XIX.
Az állóóra mélyzengésű hangja egymásután nyolcat kongatott.
A decemberi szürke reggel fátyolos szemmel meredt be az ablakon.
A szobában olyan hideg volt, hogy megfagyott az ember lélegzete.
Az ajtó előtt csoszogás, dörmögés, takarítás zaja, súrolás, porolás, rakosgatás nesze hallatszott.
- Hogy a fene vigye el a ronda bestiáját, - káromkodott valaki odakünn, egy rekedt, magas férfihang olaszul.
Az ablakon beszűrődött a város zaja .
Hajótülkölés, sipolás, tehervonatok nehéz, dörgő, puffogó lármája.
Villamosok csilingeltek, egy harang misére hívta, gyári kürtök munkába szólították az embereket.
- Mi ez? - rettent meg az ügyész lelkében a feltámolygó, szédült öntudat.
Hedry a diványon feküdt.
Két karja lelógott, a szeme üveges, fehér, félig vak nézéssel meredt a mennyezetre, a gyomrában émelygést érzett, a lábában zsibbadtságot, a szíve fájt, oly hevesen lüktetett benne a vér.
- Nem sikerült? - kérdezte magától sajnálkozva, félig boldogan az újjáébredéstől .
- Nem tudok meghalni?
Nem fogott a golyó?
És a szíve táját tapogatta, előre irtózva attól, hogy vérbe merül a keze.
- Hogy éppen ide kellett kölykezni a becstelen állatjának, - dühöngött az előszobában egy idétlen férfihang.
Hedry megismerte az olasz inas hangját.
- A majom! - gondolta utálattal.
- Csoda, hogy sem a báró, sem a helyettes ügyész nem vette észre...
Meg akart mozdulni.
Lesz -e még belőle ép, eleven ember?
Erre gondolt félénk reménykedéssel.
- Mégis... mégis úgy van! - ismételgette magában szívszorongatva.
- De nem haltam meg, az kétségtelen.
Bárcsak kiáltani tudnék.
És megpróbálta.
Hatalmasan erőlködött.
Nem tudta a száját kinyitni.
Pedig szomjas is volt nagyon.
Égett a torka és nehezen zihálva, rövideket lélegzett...
- Vajjon véres vagyok nagyon?
Ha nem tudok kiáltani, lassan elfoly a vérem , elvérzem szó nélkül, mire észrevesznek.
Pedig még meg lehetne menteni biztosan.
A szívét tapogatta újra.
Nem volt véres sehol.
- Pedig érzem, hogy az erőm fogy... elvérzem... elpusztulok és...
E pillanatban eszébe jutott Magda.
Megrázkódott és iszonyú erővel feldobta magát.
Visszaesett a diványra.
- Magda, szegény, szerencsétlen, drága kis Magdám!
Magda meghalt, az ura a rendőrségen, a botrány kipattant, gyilkosság, halál , becstelenség...
Pfuj, miért nem tud meghalni...
Behúnyta a szemét, összeszorította a fogát, visszatartotta a lélegzetét és azt kívánta, hogy bár szakadna rá a szoba mennyezete, a padlás, a tető, az egész magas égboltozat, hogy egyszerre, egy szörnyü zuhanással, egy pillanat alatt oltsa ki az életét...
Néhány percig vivódott az öntudatával.
Most már nem fájt a szíve és a zsibbadtság enyhülni kezdett.
- Ni, hiszen fel is tudnék kelni, ha akarnék, - mondta magamagának félhangosan.
E pillanatban kinyílott az ajtó.
Az inas bedugta a fejét.
Egyszerre elordította magát:
- Megváltó Isten, az ügyész úr meghalt!
Hedry a rémes üvöltésre hirtelen megrázkódott.
- Ne ordíts! - kiáltott az inasra, - gyere ide és segíts feltápászkodni.
Az inas odarohant a gazdájához.
Fehér volt a legény arca, a keze remegett és vértelen ajka a szentek nevét rebegte.
- Ne félj, segíts felkelni!
- Nem tetszett meghalni? - szuszogott az inas és talpra ráncigálta Hedryt.
Az ügyész végignézett magán.
Sehol semmi vér.
Nem is fájt a szíve, szédült és émelygett a gyomra.
Hedry körülnézett.
A szobában minden úgy volt, ahogy Magda hagyta.
A kandallóban kialudt a tűz.
Az íróasztalon ott feküdt a Magda meghívója.
Revolver sehol.
- Rettenetes éjszaka volt.
És Magda nem is telefonált.
Vajjon mi történt Magdával?
Eszébe jutott a két éjszakai látogató.
A báró vaskos, sötét bundás alakja.
A helyettes ügyész fontoskodó, fürkésző, gyanakodó arca.
Felhörpintette a konyakot.
Nagy pohár vizet ivott, egy hajtásra kiürítve.
- Mi történt velem?
Nem keresett senki? - kérdezte az inast.
A megrémült ember csak a fejével integetett.
- Nem hallottál ajtónyitogatást?
- Aludtam, mint a medve, csak reggel vettem észre, hogy a szomszédból beosont a majom és a dög idekölykezett.
- Egyéb semmi?
Az ajtó zárva volt?
- Akkor álmodtam, - gondolta Hedry és eszébe jutott a pantopon.
- Őrület... álom volt?
Meg kell tudnom a valóságot.
Nem öltem meg magamat, az kétségtelen ... nincs is revolver itt sehol... mi volt ez?
- Nem.
Eredj ki, majd becsöngetlek.
Leroskadt az íróasztal mellé.
Mi történhetett Magdával?
Felhivjam telefonon?
Eszébe jutott, hogy a kaszinóban járt.
Találkozott a helyettessel.
Az valami rémregényt mesélt neki hajóskorcsmáról, bérgyilkosságról, Gotthardról...
Ez is álom volt talán?
Most már nem tudta, hol kezdődött az önkivület, a káprázat és a hallucináció.
- Meg kell tudnom a valóságot.
Reszketve nyult a telefonhoz.
- Itt a főügyész.
Van valami jelentenivaló?
- A hajóskorcsmai gyilkosság egyik tettesét elfogtuk.
Hedry úgy érezte, hogy eláll a szíve dobogása.
Hát csakugyan igaz?
Nem volt álom a rettenetes inkvizíció?
Nem tudott szólni.
Szerencsére az ügyeletes rendőrtisztviselő gyorsan folytatta.
- A meggyilkolt ember iratait is megtalálták nála.
Egy amerikai hajóstársaság küldönce volt báró Gotthard bankjához.
Üzleti ügyben.
- A tettes gyermekrontásról beszél.
De az is lehet, hogy tévedett.
Most már maga sem tudja.
Az ügyész fellélegzett.
- Most talán felhivom Magdát...
Istenem, de szörnyű éjszaka volt.
Az ügyész meghökkent.
Most már mindentől félt.
És mindenben csodát várt.
Nem mert megmozdulni.
Hátha most álmodik.
Hátha csakugyan igaz volt az éjszakai dráma.
Ő ott fekszik még most is a diványon, megsebzett melléből szivárog a vér és ő deliriumban éli át ezt a káprázatot.
Hallotta, hogy az inas köszön, csoszog, zárat nyit és valaki megkopogtatja az ajtót.
Nem tudta azt mondani neki, hogy szabad.
A rendőrség jön, vagy a báró, vagy a doktor, akit halálos ágyához hivtak sürgősen.