10
Mire felgyógyultam, egyéves volt már Pityu; a földön csúszkált, az apja térdén lovagolt.
Kimondani is ezt a szót: "apa ", tudta a leghamarabb.
Én pedig elkezdtem újra járni-kelni a világban, ahonnét félig eltávoztam volt már .
" Csak visszaélni magát az életbe !" - mondogatta doktor Jakobi bácsi.
De az élet egy darabon elsiklott volt már alólam, nehezemre esett most megvetni a lábam újra .
Emlékszem, hónapokon át csak ténferegtem, és homályos ijedezéssel éreztem, hogy kimaradt, elveszett egy szép, fiatal évem, és híja érzik mindenen: az anyává fejlődésemen is.
A kicsi nem volt szép gyerek: és véznácska is, sápadt.
Míg feküdtem , vagy a szomszéd megyei kis fürdőn tologattak kerekes székben - itt más gondozta őt -, a szoptatós dajka életrendjét s az ő kisember-kosztját utóbb az apja ellenőrizte, és ő tanította játszani, figyelni, imádkozósan összetenni a parányi kezét, "anyuka egészségéért ".
De lompos és ízléstelen kis gúnyákban járatták, és kicsit elkényeztették.
" Első lesz - gondoltam -, amint tehetem, hogy varrok neki Hanival szép kis hímzéses fehér pikéteket.
És egy piros selyemkabátkát nagy, diónyi aranyos gombokkal !"
Az uram jó és gyöngéd volt hozzám nagyon.
Ó, most, annyi év múlva és annyi mindenen át sokszor van eszemben; meg tudtam -e becsülni eléggé az ő odaadó szeretetét?
Csak - pedig vétek erre gondolni mégis! - volt valami nehézkesség ebben, valami kövéres , kicsit unalmas és sokszor türelmetlenítő tapadósság e jóságban; valami túl tudott , szándékos és kenetes.
Csak ne emlékeztetett volna az apjára néha!
A szülői nem laktak már itt.
Nyugalomba mentek; egy nagyobb, felvidéki város levegőjét ajánlották az öregnek, oda költözködtek.
Egyébként az életünk nyugodt volt most, és minden anyagi gondtól mentes.
" Megbecsüld ezt a jó uradat - mondogatta grószi -, hogy ilyen jómódban tart; mert bizony a betegségedre felment az a kis pénz, amennyid még lehetett !"
Igen, Jenő nagyon szépen keresett akkor már.
Nagyobb lakásba mentünk, a Templom utcába, és az irodája is ott volt; vásáros napok délelőttjein csak úgy rajzott be a sok poros atyafi, gatyás börvelyi magyarok és posztómándlis, erdődi svábok.
Az asszonyok csirkét, libát hoztak, ellátták tojással a háztartást.
Néha mégis csitítania kellett Jenőnek, ha zsörtölődni kezdtem a bagariaszag meg a csizmájukon behordott sár miatt; mert a szőnyeges előszobán kellett átmenniök.
" Csitt, fiam, csitt, belőlük élünk !" - mondogatta olyankor; és néha közlékenyebb volt már ilyen dolgokban is.
Talán kedvére volt, hogy engem érdekel - és elmagyarázgatta a furcsa jogi eseteket, nagyjából a törvény szellemét, az igazság megvédésének csalafinta, okos és kertelő módjait.
Már egészen otthonos lettem a szakkifejezésekben is.
És lassanként biztossá váltam abban , hogy az uram csakugyan tehetséges, gyors ítéletű és nagyon tanult ember a maga dolgában.
- Mi van a Kendy Péter osztályos perével? - kérdeztem néha.
- Eligazítod?
- Nagyon bajos - legyintett kedvetlenül.
- Az uradalom is érdekelve van!
- Pedig mégis...
" Atyafiság jussán" adta kezedre a dolgát; tudod -e, hogy ez nagy szó olyan gőgös embertől.
Elhallgattunk - ebéd közben volt ez -, de engem nem hagyott nyugodni a dolog.
A Kendyek csakugyan a megye eleje voltak - nekem igen távoli rokonaim, és valahogy fontosnak éreztem, különös szerencsének, hogy az én "felszármazott" uram lekötelezheti őket.
A feketekávénál aztán kipattant belőlem - rögtönösen és meglepően - az egész gondolat.
- Mit gondolsz, ők mindnyájan, az egész vármegye nem lehetne -e több neked, mint a pökhendi grófjaid?
- Igen, és Scherer inspektor, aki már apádat is gyűlölte, azt hiszed, igazi jóakaród?
Láttam, hogy eltűnődik ezen, én magam is meg voltam lepve.
Hát csakugyan komolyan veszi, amit én csak félig tudott céllal mondtam; tán csak úgy asszonyos ösztönös ötletből.
- Most már csakugyan egészséges az én menyecském - mosolyodott el később -, hogy kedve támad politikához.
- A politikát én keveset bánom, Jenő - mondtam akkor vérszemet kapva -, hanem tudod -e, hogy én itt, Szinyéren valaki akarok lenni.
Vezető ember felesége, akit senki se merjen fumigálni.
Érted?
- Na!
Úgy látszik, csakugyan egészséges vagyok!
Elkacagtam a végét, Jenő ölbe kapott, és összecsókolt.
" Meglássuk, boszorkám , meglássuk !"
Én pedig egészen felhangolódtam ezen a majdnem véletlen szócserén .
Csakugyan, meg lehetne egyszer szabadulni ettől az uradalmi bandától; akikkel most valahogy mégis kapcsolatban kell lennem.
Illedelmes vizitek, kikerülhetetlen meghívások és összejövetelek révén.
Untatott és ingerelt az egész módos, szolid , diplomatás, tartózkodó és korlátozott életmódjuk; témáik és érdeklődéseik, melyeknek örök központja, egybesugárzása volt a grófi család belső és külső ügyei, intimus pletykái, apró regényei.
Ismételték uraik szavait, gyönge élceiket szájról szájra adták, tetteik sokféle magyarázatát találgatták néha igazi, nagy izgalommal .
" Alábbvalók a cselédeimnél - gondoltam -, azok inkább a maguk életét élik !"
Eszembe jutott sokszor az anyósom, aki csakugyan legkülönb volt köztük: olvasott, világot látott és belsőleg kedves, könnyed, természetes.
Őt, míg itt volt, sokszor meghívta magához az öreg grófné, ha egyedül volt téli estéken, éjfélig játszottak pique-t , zongoráztak, kikérdezte tőle a városi pletykákat.
De hát nem így tette -e éppen az én grószim Spach Nánival, a hátikosaras gyolcsasszonnyal vagy ócskás Trézsivel?
Igazi cselédsor!
És nem tudtam elfelejteni Jenőnek, hogy az esküvőnk után engem is elvitt egy tisztelgő vizitre, bemutatni az anyagrófné színe elé.
Az uradalomban mindenki természetesnek találta, hogy szó sem lehet az ilyen látogatások visszaadásáról, én is tudtam ezt, de mindig elfogott a düh, ha eszembe jutott.
A Lajos gróf fiatal feleségéhez, akit akkoriban hozott, már semmi áron el nem mentem volna; pedig a többiek, öregebb asszonyok is, mind feljárultak üdvözölni.
Akkor már vittem annyira , hogy ezt nem is kívánta tőlem Jenő; de ő sokszor ment együtt Lajos gróffal vadkacsára a lápra, és mindig jókedvvel jött haza ilyenkor.
Ő tegye - gondoltam -, ő hivatalos embere.
És tudtam, hogy mint az apja pajtásának fiával bánik vele, és hogy sokra becsüli az eszét.
Most már csakugyan nekilendültem az életnek újra; de közben egyúttal kinőttem valahogy lelkileg is a gyereksorból.
Másképp, emberiesen is kezdtek érdekelni bizonyos dolgok.
Valami párnahímzéssel a kezemben sokszor jól odafigyeltem, ha Jenő vacsora után nagy élénken tárgyalt Péter mostohámmal, aki most sokat járt be ügyes-bajos dolgaiban, és ilyenkor hozzánk szállt mindig.
- Lehetetlen állapotok vannak itt, lehetetlenek! - heveskedett egészen kiöntve a szívét Jenő előtt.
- Hidd el, ti nem is tudjátok, micsoda egy züllött ország ez a miénk!
Az egész; de ez a tájéka legkivált.
A vármegyét csak alá kellene aknázni , bombát neki, mindenestül!
Csupa sógorság-komaság; a lustaságuk, tudatlanságuk , basáskodó rosszaságuk palástolására alakult, összevissza házasodások révén megerősített érdekszövetkezet.
A délolasz rablóbandák különbek, mert azok akarnak és csinálnak valamit; vizet zavarnak.
Emlékszel A falu jegyzője regényre?
Hogy meg van ott írva!
És látod, azóta se változott!
- Na, valamit mégis!
Hidd el, van itt is például néhány jófejű és tisztességes szándékú ember!
- Ugyan, ne beszélj!
A bornírtság fészke az egész.
Hát azt hiszed, van még a föld hátán valahol olyan lusta és oktalan gazdálkodás, olyan pazarló, piactalan , véletlenes és felületes termelési rend, mint ebben a híres, búzás-boros Magyarországban?
Jó, jó, csak legyints a kezeddel!
Könnyű neked, sógor, per, osztály , huzavona - az akad bőven mindig.
Fiskálisok eldorádója ez, az bizony, mindig is az volt.
- Persze, leszavazták a bizottságban a gazdasági gépek közös beszerzésére alakuló egyesület dolgát, amit én pedzettem tavaly.
Ha legalább értelmes ellenvetést tesznek , ha komolyan letárgyalják.
De nem is foglalkoztak vele, megbámulták és kikerülték , mint minden új és bátor gondolatot.
Bolondnak néztek vele.
- Engedj meg, sógor, de te csakugyan nem tudsz az emberek nyelvén beszélni, ez az egész.
Okos dolog lett volna az, de másképp kellett volna bizonykodni; nekik valóbban és jobban kiszínezni a dolog praktikus megoldását, a részleteket.
Te mindig csak az általánosságnál, az elméletnél maradsz.
- Eh!
Na, de hát jó, ez kis dolog!
De itt van most a láplecsapolás kérdése.
Olyan világos, mint a nap, mindenkinek ingyenhaszonnal járó, pár év alatt megoldható kérdés és nemzetgazdasági szempontból égető kötelesség.
Látod, hogy vajúdik esztendők óta már.
Most újra megfeneklett.
- Az uradalomra nem vethetsz, az első ízben próbálkozott vele, hetvenben már.
- Ja, ahogy apád kigondolta... ne vedd rossz néven; az nem is volt igazságos!
Nagyon értette az öreg.
Mindent a grófnak!
Nem, ahogy az előbbeni kormány próbálta odafenn , a régi telekviszonyok szerinti részesedés arányában, az mégis tisztességesebb.
De hát megbuktak.
Minden kormány akkor kezdi már tüsténtetni az okos, kultúrás szándékait , mikor vesztit érzi!
- Nézd, Péterkém - komolyodott bele akkor Jenő is kicsit -, az egész vízszabályozásból bizonyos, hogy az uradalomnak volna a legnagyobb haszna.
Hiába!
De azért jutna ott a birtokosoknak is bőven.
Csak renitenskednek, mert ez már ősi ellenérzés a grófok iránt; és mert a Szinyér mentiek csakugyan megterhelődnének az új adóval.
- Ejnye, a keserves istenit!
Hát én nem vagyok Szinyér menti?
És nem vagyok eléggé begabalyodva ?...
Mégis azt mondom...
- Nagy idealista vagy, Péter, az bizonyos!
- Na, hát hiszen... fellép Lajos gróf az ősszel képviselőnek.
Meglássuk, ki mit szól hozzá?
- Ha kilátástalannak látja, visszalép; de szándéka volna, az bizonyos.
- Modern, intelligens és céltudatos.
Meglepetéseket fog még okozni!
Ha itt nem ... meglesz másutt; nekünk volna jobb, ha a miénk maradna.
- Hm!
Erről még beszélünk, sógor.
Hírlik már, de nem hittem, hogy komoly a dolog.
Az apját elvadították a politikától.
- De a felesége családja beleviszi.
- Na, hát tudod mit?
Az én parasztjaimnak nem kell egy fél liter bor se, annyit mondhatok.
Azok jönnek utánam tűzbe, vízbe!
Hevült volt kicsit néhány pohár homoki bortól, de Jenő józan és nyugodt, mint rendesen.
- Tudod - mondtam neki, mikor Péter elment -, az ő parasztjaira, az egész beszédére nem kell sokat adni.
A Kendy-ügyben engedhetne az uradalom!
És azzal te magad is...
- Ó, te kis fondorkodó! - nevetett, és elhúzta az ujját a homlokomon.
- Hát persze , ezen igyekszünk majd.
Csak aztán a nyelvecskédre vigyázni, ha már így benne vagy!
- Mit képzelsz? - mondtam sértődve, és büszkén tartottam a titkot.
Félig játszósan örültem, hogy "komoly dolgok " -ba vagyok avatva, és azontúl sok mindent megbeszélt velem Jenő.
Új kapocs volt ez köztünk.
Akkoriban halt meg Bélteky bácsi, a volt közjegyző, aki az én két öcsémnek is tutora volt.
A család kérte akkor, hogy az uramat bízzák meg helyette.
Sok bajjal járt ez is, mert Jenő nagyon lelkére vette.
Csabának sokszor kellett adósságát, apró garázdaságait elintézni.
Sándorka meg betegeskedett néha.
Szép arcú, nyúlánk, lányos kispap volt.
Ha vakációzni hazajött a szemináriumból , etettük, tömtük mindenféle jóval, szórakoztattuk volna is, de ő lesütött szemmel járt, a breviáriumot olvasva, és déli harangszókor akárhol voltunk, akárki volt nálunk, láttam mozogni a szája szélét az úrangyala-imádságon.
- Miféle fancsali feszület - ütötte hátba István bátyánk néha.
- Így nem leszel püspök soha, kölyök.
Egyféle keresztelőn még nem estél át.
- Egyféle írral még nincs felkenve - kacagott Ilka -, az ördög gyertyáját is meg kell gyújtani.
Piros lett a homloka tövéig, hogy megszántam.
Néha elővettem testvérien , pajtásosan.
- Mondd meg nekem igazán, Sándor, ti egészen úgy hiszitek a vallást, ahogy írva van?
- Magda!
De hogy kérdezhetsz ilyet?
- Csak úgy gondoltam, nézd, az a sok kedves, okos, világias, elegáns pap, aki van, az nem tesz úgy, mint te.
Mégis jó papok, előremennek a pályájukon.
Nincs vajon köztük valami titkos megegyezés az igazságról?
- De Magda, te ezt komolyan ?...
- Csak úgy gondoltam.
Talán te nem tudod még!
Mi volna, ha egyszer rájönnél, hogy titkos szövetkezés az egész, persze csupa jó szándékból az emberek iránt.
Az ostyáról való tanítás, meg hogy elevenen feltámadunk.
Mi lenne, ha megtudnád ?...
- Magda, az Istenre kérlek, hagyd abba!
Nem bírom hallgatni!
Ha megtudnám, hogy senki sem hisz, én akkor is hinnék.
Mert igaz, azért!
- De honnét veszed a bizonyosságot?
- Magamból.
Mert kell!
Ha nem volna igaz, nem éreznők annyian annak, annyi sok száz éve.
Egy ilyen tökéletes, nagyszerű szervezet, mint az egyház.
Nekem részem a hitem , bennem van.
Elvész az ember, ha nincs valami olyan minden érintésen felül álló bizonyosság, amelybe megkapaszkodhat.
Nem kell mindenen gondolkodni, a gondolkodás másodrendű.
Ragaszkodni kell tudni valamihez.
De nem, én nem tudok jól beszélni erről, én csak egyszerű katonája vagyok.
- De azt hiszem, értlek és igazad van! - mondtam gyorsan, mert valaki épp közénk jött és megzavart.
" Kicsit ostoba talán - gondoltam magamban -, de milyen jó, kedves és tiszta !"
Őiránta éreztem legtöbb vérséget az összes enyéim közül, és a kisfiam, azt hiszem, hasonlított rá.
Mikor játszott Pityuval, járókán vezetgette, tonzúrás, fiatal fejével olyan volt, mint régi képeken a kis Jézust dajkáló szent, ifjú szerzetesek.
A valaki, aki belépett, a francia nyelvmester volt, aki akkoriban került a városba , és az uram mindjárt megfogadta hozzám óraadásra.
Egy egész télen át nyaggattuk könyvből az igeragozást s a grammaire-t; Bardeaux úr poros ruhájú és mocskos körmű ember volt, félhomályos múltú, furcsa egzisztencia - a tintás tollat mindig a vastag szálú, fekete hajába törülte, és néha dőlt belőle a pálinkaszag.
Tavasz felé néhányszor részegen lelték reggel az egyik padon a Várkert alatt.
Akkor elvesztette az óráit, és egyszer csak - ahogy jött - eltűnt a városból.
Jenő akkoriban már szeretett ilyen mókákat csinálni velem.
Egyszer, hogy a fogam fájt, Debrecenből utaztatta ide a legdrágább fogorvost; vége az lett, hogy idegeskedtem, sírtam, nem engedtem kihúzni, és a nagy költség hiába volt.
Az ilyenekről hamar szóbeszéd indult odaát a tisztiházak uzsonnáin.
" Csak hadd irigyeljenek, az jó" - gondoltam néha gőgös indulattal.
Őszre aztán nagy hűhóval, sok lakomával, borral, beszéddel képviselő lett itt Szinyéry Lajos gróf, Telekdy Péter maga költségén tartotta jól a parasztjait, Jenő a városban csinálta a hangulatot; és nagy kortes volt Kendy Péter is, akinek az ügyében csakugyan kiegyezett az uradalom.
Igen, ez Jenőnek az én rokonaim révén sikerült, a gróf maga is tudta ezt, és külön, szép köszönőlevelet írt majdnem baráti hangon.
" Úgy kell Schereréknek !" - ujjongtam diadalmasan.