XX.
Az ajtó kitárult és beszökkent a szobába üdén, ragyogóan, mosolygóan, hódítóan : Magda.
Egyenesen eléje ugrott.
Egész testével illatos felhőben, nem is eléje , hanem bele az agyába, a lelkébe, mint egy égi jelenés.
És a szívén érezte Magda szívét, a száját az asszony csókja szivta, a vállait két puha, ruganyos kar szorította össze, ugy hogy elakadt a lélegzete.
- Kálmán, ugy -e haragszol rám?
- Magda, Magda, édes kis Magda!
- Hogy ilyen sokáig megvárakoztattalak.
- Mi van veled, Kálmán?
Beteg vagy?
Szenvedsz?
Nem aludtál, szívem?
- Borzasztó volt ez az éjszaka.
- Nekem is rettenetes volt, egyetlenem.
Iszonyuan gyötrődtem.
Az asszony hangosan felkacagott.
- Dehogy.
Azért gyötrődtem, hogy nem tudtalak értesíteni, elromlott a telefonom.
- Igen.
Levelet nem tudtam küldeni.
- Nem.
Rosszul tettem ugye?
Vagy magamnak kellett volna idejönnöm?
- Féltem.
Odafelé ugyis kalandom volt.
- Nem.
Egy eszelős ember megtett gyóntatójának és megvallotta, hogy...
- Igen, igen, de mi történt teveled?
- Meg... - bólintott az asszony gyerekes büszkeséggel és boldogsággal.
- És Ervin emberfeletti volt.
Megértő, nagylelkű, hősies.
Mindenbe beleegyezett .
Most már azért jöttem, hogy beváltsam az igéretemet...
Jelentem, hogy független vagyok.
Most te rajtad a sor, szeretsz?
Na, nem felelsz?
Az ügyész ismét megdöbbent.
- De mit kérdezed annyit?
Nem.
Csak egyet bánok, hogy a Dornbach-esetet Ervin szemére vetettem.
Azt is értem tette szegény.
Megbocsájtasz neki?
Az ügyész szája némán ismételgette Magda szavait: Ervin emberfeletti volt...
Csak egyet bánok...
Micsoda misztikum!
Az asszony csodálkozva és ijedten nézte az ügyészt.
- Kálmán, te rosszul vagy, mi bajod?
Kálmán, az Istenért!
Az ügyész felocsudott és magához ölelte Magdát.
- Édes, gyönyörű, kis gyermekem.
Nagyon féltettelek.
- Én is féltem kicsit.
De Ervin olyan volt, mint egy megértő apa.
Nini, a kis tűm, - kiáltott fel hirtelen kitörő örömmel és lehajolt a földre - Jó, hogy nem tapostad el.
- A brilliánstű - mormogta és eszébe jutottak a báró szavai: Borravaló talán?
Az asszony nem hallotta.
Boldogan emelte fel a tűt.
- Ez volt az egyetlen ékszerem berlini diákkisasszony koromban.
Az asszony jókedvűen kacagott:
- Ezt a húszmárkás semmiséget?
Nem vetted észre, hogy valahányszor hozzád jöttem , ez az egyetlen csecse-becse volt csak ruhámon.
Az édesanyám adta, amikor letettem az érettségit.
Szegény, drága édesanyám.
Nem akartam mással belépni a te szobádba Kálmán, csak az édesanyám emlékével.
Elérzékenyedett.
A nagy, világító, lobogó két szeméből két nagy könnycsepp buggyant ki.
Az asszony letörölte a könnyeit.
Aztán hirtelen a két tenyerébe kapta Kálmán sápadt arcát.
- Kálmán, te beteg vagy.
Mi történt veled?
Kálmán a fáradtság és megnyugvás boldog bágyadtságával vigasztalta:
- Semmi, szívem, semmi.
Ez a virrasztástól van.
Vártam a telefonodat.
- És tele voltam reszkető aggodalommal.
Nagyon, nagyon féltettelek.
Az asszony csodálkozva kérdezte:
- Ervintől.
A haragjától, a botránytól, a katasztrófától.
Magda anyáskodva csóválta a fejét.
- Ilyenek vagytok ti férfiak.
A fantáziátok gyáva és rémlátó.
Túlságosan okosak vagytok ahhoz, hogy nagyot tudnátok merni és cselekedni.
Az ügyész halkan mentegette magát.
- Lehet.
De a kockázat rettenetes volt.
Igen, megnyilt előttem az örvény, és láttam benne a te vergődő, fuldokló kis testedet, lelkedet...
Még most is reszketek az izgalomtól.
Ülj le csak szívecském, elmesélem neked.
Ahogy te elmentél tőlem, leszaladtam a kaszinóba.
Onnan vissza, mert nem volt türelmem kivárni az éjfélt.
Nem birtam ki az izgatottságomat.
Nagy adag csillapítót vettem be és vártam a telefonodat.
Elmult éjfél... egy óra, kettő... rád gondoltam, féltettelek, úgy látszik, túlságosan sokat vettem be a pantoponból... nem tudom... de amitől féltettelek...
Az óra megkondult.
Vidáman, zengőn, ujjongva vert egymásután kilencet...