XIII.
Úgy ültek ott egymással szemben Hedry Kálmán és Gotthard Ervin báró, hogy nem lehetett tudni, hogy melyik a vádlott és melyik a vizsgálóbíró.
Így érezte ezt kimondhatatlan szégyenkezéssel Kálmán és emiatt egész testében remegett.
A báró vaskos, sötét, sziklakemény alakja kisértetiesen rajzolódott bele a dolgozószoba félhomályába.
Kálmán meredten és tétova lélekkel fürkészte .
Titokban azon tünődött: vajjon hol is vannak ők: valahol egy titokzatos barlangban, sötét csapszék ivójában, ahol a hosszú, csontos amerikait meggyilkolták, vagy tán Dornbach báró falusi kastélyában, ahol a halottat kifosztották?
Gotthard nem látszott ilyen nyugtalannak.
Mély, tompán recsegő hangja megszólalt.
- Hazugság?
Az eset nem este, hanem reggel öt órakor történt?
Vagy úgy, hát ezt is pontosan tudod?
A rendőrség jól nyomoz - tette hozzá gúnyosan.
- Igazad van , ügyész úr.
Csakugyan így történt.
- De úgy kell tudni mindenkinek, ahogy én elmondottam az előbb.
- Kell?
Ervin.
Miért kell?
A rendőrség már másként tudja, Ervin.
- Máskép? - kérdezte haraggal a másik.
- Te rendelted el a vizsgálatot?
Nos , ahogy elrendelted, majd helyre is igazítod.
- Nem! - kiáltott az ügyész.
A báró legyintett és folytatta:
- Neked azonban, mint Magda igaz és meghitt barátjának, hát neked tudnod kell az igazságot.
Nem véletlenség történt.
Magda szántszándékkal tette.
Szivenlőtte magát.
Az ügyész halottsápadt ajkai gépiesen ismételték a szörnyű mondatot:
- De ezt csak neked szabad tudni - folytatta a báró.
- A rendőrségnek nem.
Sem az ujságoknak, sem a csőcseléknek.
Jóízlésű és tisztességes úrihölgynek nem szabad magát megölnie.
Egy fiatal, szép és ismert nevű dáma öngyilkossága egyenesen botrány.
Az öngyilkosság kompromittál.
Elsősorban azt, aki elkövette, aztán a családját, a gyermekeit, az urát, sőt esetleg... - tette hozzá, merően a szemébe nézve az ügyésznek, félelmetesen, fenyegetően tagolva a szavakat - sőt esetleg még más valakit is.
Az ügyész kemény ütést érzett a szíve táján.
Ez az ember mindent tud.
És nem fog kegyelmezni.
És ő gyáva és megindult a lejtőn, amely a cinkosság felé visz.
Már akkor kezdte, amikor - meggyőződése ellenére - a helyettese gyanúját elterelte a korcsmai bérgyilkosságban Gotthard báró feje felől...
Hova vezet ez?
A báró, mint valami előre betanult leckét, hadarva mondta:
- Magda régóta szenved.
Szemmel láthatólag vergődik.
Félek, hogy valaki a hálójába kerítette.
Ideges, életunt, egzaltált, búskomor volt, mintha lelkiismeretével viaskodott volna állandóan!
Határozottan életunt volt, jobban mondva félt, tusakodott, küzködött az utálattal, valami undorral, amelyet nem tudott a lelkéről leszaggatni.
Magdát valaki a kétségbeesésbe kergette.
Valami és főképen valaki.
Az ügyész meredten nézte a beszélőt.
Ez az ember félelmetesen cinikus.
Ez mindent tud és most inkviziciót tart a bűnösök fölött.
És milyen idegei vannak!
Hogy uralkodik érzésein, a bűntudatán, az ösztönein, a fizikumán.
Egyszerre eszébe jutott a véres, vonagló majom ott künn az előszobában.
Most , képzeletben óriási történelemelőtti szörnyetegnek látta.
Árbócmagas , lomposszőrü, földig érő karjait szélmalom gyorsaságával lóbáló borzasztó fenevadnak.
A fejében két óriási szem, mint két hajólámpa vagy villanyszóró.
A majom alakja nőttön-nőtt, már az egész szobát betöltötte, a fogaival csattogott, rengeteg öklével a torka felé nyúlt... ő egész testében verejtékezik, fél, iszonyuan fél, a báró azonban, úgylátszik, észre sem veszi , vagy ügyet sem vet rá... jaj, de rettenetes két vendége van neki , boldogtalannak!
A báró gúnyosan nevetett.
- Rátapostam.
Apró férgekkel nem lehet máskép.
- Mit borzadsz, mint egy hisztériás asszony?
Az ügyész egyszerre felocsudott.
Ez az ember agyontapossa az ellenfeleit.
De ő nem hagyja magát.
Összeszedte minden erejét.
Elszántan neki vágott.
Most már egyre megy.
- Ervin, mondd meg nekem nyiltan, mirevaló ez a komédia!
Nekem hazudsz itt, vagy az államügyésznek, vagy a nyilvánosságnak?
Most a báró ajka fehéredett el.
Az ügyész haragra gerjedt.
Erősnek és rettenthetetlennek érezte magát.
- Magda tele volt életvággyal, szerette az embereket, örült a jólétnek, imádta a gyermekeit, bohókás, vidám gyermek volt maga is... mára estét rendezett...
Szeme ráesett a meghívóra, amelyet Magda az utolsó pillanatban, Gotthard telefonja után tett le az íróasztalra.
Kezébe kapta és a báró elé tartotta.
- Nézd, ő maga címezte a leveleket, a keze vonása él, minden betüje szilárd , sugárzik a biztosságtól, az egészségtől...
A báró kezébe vette a levelet.
- Amelyet tegnap este kilenc órakor még nem kaptál meg, ugy -e?
- Telefonon azt mondtad, - folytatta kegyetlenül a báró, - hogy még nem kaptad meg a meghívót.
- Most hány óra van, ügyész úr?
Kálmán látta megnyilni az örvényt.
Nem tudott válaszolni.
Mereven nézték egymást.
Az állóóra ott a sarokban, az íróasztallal szemben, mintha a báró pártjára állott volna, zengve, bongva, gunyosan, epésen, kárörvendve megszólalt.
Egy... kettő ... négy... öt... hat...
Hatot kongatott.
Aztán zizegve elhallgatott...
Csend .
Kálmán belenézett az óra széles, kerek, fehér holdvilágarcú számlapjába.
Az mintha gunyosan vigyorgott volna.
Ököllel kellene belesújtani a sápadt pofájába.
A báró a fejével számolta az óraütéseket.
- Most hajnali hat.
És tegnap este ilyenkor még nem volt itt a levél.
Mikor járt erre a posta?
Az ügyész érezte, hogy szédülve, őrült irammal csuszik le a lejtőn.
- Az éjjel tízkor hozta a komornyik, - hebegett és kikapta a báró kezéből a levelet.
- Hazudsz.
Nem igaz!
Magda tegnap este azt mondta, hogy még nem küldte el a meghívódat.
Az ügyész utálattal fordult el a nevető ember tekintete elől.
A báró nem tágított.
- Szinte azt hihetném, hogy Magda maga hozta ide.
Hogy épen az én telefonom juttatta eszébe.
Mi?
- Gazember! - gondolta az ügyész magánkívül, de nem tudott szólni a rémülettől.