I.
A cigány abbahagyta a muzsikálást; a kávés pedig, aki eddig két vendégével együtt mulatott, fejcsóválva mutatott az ablakra, amelyen már átvilágított a hajnali derengés .
- Terringettét, szépen elmult az idő.
Odakünn virrad ...
Az egyik vendég, aki éppen a pezsgő maradékát hajtotta föl , bá mulva nézett kifelé .
- Az, Isten ugyse...
Mindjárt reggel lesz ...
A kávés fölugrott a márványasztal mellől, s a kasszába sietett , hogy a napi bevételt összeszámítsa, a pincérek fölrakták a székeket az asztalok tetejére, a cigányok pedig óvatosan kisurran tak a kávéház hátulsó ajtaján.
Az asztalnál csak a két mulató vendég maradt .
- Igyuk meg a szent János áldását és menjünk, - szólott az egyik .
- Reggel nyolckor órát kell adnom a törvényszéki elnök leányának.
Sándor , hozzon csak gyorsan két ánizst ...
- Hova akarsz menni? - kérdezte a barátja .
- Hova?
Ezt jól adod.
Azt hiszem, a legfőbb ideje, hogy hazamenjünk !
Megitták a pálinkát, - a kassza márványlapján itták meg, hogy a kávéssal koccinthassanak, - aztán eltávoztak a kávéházból.
A bakonyvári főtéren még egy teremtett lélek se járt.
Alig lehetett több hajnali három óránál, s ilyenkor a kisváros lakossága még csöndes és zavartalan álmát alussza.
Az állomásról idehallatszott egy éjjeli tehervonat füttyjelzése és a közeli grófi parkból édes akácillat lengett feléjök.
A két fiatalember szótlanul haladt egy darabig a házak között, de az egyik hirtelen megállott .
- Nézd, - mondotta majdnem kérő hangon, - egy félóra most már ide vagy oda, az úgyse számít...
Ne menj még haza, hanem kerüld még meg velem a parkot .. .
Most képtelen lennék arra, hogy elaludjam, de különben is nagyon szeretnék pár percig bizalmasan beszélgetni veled ...
S a két jóbarát, egymásba karolva, ismét visszafordult a főtér felé, hogy a Klastromutcán át bekanyarodjék a grófi parknak.
A park ugyan zárva volt ilyenkor, de a rácskerítés mellett gyönyörü út vezetett végig, míg belülről édes erdei illat áradt ki a szunnyadó fák közül .
A két fiatalember hallgatva sétált egy ideig a park körül ; szivarra gyujtottak, s élvezték a pompás , hajnali levegőt, amely a pezsgő mámorát hamarosan kifujta a fejükből.
A szilaj hangulat, amely a kávéházban elfogta őket, most valami csöndes szentimentálizmusnak adott helyet, annak a kellemes, kissé tunya, de édesen szomoru lelkiállapotnak, amely akkor jelentkezik, ha az ital első, brutális hatása már eloszlott.
Ez az a pillanat, amikor az ember nem részeg többé, de lelkesedésében a keblére tudná ölelni az egész világot; ilyenkor fogamzanak meg a nagy tervek, amelyeknek az a sajátságuk, hogy nyomtalanul eltünnek a nappal világosságában .
A fiatal urak a bakonyvári értelmiség elitjéhez tartoztak; az egyik, a csöndesebb, másfél évvel ezelőtt telepedett le a kis városban, hogy édesatyjának, egy ósdi, öreg ügyvédnek az irodáját átvegye.
A másik már kalandosabb ekszisztencia volt; gyermekkorában ragyogó fényűzéssel nevelték, s amikor harminchat éves korát elérte, háromezer holdas dominiumot örökölt az apjától.
A fiatal gavallér ekkor a nyakába vette a világot, jó összeköttetései révén tagjává lett egy nagy lo n doni és párisi klubnak, télen Monte-Karlóban mulatott, nyáron a belga tengerpart valamelyik fürdőjében, s négy évvel azután, hogy dús örökségét átvette, egy októberi délután, hirtelen a tudatára ébredt annak a kellemetlen körülménynek, hogy mindössze vagy háromszáz frank, ugyanannyi lira, s vagy százhúsz forint hazai pénz a vagyona, amelyet e pillanatban magáénak mondhat...
Hova lett a többi?
A birtok, a fogatok, az ékszerek, a lovak, az értékpapirok?
Ezt ő maga sem tudta egészen tisztán.
Csak annyit tu d ott, hogy a kártyán régi idők óta nem volt szerencséje, s hogy a roulette meg a trente et quarante se igen kedvezett neki...
De hogy ennyire jutott, azt még talán két nappal a katasztrófa előtt se gyanította ...
Mindenesetre becsületére válik, hogy a csap ás nem verte le a lábáról; pár percig csodálkozva nézett ki a hotel ablakán, aztán vállat vont, cigarettára gyujtott, s így szólott :
- Hát jó, majd ezentúl valamivel szerényebben élünk ...
Becsomagolta a holmiját, kifizette a szállodai számlát, s a legközelebbi vonattal elutazott Bakonyvárra.
Ott minden ember ismerte; hiszen a kis város a birtoka szomszédságában feküdt.
Reggel érkezett, délben fölnézett a kaszinóba, s a polgármesternek, aki tárt karokkal üdvözölte, isteni flegmával ezt mondta :
- Kedves bátyám, kérni akarom egy szívességre...
Ahogy itt lát , mindössze kétszáz forint az egész vagyonom...
A többi vo lt, nincs.
Most tehát a magam emberségéből kell megélnem, s e végből szükségem van a maga támogatására, bátyám ...
- Az én támogatásomra? - szólott a polgármester, aki úgy nézett a fiatal úrra, mintha az épp most szabadult volna ki a Lipótmezőről .
- Úgy van .
Az égen és a földön nincs más tudományom, mint az, hogy türhetően tudok zongorázni...
Erre alaposan megtanítottak...
Arra kérem tehát , hogy taníttassa velem a kisleányát, s ajánljon az ismerőseinek is a jóindulatukba ...
Tudvalevőleg minden csoda csak há rom napig tart, s így a bakonyváriak is természetesnek találták nemsokára, hogy a borzavölgyi uradalom fiatal örököse tanítja a gyermekeiket a zongorázás elemeire.
A fiatal urat, aki a kisvárosiak szemében az utólérhetetlen bontont képviselte, mindenütt sz ívesen látták, s Szamosi Gyurka - így hívták az új zongoramestert - valóságos filozófiai nyugalommal törődött bele az új és megváltozott életébe .
- Óh, csókolom a kezét, - mondotta szerényen, mosolyogva, amikor Bayerné, a gazdag vaskereskedő felesége, vagy Takácsné, a lisztes özvegy elsején a havi fizetését átadta.
És gyöngéden, szeretettel simogatta meg a tanítványai pufók arcocskáját, miközben a mama a megelégedéstől szinte hízva gondolta magában :
- Hiába: csak meglátszik, hogy finom ember ...
Most, hogy vagy tíz-tizenöt percig szótlanul sétálgattak már a park körül, Gyurka végre megszólította a barátját .
- Előbb azt mondtad, hogy bizalmasan akarsz beszélni velem...
Nos , halljuk hát, hogy mi az a szörnyűséges titok ?.. .
A fiatal ügyvéd - őt Pethő Géz a dr.-nak hivják - nagyot sóhajtott .
- Ha azt hiszed, hogy ezt egy-két szóban el lehet mondani, hát nagyon tévedsz...
Olyan dolog ez, amiről még alig hallottál világéletedben , pedig te ugyan sok és szép földet bejártál már ...
- Irgalmas Isten, csak nem vagy talán szerelmes? - kiáltott föl nevetve Gyurka .
- De igen, édes fiam, szerelmes vagyok...
Ez az oka, hogy már közel állok szinte a megőrüléshez ...
Gyurka megállott, s mind a két kezét rátette a barátja vállára .
- És ez olyan dolog, aminőről én még világ életemben nem hallottam ?...
Hát te azt hiszed, hogy olyan rettenetesen ritka esemény az, hogy valaki a te korodban szerelmes ?
- Oh nem, nagyon jól tudom, hogy ez nem tartozik a ritkaságok közé...
Ha csak ennyiről lenne szó, hát aligha esném kétségbe...
De az én esetem egészen más; ha meghallod, magad is azt fogod mondani, hogy erre még nem igen volt példa a történelemben .
- Csak nem valami uralkodó hercegnőbe vagy szerelmes ?
Az ügyvéd belekarolt a barátjába, s míg a fiatalembert bizalmasan maga után vonta , szomorúan, lehajtott fővel szólott :
- Akár hiszed, akár nem, két nőbe vagyok egyszerre szerelmes...
Az egyiket épp úgy szeretem, mint a másikat, annyira, hogy némelykor komolyan meg vagyok ijedve az állapotom miatt...
És ne hidd, hogy ez talán képzelődés ; mindkettőt igazán szeretem.
Belátod -e már most, hogy van okom a kétségbeesésre ?
S míg Gyurka csodálkozva nézett rá, izgatottan folytatta :
- Azért hívtalak el, hogy bizalmasan beszéljek veled, nincs hát okom, hogy bármit is eltitkoljak előtted...
Még csak a titoktartásodat sem kérem, hiszen tudom, hogy becsületes ember vagy...
Amint mondottam, két nőbe vagyok szerelmes: egy férjes asszonyba és egy fiatal leányba...
Mondd meg : hallottál -e már ehhez hasonló történetet ?...
Én jót nevetnék, ha más mesélne il yet, de így, fájdalom, nincs kedvem a nevetéshez ...
Gyurka derülten nézett a barátja szemébe: látszott rajta, hogy nem veszi a dolgot valami tragikusan...
Pár percig hitetlenül mosolygott, aztán fitymálva intett a kezével .
- Kedves barátom, én megteszem, amit te is megtennél , ha más lenne a helyedben: jóízüen nevetek a szörnyűséges bajodon .
Két nőbe vagy szerelmes egyszerre ?...
Ha ez lehetséges volna, akkor tűzbe kellene dobni az összes könyveket, amiket eddig a poéták megírtak, de ráadásul még az összes civilizált államok tö r vénykönyveit is el kellene pusztítani a föld színéről...
Nemcsak a regények és a szerelmes költemények válnának egyszerre ósdiakká, de a szent házasság intézménye is rövidesen kimenne a divatból...
Legalább így, az európai formájában...
De szerencsére, n i ncs ekkora veszély; az emberi szív, hála Isten, nem változik napról-napra, mint a teknika vagy a tudomány vívmányai...
Aki igazán szeret, az ma is csak egyetlen nőre gondol, épp úgy, mint a bibliai vagy a középkori amorozók...
A két szerelem magyarán mond va annyit jelent, hogy semmi-szerelem ...
- Azt hiszed? - kiáltott föl a fiatal ügyvéd idegesen.
- No hát én azt mondom neked, hogy az összes regényírók hazudnak; mert az emberi szív képes arra, hogy egyszerre két nagy szerelmet is befogadjon magába...
Ha nem volna rá több példa, itt vagyok én, aki napok óta nem alszom a töprengés miatt...
Azt hiszed, hogy képzelődöm?
Szó sincs róla.
Mind a két ideálomat igazán szeretem, az egyiket épp úgy, mint a másikat...
Kiváncsi vagy a nevökre is ?...
Szívesen megmond om...
Az egyiket Lénárt Bandinénak hívják, a másikat Jablonszky Sárinak.
És ha tudni akarod a részleteket, hát azokkal is szívesen szolgálok .
Leültek az egyik sétatéri padra, s mialatt a levegő mindinkább áttetszővé lett, és távol, a keleti égbolton narancsszínü színfoltok ütköztek ki az éjszaka sötétségéből, Gyurka kipirulva tovább beszélt .
- Az asszonyt vagy négy év óta szeretem, még abból az időből , amikor mint jogász jártam haza Budapestről Bakonyvárra...
Jó ideig csak udvariasan beszélgettünk egymással, de egy napon, ha jól emlékszem, a főgimnázium majálisán, megbarátkoztunk egymással, és jó pajtások lettünk ...
Addig talán föl se tünt, hogy Lénártné csinosabb a többi asszonynál, de akkor egyszerre csak megtetszett nekem; észrevettem, hogy aranyszőke ha j a, rózsás teintje van, az ártatlan kék szeme pedig egyszerűen elbájolt...
Sokáig beszélgettünk, s amikor hajnal felé elváltunk, megdöbbenve éreztem, hogy a lusta közömbösségemnek hosszu időre vége van...
Másnap ott kószáltam Lénárték boltja körül, s este h ozzájuk csatlakoztam a sétatéren...
Nem tudom, hogy mi történhetett velem, de az asszony, aki mellett mindeddig hideg unalommal mentem el, most hirtelen a leggraciózusabb női lénynek tünt föl előttem, akit eddig világéletemben láttam...
A nézése, a mosol y a, a beszéde, sőt az alakja is, mintha mássá lett volna ...
Elmésnek, ragyogónak és titokzatosnak találtam, holott eddig épp olyan köznapinak láttam, mint a többit...
És nem egyszer történt, hogy míg fennhangon a legközömbösebb dolgok felől beszélgettünk , odabenn, a lelkem mélyén, így szóltam magamhoz: Ez az asszony lesz az átkod vagy a jó szerencséd ...
- És mindig csak magadban beszéltél ?
- Jó darabig eltitkoltam előtte az érzelmeimet, de egy őszi délután, valami zsúr előtt, amikor vagy félóráig egyedül voltam vele az emeleti szalónban, hirtelen elfogott a vágy, hogy mindent bevalljak neki...
Nem igen tudom már, hogy miket mondottam, de annyit tudok, hogy később mind a ketten könnyeztünk...
Az asszony csak lopva szögezte rám a szemét, de utóbb ő is úgy elér z ékenyült, mint én...
Ezt mondta: Ha igazán szeret, többé sohasem beszél nekem az érzéseiről...
Mi célja volna ennek ?...
Én nem vagyok fiatal leány és arra, hogy jellemtelenné legyek, sohasem lennék képes...
Ne kivánja egy szerény vidéki asszonytól, hogy ú g y viselkedjék, mint Bourget vagy Prévost hősnői...
Mi talán épp olyan boldogtalanok vagyunk, mint azok, de mi egészen a sír széléig szenvedünk , anélkül, hogy a lelkünkbe pillantást engednénk valakinek ...
- Nagyon szépen beszélt ...
- Akkor beláttam, hogy i gaza van, de később rájöttem, hogy nincs erőm a lemondáshoz ...
Sokszor vitatkoztunk a dologról, s Lénártné összetett kezekkel kért, hogy ne tegyem még boldogtalanabbá, mint amilyen...
Ekkor már bevallotta, hogy nem szereti az urát, mert ez a rideg számjeg y ember sohase értette őt igazán...
Azt se tagadta, hogy engem szimpatikusnak talál, s hogy az egész boldoggá teszi és meghatja ...
- És most milyen stádiumban vagytok ?
- Még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy nem követi Bourget vagy Prévost h ősnőinek a példáját ?
- Jobban, mint valaha.
De hogy viszontszeret, az iránt semmi kétségem többé ...
- Nem vallotta be, de van rá egy csalhatatlan bizonyítékom ...
- Hogy már többször sírva borult a nyakamba, s kijelentette, hogy én vagyok az egyetlen férfi, aki igazán a lelkébe lát ...
Gyurka helyeslőleg intett .
- Sírva borult a nyakadba?
Bizonyos kombinációk útján tényleg arra a következtetésre jut az ember, hogy ez nem az ellenszenv vagy gyűlölség jele ...
Géza nem vette tudomásul barátja gúnyos hangját, hanem felindulva folytatta .
- Elhiszed most már, hogy igazán szeretem Lénártnét?... néha éjjel, amikor egyedül vagyok odahaza, félőrülten ugrom ki az ágyamból, mert az a gondolat kínoz, hogy talán ebben a pillanatban ő mártirszelídséggel kénytelen eltűrni az ura ölelését...
Ha nem félnék, hogy kinevetsz, hát olyasmiket mesélhetnék, hogy bizonyosan megsajnálnál...
Hányszor kószálok hajnalig az ablakuk alatt!
Amikor néha veszett jókedvvel huzatok a fülembe a cigánnyal, a szívem belülről e l facsarodik arra a gondolatra, hogy az én szőke csillagom most egy idegen férfival van egy födél alatt...
Csak egy hajszál hiányzik, hogy mindent összetörjek körülöttem, s az öklömmel megdöngessem a bezárt kapuját...
És ha nem teszem, hát az nem magam miat t történik, hanem azért, hogy az ő jó hírét megkíméljem ...
- Igazad van, fiam, ezek igen határozott tünetek...
Halljuk most már, hogy a kis Sárikával hogy áll a dolog ?
Az ügyvéd szeme felvillant, a beszéde elevenebbé lett; látszott rajta, hogy ez a téma táv olról sem szomorítja el annyira, mint a másik.
Most szinte fiatalabbnak; életvidámabbnak látszott, mint az imént, amikor titokban átélt gyötrelmeiről volt szó .
- Óh, ez már egészen más valami...
Lénártnét vagy öt-hat év óta ismerem, de Jablonszky Sáriba má r gimnázista koromban szerelmes voltam...
Emlékszem rá , tizenötéves se lehetett még, amikor mindennap kilestem a fehérruhás Sárikát az angol kisasszonyok templomában, ahol akkor egy nagykalapos jezsuita páter prédikált.
Később, amikor a felső leányiskoláb a járt, gyakran én kisértem haza...
Az öreg doktor, az édesapja , mindennapos vendég volt a házunkban és Sárika már gyerekkorában tudta, hogy szerelmes vagyok bele...
De mivel komoly és nagyon jólnevelt kis leányka volt , hát sohasem vette tudomásul az érzés eimet...
Egyszer, - ő akkor afféle tizenhatéves bakfisleány lehetett, - együtt jöttünk haza valami kerti mulatságról, s én félóráig könyörögtem neki, hogy karonfogva sétáljon velem ...
Nem karolt belém s én mérhetetlen szomorúságomban megírtam vagy két tuca t alanyi költeményt...
Ez volt az életem legelső, igazi bánata ...
Később, mikor elkerültem hazulról, mindjobban megszoktam azt a gondolatot, hogy a komoly, finom kis leány a feleségem lesz...
Husvét vagy karácsony előtt mindig átborzongott a hátamon a h i deg, abbeli boldogságomban, hogy Sárikát a piaci emeletes házban viszontláthatom...
Talán tíz éven át is ennek a gondolatnak éltem, anélkül , hogy valaha szerelemről szólottam volna neki...
De minek is szóltam volna ?...
Ő épp oly jól tudta, mint én, hogy mi ketten nem élhetünk egymás nélkül...
Néha megszorítottuk egymás kezét, - a kapuban, amikor az esti séták után az öregek búcsuzkodtak, - s én féléjszakán át mámorosan jártam Bakonyvár holdvilágos utcáin...
Most talán tizenöt esztendeje, hogy ismerem, s ugyanannyi, hogy egész szivemmel szerelmes vagyok bele...
Hogy a gesztenyehaju, szürkeszemü Sárika valamikor egy más ember felesége legyen ?...
Inkább meghalnék, semhogy ebben megnyugodjam ...
De most már, ha akarnám, se tehetném, mert tegnap, amikor a könyvesboltból hazakisértem, végképp döntöttem a sorsom fölött .
- A jó Isten tudja, hogyan történt, de az utcán, tizenöt év óta most először, mindezt őszintén megmondtam neki...
A német regényekről meg a nőegylet felolvasóestéiről beszéltünk, s én a Hartmann divatkereskedése előtt egyszerre csak így szólottam hozzá: "Sárika, most mondani fogok valamit, amit maga régen tud: én el akarom venni magát feleségül.
Azt hiszem, hogy nagyon boldogok leszünk.
Mit gondol ?"
- Nem mondottam ezzel neki val a mi nagy ujságot, de ő mégis igen elhalványodott, mert erre a diskurzusra bizonyosan nem számított.
Az ijedtsége azonban nem tartott tovább egy pillanatnál; komolyan rámnézett, - így csak ő tud nézni az egész világon, - s egyszerüen ezt mondotta: "Igaza va n , ezt régen tudom ..."
És mosolygott...
Többet nem beszéltünk a dologról...
A kapuban megszorította a kezemet, s eltünt a lépcsőn, az üvegajtó mögött...
Ez az egész ...
- Most már nemcsak a szívem kényszerít rá, hogy a kezét megkérjem , hanem a becsületérzésem is...
De elvehetem -e tiszta lelkiismerettel ?.. .
Bizonyos vagyok benne, hogy száz kilométert is képes lennék gyalogolni , csakhogy Lénártné forró ajkát megcsókolhassam, de viszont afelől sincs kétségem, hogy mindörökre boldogtalanná len nék, ha ezzel az okos és bájos kis teremtéssel nem élhetnék holtomig egy födél alatt...
Mit tegyek hát?
Mire szánjam magam ?...
Azt hiszem , te is belátod, hogy - ha valamikor, - hát most szükségem van a baráti tanácsodra ...
Szamosi Gyurka megvakarta a fejebubját, kissé elgondolkodott , aztán vállatvonva így szólt :
- Hát bizony ez nem közönséges probléma...
Majd alszom rá egyet , talán ki tudok okosodni a beszédedből...
Most azonban feküdjünk le, mert a kofák már kirakodtak a piacon ...