VI.
Fergeteges, fagyos decemberi este volt, a kis város apraja-nagyja bebújt a házakba, a keskeny, görbe, lejtős utcákon csak egy-két hazasiető árva lélek fagyoskodott.
A városháza tornyában kilencet ütött az óra.
Minden mozzanatra élénken emlékszik.
Dideregve fordult be a Városház-utcába, kis legénylakása felé.
Őt nem várta sem meleg szoba, sem zöldernyős lámpa alatt olvasgató család.
Negyvenéves volt, ügyvéd, kisvárosi kapacitás, a kaszinó ügyésze, szegény árva ördög, periratokat gyártott, német könyveket olvasgatott és álmodozott egy téli estéről, meleg szobáról, ebédlőről, zöld lámpaernyő fényénél asztal fölé hajló fejekről: anya, apa, gyerekek, dr. Gotthard Ervin ügyvéd családjáról.
Még egy esztendei kuporgatás, reménykedés, agglegényvergődés s aztán elmegy Berlinbe, ahol diákoskodott, megkeresi régi háziasszonyát, az özvegy tanácsosnét a Raab-utcában, megkérdezi a házikisasszonyt, hogy eljönne -e vele Erdélybe .
Reméli, hogy Mária Magdaléna még mindig szereti egy kissé...
- Doktor urat keresték, - szólt át a másik szobából az adótáros felesége, aki albérletben tartotta magánál.
- A Dornbach báró inasa volt itt.
Hogy felcsillant a szeme!
A báró obskurus különc ember volt, a város végén lakott, a szőlőhegyek között, egy vaskereskedő nagyszabásu, ódon, titokzatos és rosszhirü villájában.
Valahonnan Poroszországból került oda, már tizenöt esztendeje él ott, de senki sem tudja, miféle ember, csak sejtik, hogy rengeteg vagyona lehet.
Megörült a nagy kliens jelentkezésének.
Fényes perköltség, munkadij , költségszámla mosolygott feléje...
Mária Magdaléna, egy nagy, talán döntő lépéssel közeledünk a boldogság felé!
- Halaszthatatlan sürgős ügyben kéreti magához a báró.
- Ilyen pokoli fergetegben? - szenvelgett egy kissé, mintha máris a költségszámlát és a honoráriumot akarná felcsigázni.
De eszébe jutott, hogy ehhez az adótárnok feleségének semmi köze sincs.
- Azonnal.
Egy percet se késsék, így hagyta meg az inas.
- Hej, hej - sóhajtott tüntető bosszusággal, de belül reszketett a szive, hamar csizmát húzott, kendőt csavart a nyakára, báránybőr-bekecset húzott a felöltője fölé, meleg sipkát nyomott a fejébe és vacsora nélkül, dideregve, fáradtan megindult a hegynek.
A házak előtt néha elvakkantotta magát egy komondor.
A kocsmák jégvirágos ablakán gőz és petróleumlámpa világossága szűrődött át.
Ha kinyilt az ajtó, a bőgő szomoru mormogása búgott ki az éjszakába.
Egy lélek sem járt a szőlőhegyek felé .
A városháza órája messziről ütötte a tizet.
A báró villája komor kőtömegével feketén, lomhán, ijesztően feküdt a havon.
Mint egy elátkozott kastély.
A rácsos kapu nyitva volt.
Kutya nem szaladt eléje.
Az ő bajuszáról jeges csapok lógtak alá, de a szive meleg volt.
Sohasem vágyott így Mária Magdalénára.
Belépett az előcsarnokba.
Csend.
Jobbra-balra kopogtatott.
Senki sem válaszolt .
Bekecsét ledobta egy régi, faragott, vaspántos ládára.
A szél befütyült a kandalló kéményén.
Az öreg báró épen oly nyomorult árva ördög, mint én - gondolta magában - és találomra benyitott egy ajtón.
Sötét volt.
Gyufát gyújtott és átbotorkált a szobán.
Közben, hogy tolvajnak ne gondolják, harsány hangon jóestéket köszönt.
A szobából egy másikba nyitott.
Ott egy ajtóhasadékon átszivárgó fénysugár mutatta az utat.
Arrafelé tartott.
Nagy , csillogó szemű, fehér macska ugrott fel a sötétből.
Ő hátratántorodott .
Elátkozott kastély, kisértetek, itt valami szerencsétlenség történt - vacogott a foga és imádkozni akart, de az ajka csak Mária Magdaléna nevét mondogatta.
Végre megnyilt az ajtó s a küszöbön a báró inasa jelent meg.
Magas, vállas , vörösbajuszú alak.
Szinte óriás.
Rengeteg kezei a térdét csapkodták.
- Siessen, siessen, már két órája várjuk.
Ő behajlongott a báró hálószobájába.
Dornbach, a titokzatos, a rosszhírű, a félelmetes nábob az ágyon feküdt, lehunyt szemmel, reszkető ajakkal, fehér , csontos újjaival a paplant kaparászva.
- A báró úr végrendeletet akar diktálni.
Ott a papír, tinta, toll , pecsétviasz.
- Eszméletnél van? - suttogta Gotthard hideglelős borzongással.
- Élek és eszemnél vagyok - nyögött egy túlvilági hang az ágyból.
Hörgött, sírt , rekedt türelmetlen fuldoklással a báró és rámutatott a szoba közepén álló nagy , kerek tölgyfaasztalra.
Az asztalon temérdek bankjegy, értékpapiros, ékszer, arany- és ezüstpénz garmadája hevert.
Az ügyvédnek Mária Magdaléna jutott az eszébe.
Ennek a pénznek a fele, nem, a negyede, nem, a tizedrésze egy egész hosszú, boldog életre elegendő útravaló volna.
Leült az asztalhoz, kezébe vette a tollat és fülelt.
Az agg báró kínosan zihált .
Az inas a báró mellett állt, testének árnyéka félelmes, groteszk óriást rajzolt a falra.
Ő rábámult a báróra, aztán az óriásra, végül az árnyékra és azt gondolta, hogy egy kinyujtóztatott ember mellett valami középkori hóhér áll.
- Irja ügyvéd úr!
Én, Dornbach Emil Kristóf... ah!
Ebben a pillanatban a báró hörgött egyet, a teste felemelkedett a párnákról , levegő után kapkodott csontos, fehér kezével, aztán visszazuhant és leesett az álla.
Ott feküdt tátott szájjal, nyitott szemmel, fehéren, mereven, holtan.
- Ez meghalt - dördült meg az inas rekedt, durva orgonahangja.
- Meg, - vacogott neki is a foga.
- Itt egy lélek sincs - emelte fel a hangját az inas.
- Gyerünk, hívjuk a rendőrséget.
Az inas ránézett.
Félelmetes, borzasztó fickó volt ez az inas.
Most is mozdulatlanul állt a halott fejénél, mint egy középkori hóhér, aki már leterítette az áldozatát.
Meredt szemmel nézte az ügyvédet, égett a szeme, lángolt a homloka, nézett-nézett és ő kitalálta a gondolatát.
Mária Magdaléna!
Te jutottál az eszembe!
A báró hagyatékának a tizedrésze is elég volna, hogy téged gazdaggá tegyen, pompával, fénnyel, szépséggel vegyen körül ... el, el innen!
Uram, ne vigy minket a kisértésbe!
Az inas pedig nézte őt, elszánt, józanul megfontolt, dermesztően, irgalmatlanul parancsoló tekintettel.
Ez az óriási hóhér kezének egy lendületével agyonsujtja őt, ha ellenkezni próbál.
Kilométerekre sehol egy lélek.
A vihar befütyöl a kandalló kéményén.
Ott künn csak a levegőben kavargó éles, fagyos hó világít.
Egyik oldalon a szörnyü és nyomorult pusztulás, a meredt szemmel parancsoló rettenetes ember, az inas, a hóhér, a másik oldalon Mária Magdaléna, a szerelem , az élet, a gyönyörű, a boldog...
Percekig nézték egymást, aztán az ügyvéd belemarkolt az értékpapirokba, a pénzbe , az ékszerekbe, megtömte zsebeit, a javarészét ott hagyta az inasnak és kifutott az éjszakába.
Óh Mária Magdaléna, óh édes, szép, szerelmes élet!