily nehezen távozom e vidékről, mondá sóhajtva.
- De meg kell igérnie, György , hogy olykor fölkeres.
Hisz nekem nincs más barátom e földön s ha ön is elhagyna, nem volna érdemes, hogy éljek, mondá halkan, csendes zokogásban törve ki.
- Reám mindig számíthat, viszonzá kezét hévvel ragadva meg Szászhalmy s a fiatal nő tudta, hogy ez a hang, ez az igéret és biztatás igaz és minden körülmény közt számíthat reá.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE