XVII.
Ahogy a helyettes államügyész kimondta Magda halálhírét, a báró élettelenül esett a szőnyegre.
- Ki ez? - kérdezte a helyettes meghökkenve.
- Gotthard - dadogta az ügyész.
- A báró?
A gyilkos? - álmélkodott amaz - Hogy került ez ide?
Hedrynek hirtelen mentő gondolata támadt.
- Nem tudom.
E pillanatban lépett be az ajtón.
A helyettes arca felderült.
- Átkozottul érdekes - lelkendezett amaz a diadalmas sikerekben megrészegedett bürokrata örömével.
- A bárót a lelkiismeretfurdalás hozta ide.
Gyónni jött .
Vallani, nem bírta tovább, igazi Raszkolnyikov eset, ördöngösen érdekes , pokolian szenzációs.
Ezalatt a báró talpraállt.
- Hogy meghalt a feleségem, azt mondta az úr? - kérdezte hörögve.
- A ma éjjel történtekre.
- Mária Magdaléna mit tettél velünk! - nyögött fel a báró és hörgött, mint egy halálrasebzett vad.
A helyettes ügyész hirtelen kigombolta a táskáját.
- Nem mondott semmit a báróné, de egy levelet találtak a párnája alatt.
- Kinek? - kérdezte az ügyész szívszorongva.
Magában reménykedni kezdett, hogy ime most jön a csoda.
Előbb is gondolt már a levélre.
- Álom ez, álom , rettenetes, gyötrő lidércnyomás, de Magda majd szétoszlatja, ha jelentkezik .
Telefonál, vagy ha elromlott a telefon, levelet küld és megmenti őt a kárhozattól.
- Álom ez, álom - biztatta magát az őrültséghez közel álló ember csökönyös optimizmusával és mohón kapott a levél után.
- Nekem szól, nekem?
Egy bizonytalan, fuldokló hang közbeszólt.
A báró hangja volt:
- Tépjétek össze, dobjátok a tűzbe.
A helyettes fontoskodva szólt:
- Nem lehet.
Hivatalos okírat.
- Akkor minek felbontani?
- Magda, Magda, mit tettél velünk! - jajveszékelt a báró.
Az előbb még hideg, félelmetes és vadtekintetű ember egyszerre megroskadt és síránkozó vénasszonnyá vált.
Felugrott, az ajtóhoz rohant és kiáltozott.
- Mária Magdaléna, várj meg, ne halj meg, csak egy szóra állj meg!
Magda , elengedlek, nem bántalak, kérj, amit akarsz, csak maradj meg a gyermekeidnek!
A főügyészhelyettes megfogta a kétségbeesett ember karját.
- Most már nem segíthetsz rajta, üljön le és könnyítsen a lelkén... - szólt hozzá először barátilag tegezve, aztán hirtelen hivatalos komolyságra merevedve.
Majd a főügyészhez fordult.
- Bontsam fel a levelet?
Neked szól.
Hedryt új rémület fogta el.
Ha a helyettes felbontja, a levélből megtudja a köztük lévő szerelmi viszonyt.
Ennek pedig nem szabad kitudódnia.
Mert akkor a halott emléke - ez az egyetlen, ami még épségben maradt - az is elveszett.
És azonkívül, vallotta meg magának szégyenkezve - az is kiderül, hogy ő tudott a Dornbach-esetről, hogy... ezt a levelet nem szabad hivatalos szemnek megpillantania.
- Tedd le a levelet, - szólt nyersen a helyetteshez, - ha a vizsgálatra fontos adatok vannak benne, majd csatolom az iratokhoz...
Hedry úgy látta, mintha a helyettes fürkésző, gúnyos és gyanakvó pillantással méregetné őt.
A báró ellenben háládatos és megtört tekintettel köszönte meg neki.
Aztán hol reá, hol a helyettesre függesztve esengő, könnyes szemeit, halkan beszélni kezdett.
- Most, hogy Magda meghalt, hadd mondjam el a tiszta igazságot.
Előbb azt hazudtam, hogy én öltem meg Magdát.
Hej, uraim, nem voltam én olyan nagy, erős , igazságtevő férfiu.
Nem.
- Nem ölted meg Magdát? - rohant hozzá Kálmán.
- Nem.
Nincsen nekem más bűnöm, mint hogy szerettem a feleségemet.
Szerettem ... ez förtelmes egy szó, amit csak érezni lehet, de férfiembernek beszélni sem volna szabad róla.
Ezt a szót beszennyezték és beszennyezzük magunk is ezerszer .
Voltaképen mindig csak utána, a nagy próbák, elvétések, jóvá nem tehető hibák , katasztrófákra való feleszmélések után tudjuk meg magunk is, hogy szerettünk -e igazán, vagy csak játszottunk e tragikus fogalommal.
- Tehát önkívületi állapotban, szerelmi őrületben tette? - kérdezte a helyettes nagyképüen, de Hedry úgy vette észre, hogy ezalatt lopva, vizsgálóbirói tekintettel, az ő arcába kacsint.
A báró megtörten válaszolt.
- Dehogy is tettem én.
Dehogy is öltem meg Magdát.
Jól emlékszem mindenre...
Hadd mondjam el sorba...
Amikor Magda szememre lobbantotta a Dornbach-ügyet, ez éjfél felé történt, én beláttam, hogy Magdát végkép elvesztettem.
Beleegyeztem minden kivánságába, magára hagytam és bevánszorogtam a szobámba.
Levetkőztem .
Bebujtam az ágyba.
Ott sokáig nyitott szemmel fetrengtem, égő aggyal, mint tüzes rostélyon.
Sokáig a Dornbach-esettel viaskodtam.
Az is érte történt.
Berlini vén diák koromban ismertem meg őt, gyermek volt még Magda, földhöz tapadt, árva , gyönyörű.
Ártatlan kis gyermek!
Ő volt az egyetlen nő, akit szerettem.
Azon a szörnyű éjszakán is ő járt az eszemben.
Igen, egyik oldalon volt a halál, a másik oldalon Magda, a gyönyörű és boldog élet és én Magdát választottam.
- És a bérgyilkosság? - kérdezte a helyettes.
- Az is érte történt.
A fickó kiszökött Amerikába, a pénzét elprédálta.
Hogy épen most kellett neki visszatérni!
Zsarolt, fenyegetett.
Hát hiszen fizettem volna neki szívesen, nem amennyit kért, hanem tízszer annyit.
De féltem, hogy hiába minden áldozat, a gazember a nyakamra telepszik, nem szabadulok meg tőle soha , örökös rettegés lesz most már az életem, az enyém s ha én meghalok, Magdáé és a gyermekeké...
Pfuj, undorodom, undorodom mindentől...
Uraim, esküszöm az élő Istenre, hogy ezt is csak Magdáért és a gyermekekért tettem.
- Nem te ölted meg Magdát? - vágott közbe Hedry hirtelen, mert újra belekapaszkodott abba a rögeszmébe, hogy talán nem is halt meg Magda, nem is történt semmi, pokoli misztifikáció ez az egész s Gotthard vallomásából valami megnyugtató kiengesztelődés bontakozik ki.
- Nem.
Ugy volt, hogy hajnalig fetrengtem az ágyban, aztán bevánszorogtam a Magda hálószobájába.
Ő ott feküdt az ágyban, rózsásan, boldogan, gyönyörűen.
Néztem , néztem és kicsordult a könnyem.
Nem akartam elhinni, hogy ez az a kis Magda , aki előbb oly dermesztő határozottsággal közölte velem, hogy kikiabálja a Dornbach-esetet, ha nem adom vissza a szabadságát.
Magda bizonyára tréfált, ki kell vele békülnöm.
Magda, békülj ki velem! - szóltam és megérintettem.
Oda bujtam hozzá és megcsókoltam, ő visszacsókolt.
- Bestia! - kiáltott fel Hedry és szörnyüt káromkodott hozzá.
Hedry az egész szörnyű tragédiából nem hallott, nem tudott, nem érzett mást, mint azt, hogy Magda visszacsókolta az urát.
- Bestia, bestia, - mondogatta magában, - olcsó kis diákszerető, piszkos martaléka minden alkalomnak, férfiak éhségének, betyárok vakmerőségének, a maga vére hullámzásának.
Az után a délután után, a nagy szent vallomások, égbekiáltó kockázatok után vissza tudta csókolni ezt az ocsmány fenevadat.
Magából kikelve, ordítva, félőrülten kiáltotta a helyettese felé:
- Elég.
Tartóztasd le őt.