XII.
Belépett Gotthard, bundában, dideregve, kalapját a kezében tartva, mereven , súlyos, zömök alakjával besüppedve a szőnyegbe, mint egy sötét szobor.
Egy ideig ott állt, némán, mozdulatlanul, sápadt olajbarna arcán túlvilági fenyegetéssel .
Mintha kémlelné az ügyészt.
Hedry szívében egy pillanatra elakadt a vér.
Hogy kerül ide ez az ember?
Miért jött?
Miért hagyta el a vérző, kínlódó, halódó asszonyt?
Hogy volt szíve ott hagyni?
És miért jött épen hozzá?
Köszönés nélkül, hangtalanul termett ott Gotthard, mintha a szőnyegből nőtt volna ki hirtelen.
Még az ajtónyitást sem lehetett hallani.
- Hogy jöttél te be? - kérdezte hirtelen, mert eszébe jutott, hogy jól bezárta a folyosó ajtaját.
Vagy tán nyitva felejtette volna?
De hogy nem vette észre István, a vén inas, aki oly ébren alszik, mint egy házőrző komondor?
A báró nem felelt, csak állt ott merően, súlyosan, kezében tartva kalapját , csökönyös néma fenyegetéssel.
- Ervin, hogy kerülsz te ide?
Mi történt Magdával? - fakadt ki hirtelen és felugrott a székről.
A látogató nem felelt a kérdésre.
Egészen másról beszélt, ő is kérdezett valamit .
Hedry úgy értette, hogy azt kérdi: miért van ő teljesen felöltözve, esti sötét zakkóban, fél kezén keztyüvel, hajnali háromkor?
Önkéntelenül mentegetőzött.
- Egész éjjel dolgoztam.
Azaz virrasztottam.
A kaszinóban voltam.
De már régen visszajöttem.
Mintha faggatta volna valaki, oly zavartan beszélt.
De aztán újra felkiáltott.
- Ervin, mi történt Magdával?
A báró megszólalt.
Hideg, közömbös, recsegő volt a hangja, mint mindig.
Csak mintha kis gúny és szemrehányás is volna a recsegésében.
- Te már tudod?
Most vitték be a Berry-szanatóriumba.
- És te itt? - lihegte az ügyész.
- És te már tudod? - kérdezte hidegen a báró.
- A rendőrség jelentette.
- Mit jelentett a rendőrség?
Az ügyész könyörögve fordult a látogatóhoz:
- Operálják?
Súlyos?
Van reménység?
- Nem operálják.
Felesleges.
Menthetetlen.
Mi van a rendőri jelentésben?
Hedryvel megfordult a világ.
Magda menthetetlen!
Alig tudta visszatartani a zokogását.
Egyre csak azt ismételgette:
- Ervin, mi történt nálatok?
- Mi van a rendőri jelentésben?
- És te itt?
Ervin, te érthetetlen vagy.
A báró monoton, majdnem sírontúli hangon válaszolt.
- Kedves barátom, a történteken nem változtathatok.
Sem te, sem én.
De a következményeken, ha te is úgy akarod, mi ketten még segíthetünk.
- Magda szörnyü véletlen áldozata lett.
Menthetetlen.
De a rendőrség...
- A rendőrség nyomoz... - válaszolta gépiesen az ügyész.
A báró hangja most még gúnyosabban reccsent.
- Sejtettem.
Gotthard báróné átlőtt szivvel haldoklik a Berry-szanatóriumban , tehát a rendőrség nyomoz.
Hogyne!
Ilyen botrány!
Ilyen csemege!
Ilyen illatos , zamatos pecsenye rendőröknek és hírlapoknak!
Éppen most.
Kormányválság előtt , amikor Gotthard esetleg átvehette volna a pénzügyi tárcát!
Mi?
A rendőrség nyomoz.
Sejtettem.
Az ügyész megdöbbent.
- Ez a Gotthard nem ember, hanem hiúságból , nagyravágyásból, kegyetlenségből és cinizmusból összegyúrt szörnyeteg-bálvány .
Megbotránkozva kiáltott a mozdulatlan, rémes, fenyegető vendégre.
A báró jéghideg nyugalommal válaszolt:
- Azért jöttem ide.
Te régi, meghitt, majdnem egyetlen barátom vagy.
És egyúttal te vagy a bűnügyi nyomozás irányítója.
Az ügyész úgy vélte, hogy ezekkel a szavakkal a báró gúnyolódik, vádol , szemrehányást tesz és fenyegetőzik.
Gotthard pedig rövid szünet után folytatta:
- Boncolás, házkutatás, vizsgálat... gondolhatod, milyen kínos volna mindez!
Nem elég maga a szörnyű szerencsétlenség... szegény áldozat emlékét is megháborítanák.
Kigyúlna a riporterek fantáziája, Magda halála piszkos rendőri ambiciók martaléka...
Itt megint borzasztó lett az arckifejezése.
Hedry megrázkódott, ahogy a báró hirtelen hozzátette:
- Ejnye, most jut eszembe, nem te magad rendelted el a bűnügyi vizsgálatot?
Az ügyész hangja fátyolos és rekedt lett.
- Nem.
De nem tehettem ellene.
Ha azonban azért jösz, hogy megnyugtass...
A báró hangja kissé felengedett.
- Azért jöttem, hogy egyetlen igaz barátom előtt kipanaszkodjam magamat és egyúttal informáljam az ügyészt.
Akarod?
Hedry újra felindult és megfeledkezve mindért egyébről, majdnem sírva ismételte:
- Beszélj, az Istenért, Magda menthetetlen?
Aztán körülnézett, majd leereszkedett egy székre.
- Hideg van itt.
Egész éjjel dolgoztál?
Azt mondtad, hogy le sem feküdtél még .
Vártál valakit?
Az ügyész hirtelen visszanyerte öntudatát.
Sejt ez az ember valamit?
Magda megmondta neki az igazat?
Vallat ez, vagy könyörög?
A báró lassan, vontatottan folytatta:
- Égbekiáltó az, ami velünk történt.
Elmondom előlről.
Tegnap este, ahogy neked telefonáltam... igaz, nagyon sajnálom, hogy nem kaptad meg a meghívót, pedig Magda maga címezte és Magda bizonyára súlyt helyezett rá, hogy az estélyen te is megjelenj...
- Nos, várj, míg sorra elmondom...
Tegnap este húsz perccel később mentem haza , mint ahogy szokásom, de Magda még akkor sem volt otthon.
Magda az utóbbi időben sokszor elkésett a vacsoráról.
Az ügyész úgy érezte, hogy Gotthard gyűlölettel és fürkészve lesi az ő arcát.
De a báró gyorsan hozzátette:
- Tegnap is tíz után jött haza, én már megvacsoráltam, de nem nehezteltem rá , mert pompás hangulatban voltam.
Új, gyönyörű fegyvert szereztem a kaszinóban.
Az albán herceg mutogatta a bakkszobában.
- Tudom, - intett kezével türelmetlenül az ügyész.
- Hallottad, hol hallottad?
- Mondtam, hogy a kaszinóban voltam.
- Igen.
Hány órakor jöttél haza?
Az ügyész megdöbbent.
- Ez az ember vallat engem.
Ez mindent tud.
Önkéntelenül a védekezésre gondolt.
A báró kivette zsebéből a revolvert, egy ideig utálattal és gyűlölettel nézegette, aztán letette az íróasztalra.
- Ez? - riadt fel az ügyész és borzalommal nézte a kis fegyvert.
- Hát aztán mi történt?
- Várj, míg összeszedem a részleteket.
Az albán hercegtől elnyertem a revolvert .
Vagy igaz, hallottad a kaszinóban.
Nos, örömmel vittem haza.
Magda tíz óra után érkezett.
Én már megvacsoráltam, de nem tettem neki szemrehányást, esküszöm , egy szóval sem faggattam és diadallal mutattam neki a kis remekművet.
- Neki is nagyon tetszett, kezébe vette, nézegette, kacagva, csintalankodva forgatta... ki hitte volna... hogy töltve van... egyszerre egy éles csattanás...
Az ügyész hörögve a dühtől, szörnyű fenyegetéssel felkiáltott:
- Nem igaz!
A tragédia nem este, hanem reggel öt órakor történt.
A báró mozdulatlanul, sötéten, súlyosan ült a székben és egyetlen izma sem rándult meg e szavak hallatára.