14
Fényes október délelőtt.
A kis vasútállomás tele virággal, mozgalommal, szép, új őszies asszonyruhákkal, tükörfényes cilinderek és szalonkabátok fekete tömegével , uniformiscsillogással; valami szinte gyerekes, ünnepi kikészítettséggel mindenen.
A városban - mosolyogtató ez - legtöbb háznál megmosták az utcára nyíló ablakokat is , friss cserepes virágokat raktak ki, és felaggatták az esti világításhoz való lampionokat.
És kinn, messze a vadaskert majorjáig - amerre a vadásztársaság útja vezet majd másfél órányira - a vármegye költségén hengerelték le a szekérutat , vakoltatták, kimeszeltették a parasztházak arra néző elejét három közbeeső faluban .
" Játékkulisszák !" mondta Telekdy Péter fanyar-mogorván a Rousseau-ja mellől.
A parádés vonat berobog, tömeges előremozdulások, küldöttségek - távolabb elmosódó szavak egy-egy rövid szónoklatból -, hirtelen hármas éljenek kimért harsanása , megszakítva a nagy tömeg fojtott csendjét.
Most a Melanie üdén rezgő, kellemes beszédhangját hallom, ahogy a fejedelmi asszony felé fordul, fehér, komoly arcával , hátrafésült, dús hullámú aranyhaja megcsillan a reggeli napfényben, az ő imponáló , keresetten egyszerű, tiszta szépsége kiragyog a ruhája hamvaszöld, finom színei közül.
A nagy kaméliacsokrot emelve tartja kicsit, kesztyűs kezében, én mellette állok, és el sem pillantva még a beszélő arcáról, az ösztön biztosságával érzem magamon az idegen férfi tekintetét.
Most a virágok árnya véd, visszanézem az elszántság egy egyszerű és ujjongón hazárdos ötletével - kérdő és kereső, megértő és elintéző pillantásával -, amilyenhez nem elég az akarás, a játékkedv néha: ritka felhangoltság perce kell hozzá és az a biztosság, hogy ennyi minden: és nem zavarhat meg a folytatás kétsége vagy kockázata.
" A királyfi !" - gondoltam ellenőrizetlenül és különös megdöbbenéssel.
Mélán kék , komoly férfiszemeket láttam, hosszúkás lágy vonalú arc bágyadt fehérségét, szinte betegesen felpirosló ajkakat a sötétszőke bajusz alatt.
A két aranysas csillogott , vakított a búzavirágkék atilla kihajtóján, a nyúlánk, fiatal alakon végigsurrant a vörös stráf.
Így, most átadják a virágokat, a nőegylet éljenez mögöttem, pár rossz magyar szó; mennek.
Az utcákon az egész város; új ruhás asszonyok korzóznak a Várkert alatt; a helyőrség bakái mozdulatlan sorfal, kínosan ragyogó parádéban.
Most a fogatok sora jön, ó, hogy elsurrant; az anyagrófné, a fiatal az udvarmesterrel, ősz fejű főkatonák, és akkor a bandérium.
Ügető, szép, csótáros lovak, kényes , cicomás jószágok - milyen szép, milyen szép -, emberhez való, pompázatos, eleven szerszám a ló; mennyire hat, a női érzésre szinte!
Az ott fiatal Hiripy, a szolgabíró, nagynéném fia; Kendy beh pompás!
A két Kehiday együtt; a Galgóczyék, apa és fiú!
Ó, az Tabódy!
Csakugyan ő?
Megtette... mit jelent ez?
Jaj, az ősz hajú Bojér , a szép, violaszínű, aranyos mentében, nagy, türkizes forgóval, négy csatlós utána ; Gencsy Tibor, egy-kettő még.
Már vége!
Nem, nem voltak sokan bizony; egy impozáns, de kicsiny töredék!
Az egész nap egy készülődés volt azután - kialvás, fésülés, öltözködés - az esti mulatságra.
Jótékony vásárt csináltunk a nőegyleten, a sok benn időző, telt zsebű és mulatni vágyó vidéki családra gondolva.
Fel a kastélybeli, főúri vacsorához csak Kendy Pétert és az öreg Bojért hívták meg közülük: azt is csak asszonya nélkül.
Oláh szőttest árultunk, parasztnép faragta gyerekjátékot, katrincát, mézesbábot , egyéb bolondságot.
Volt lacikonyha, szivarárulás, cukrászbódé és pezsgőssátor.
Én ebben foglalkoztam két rokon leánnyal; cigányputrinak utánozva a selyemponyvás , aranyos odú, és mi piros és ráncos selymekben, aranypénzesen, napkeleti, tarka cicomában, szétbontott, ékszeres hajjal ültünk a bejárat előtt.
Horváth Dénes mindjárt kezdetben odajött, meghúzódott mögöttem az ülőkén, és engedelmet kért Jenőtől, hogy ott maradhasson.
Pedig Zimán Ilka a szivarnál volt odaát.
Nagyon fényes, pompás volt ez az este.
Vajon csak énnekem olyan éles az emlékem felőle, hogy semmit nem feledtem annyi esztendő alatt?
Mindenki ott volt a vidékiek közül, de szabad járása volt a városi polgárnépnek is; özönlött a sok ember a megyeház nagy termében, az oszlopok közt, végig a bódék és boltocskák szegte szőnyeges úton.
A két unokahúgom osztotta a pezsgőt; én kártyát vetettem, tenyérből jósoltam.
De nem akárkinek és nem olcsón.
- Nem fél így játékba fogni a sorsot? - mormogta mögöttem Horváth az ő lassú, kicsit telt szájú beszédén.
- Maga még azzal is kikezdhet büntetlenül.
Milyen ijedelmesen szép így cigánynak, szinte túlság, nem is szabad, hogy valaki ilyen lehessen !
Idegesítő, nyilalldosó, mint a villámcikázás!
Fáj a nézése.
- Ritkán udvarol nekem - legyintettem felé kacagva, de jól a szeme közé nézve -, hanem aztán kiadja apait-anyait.
Hogy megint békén legyen fél esztendőre.
- Mit tudja maga azt az én nagy békességemet! - mondta, és végigállta a nézésem komolyan.
Elfordultam, de most, a nagy körülrajongottság közepett is éreztem, hogy jólesik az ő állandó, biztos hódolata.
Éjfél előtt volt.
A teremben parfümös zsúfoltság és meleg.
A nem társaságbeli, városi népek lassan visszahúzódtak, eltávoztak önszántukból, a mulatság most már a szokott , zártkörű esték színét kezdte felvenni.
Széchy állt előttem most, és leeresztett karokkal várta, míg a kártyát kikeverem.
Az arcába néztem merőn.
Deresedett már a halántéka körül, és a kicsit hanyagul szabott szalonruhában nem látszott olyan daliának, mint délelőtt, díszmagyarban a táncos, cifra lovon.
De így is érdekes volt még kemény, barna kurucfeje, sasos , nyerges orra, éles nézésű madárszeme; és az a kicsit nyers, kicsit bánatos hányavetiség rajta, amivel az anyámat hatalmában tartotta tíz esztendővel ezelőtt ; ami halálba kergetett hajdan egy álmodozó, fiatal leányt.
Még most is tudhat ártani egy ilyen ember!
- Hát sokáig élek -e még?
- Tovább, mint szeretné!
De nézzük sorjába!
Ami volt: sok nagy mozgolódás, vizet zavarás, de kevésszer igaz pihenő, igaz elfelejtkezés.
Ami van: most valami fanyar beteltség és olyanforma várás, mint mikor valami megbicsaklik, és megáll, és azt mondja: "No, most aztán vagy semmi tovább, vagy minden még egyszer: de akármi is, magától jöjjön helyembe , tapodtat se megyek érte !"
Ami lesz...
- Nem engedem, hogy végigmondja, boszorkány!
- Egy kézmozdulatra összemarkolta kezemben a laza kártyacsomót, a csuklóm is átfogta vele együtt, és két kemény, barna ujját súlyosodni éreztem a karperec fölött.
Aztán kivette a kezemből a kártyákat, és letette a padkára.
- Nem kell azt így, szavakba hurcolni, szem elé tartani.
Nekem, higgye el azt, olyan egyre megy igazába!
Könnyű ellenfél vagyok én már!
A dolgok viszik az embert, ellene tenni is fáradságos; hát hagyom, de olyan egyre megy!
Pénzt tett az árva gyerekek kasszájába, továbbment.
Fiatal fiúk, katonatisztek gyűltek oda a Reviczky leány meg a húga köré, a pezsgő jeges habja fehérlőn, forrva csordult, az egyiknek könyökig futott az atilla ujja alá, a lányok kacagtak , ezüstpénzt zörgettek; új csapat jött.
Egy óvatlan percben akkor előttem termett Tabódy Endre.
A piros bársony sátorfának támaszkodtam féloldalt, szembeszálltam vele; és csak néztem rá, komolyan és mozdulatlanul, nem nyúlva a kártya után.
Mintha semmi egyéb nem lenne már ahhoz, és nem hiányoznék semmi belőle; itt van, és mi szótlanul néztük egymást.
- Mondhat -e még nekem valami jövendőt, Magda?
- Semmit! - mondtam valami mély, csudálatos ellágyulással halkan, és lehajtottam a fejem.
- Már minden megvan.
- Pedig milyen szép lett volna mégis!
- És most is tudom, hogy az igazi!
- Két bolondos gyerekember játéka.
Túlhaladtuk.
- Lesz még idő, hogy visszagondolunk mind a ketten rá, tán öreg fejjel egyszer, és megtudjuk, hogy mi volt.
- Legalább lesz mire visszagondolni.
Azért jó, hogy ennyibe maradt.
Tegyük el öregkorunkra!
A kezemre hajolt, és megcsókolta gyöngéd mozdulattal, hosszasan, de alig lehelve rá .
És elment.
Egy idő múlva, hogy akaratlanul kerestem a szememmel, láttam, hogy egy oszlophoz támaszkodva loppal és elkomolyodva figyel egy nagyon is bensőleg beszélgető párra.
A felesége volt, régi táncosával, a fiatalabbik Kallós fiúval.
" Most féltékeny !" - nyillalt belém valami fanyar elkedvetlenedés.
Milyen százfelé bogozódnak is az érzések, a kötelékek...
Hogy hátrafordultam, megint ott láttam a közelben Horváth Dénest; csendes elgyönyörködéssel kísérte szemmel minden mozdulatom.
Akkor sajátságos, zajtalan tolongás indult meg a bejárat körül.
Messze volt, és nem láthattam odáig a szála közepén végigsorakozó sarkos pillérek kettős rendje között.
A zene elhallgatott; aztán láttam, hogy a szembeni emelvényről leszállnak a második banda cigányai, akik itt húzták mostanáig, mert Bankóék a kastélyi vacsorához voltak szegődve.
Most megjelentek a szép új, aranygombos, piros egyenruhában, és elfoglalták a helyüket.
A mozgolódás halk sziszegéssé csitult, és a tolongó csapatok gyorsan kettéválva nyitottak sorfalat az oszlopok közt, a széles szőnyegen.
" A fenségek !" - suttogták mellettem ijedező ámulat hangján.
Láttam, hogy közeledik a kis csapat, végighaladva az árusok közt.
A főhercegasszony paraszthímzést vásárol, majd játékokat válogat, és már ide hallom, ahogy az anyagrófné tréfálkozva alkuszik helyette.
A férfiak egy része előbbre jön pár lépést , és egyebütt nézdegél.
Akkor ér az én cigánysátorom elé a király fia.
Rám ismert .
Unatkozó arca felélénkült egy pillanatra, valami gyors nembánomsággal a mozdulatában hirtelen odafordult, mosolygott, és elém tartotta a kezét.
Udvarmestere, az olasz gróf hátrább állt két-három lépéssel.
- Meine Zukunft! - kérte szinte félénk szelídséggel , majdnem súgva.
A kinyitott tenyeremmel könnyedén, de merészen alátámasztottam az övét, a másik kezem ujja hegyét mókásan, mutatva tartottam a tenyere közepén; de a szemébe néztem.
Nagyon akartam palástolni az elfogultságom, minden lélekjelenlétem összeszedtem gyors akarattal.
Éreztem, hogy távolabbról is, lopva mindenki arra néz , bár a szavaimat nem hallják.
- Tökéletes élet! - kezdtem összeszedett és eléggé sikerült németséggel, és csak nagyon kevéssé remegő hangon.
- Biztos, és erős élet, mint egy becsukott, pompás fehér torony egy nagy hegyen, amit sok-sok millió ember szíve fölöslegéből, pici , porszemnyi kis fölöslegekből raktak fel magosra.
Szép élet az, pompás torony, csak soha egy pillanatra sem szabad levágyni vagy beljebb ásni a szívek fölöslegéből való szép, gyémántos homok mélyébe.
- Nem is fog akarni felséged soha!
Erős lesz, mert máris tudja... és én is bizonnyal mondom, hogy nem nagyon érdemes!
Az utolsó szavaknál eleresztettem már a kezét.
Nem felejthetem a meglepett, komoly és eltöprengő, tartós nézését, ahogy rám csudálkozott egy percig, nem is játszó férfi módján, inkább az emberkereső felérzésével.
Olyan ember szemével, akinek vannak magános, gondolkodó órái, testvéries pillantás volt az.
Meghajolt, katonásan összevert sarkantyúkkal:
- Köszönöm, madame! - mondta magyarul, szalutált, és csatlakozott az asszonytársasághoz.
Sokszor gondoltam az életben azóta csudálkozva, szinte értetlenül az akkori magamra .
Micsoda hirtelen sugallat formáltatta egybe akkor bennem mindazt a sok eleven gondolatot, amellyel akkor, napokon át foglalkozva vele, kifestettem, és az életismerésembe elhelyeztem egy királyi sors, fejedelmi öröm és külön való, királyi nyomorúság képét?
És annak a "nem nagyon érdemes " -nek fanyar és kiábrándultan odavetett biztosságát vajon már az akkori izgalmas pár hét tapasztalása érlelte olyan készre az én fiatal, még nemrég gyermekies és mindentől dédelgetett lényemben?
Vagy a magam jövője kísértett?
Amióta öreg vagyok, tudom már, hogy a legrosszabb dolog sem olyan rossz, hogy óvni és ijeszteni érdemes volna vele magunkat vagy egymást.
Egy percig még kábultan álltam a főherceg után nézve.
Elhaladt a csoporttal, búzakék atillája feltűnt még távolodva, mint egy színes folt, és látni véltem a két nagy aranysas ragyogását.
A püspökhöz s az ezredeshez intézett valami kérdést; az udvarmester a selyemrojtos jótékonysági perselyért nyúlt felém, és belegyűrte a nagy papírpénzt.
Bankó cigány egy intésre rázendítette még egyszer a királyfi nótáját : " Éjszaka font, nappal mosott ..."
Már a túlsó, udvari kijáratnál volt , ahol a kocsik vártak rájuk, a vállrojtja megcsillant még, de beleveszett a szemem káprázatába, ő ment soha meg nem jövendölt, ismeretlen sorsa elébe...
Egyszerre körülözönlött engem a sok ember.
Kíváncsiság, irigység és csudálkozás sistergett körültem percekig; és én mosolyogva élveztem, már megint a régi , tapasztalatlan és elkábított fiatalasszony fejével.
Csak a grófék távoztak az udvarral, a többi meghívott, vacsorai vendég itt maradt most, és körülvettek, tízen is vártak a jóslásomra.
Beszéltem, most már mindjobban beletanulva a szibillai stílus talányszerű zagyvaságába.
A megyés püspök is kezembe tette a kezét.
Hihetetlen nagy felmagasztalásról beszéltem neki; itt a földön valóról még - bíboroskalapról, nagy palotákról -, s a hívői és leányi kedvezés ürügyén picit szorosabban melengettem a két tenyeremben a nagy, kövér, fehér ujjakat.
" Nekem úgyis mindegy ez a vén pap , gondoltam egyszerű józansággal, holnap elmegy, tán többet se látom, de szegény kis öcsémnek hasznára lehet !"
Bankó cigányprímásnak, régi, néma hódolómnak is jósoltam végre tenyeréből - cigányosan.
Némán és kifogástalan, úri tartózkodó mozdulattal nyújtotta elém a kezét ; finomabb meghajlással köszönte meg, mint akárki itt az urak közül.
A helyi újság szerkesztője jött, és lelkendezve faggatott, mit jósoltam a trónörökösnek?
Valami egészen mást mondtam - hadi dicsőségről és boldog családról való hétköznapiságot -, tegye be az újságba.
Az uram is a közelemben maradt már, talán fáradtnak látott , féltette az egészségem, vagy egyéb tette idegessé; egyre jobban és szokatlanul sürgette a hazamenést.
Hajnalodott már, s a maskarában nem is akartam táncba menni; a kocsiba ültetett.
Mint egy színes káprázat, olyan tarka és eleven bennem még ma is ez a régi, ünnepi éjszaka.
Aztán elmúlt.
Fanyar és álmos nap jött utána, mint rendesen.
Három napon át aztán még ki-kivonultam az esti sétára a Várkert alá; mindannyiszor vadonatúj, szép ruhában a többi új ruhás, szép ruhás asszony közé; s a vadászatról megtérő kocsik végigrobogtak még három estén a fényben úszó városon, a kivilágított diadalkapu alatt.
De már semmi sem történt!
Mozgalmas és teli volt pedig a város, a vidékiek nagy része idebenn maradt a hét végére kitűzött tisztújítás napjára; és sok meg nem szokott arcból fürkésztem akkor utcákon és tereken titkolt izgatottsággal az irántam , irántunk való indulatot.
És valami előre nem várt, égető, ideges bizonytalanság fészkelt meg bennem, és már csudáltam önmagamat, hogy idáig olyan nyugodtan és hittel tudtam várni a sorsom fordulását.
Nem tudtam volna magamnak sem beszámolni, hogy miért; de egyszerre borzasztóan fontosnak, mindenen keresztül, életre-halálra elhatározónak kezdtem érezni azt, hogy az uram alispán legyen a hét végén.
Már nemcsak játszós asszonyambícióból akartam, hanem nagyon komoly és ijedt felelősségből is az uramért.
Én lovaltam bele - gondoltam -, most már exponálta magát, most már lehetetlen, hogy ne sikerüljön.
Horváth Dénes szimatolt, és hordott nekem híreket a közhangulatról.
A magas vendégek elutaztak, már ki sem mentem a vonathoz a búcsúztatáskor, és a város is másnapra mintha feledte volna őket.
Most már minden figyelem az új szenzációé volt, a választásé.
A grófok most visszahúzódtak; pihenték a vendégies fáradságot és a nagy költekezést is tán; úgy hírlett, hogy elutaznak hamarosan.
Jolsvayt a kastélyba kérették egyszer, talán tájékozódni az ügyekről, de senki sem tudott felőle, hogy mit tárgyaltak.
- Tabódy Endre is bennmaradt, ugye? - kérdeztem egyszer váratlanul Horváthot.
- Dehogy!
Az még nincs benn a bizottságban.
Hisz csak most került ide, két hónapja.
A többi Szinyér mellékiek itt vannak.
Félénk és elfogódott voltam már, és nem mertem nyíltan elővenni Horváthot, hogy mondja meg őszintén a véleményét: biztosak lehetünk -e?
Már két nap hiányzott csak.
A benn rostokoló vidékiek nagy lumpolásokat rendeztek; korteskedtek bizonyosan.
Nálunk ebéden volt majd mindennap egy-két rokon vagy vidéki ismerős, este magukkal vitték Jenőt, alig beszélhettünk egymással.
Ábris bátyám nem volt benn "királyfilátni ", őt csak a választás reggelére vártuk.
Az utcára sem volt kedvem már kilépni odáig.
Aznap reggel kilenc tájban nagy zenebonával jöttek az emberek Jenőért.
Hűvös reggel volt, szilvóriumot ittak, meg pogácsáztak hirtelen az ebédlőben; felhangoltak voltak , nagykedvűek és bizakodók; egyszerre lelket, vidámságot öntöttek belém is.
" Mindjárt hozzuk a tekintetes alispány urat !" - kiáltott vissza Galgóczy a kapuból, mikor elindultak.
Gonddal, kedvvel öltöztem megint a szép, szürke selyem otthoni ruhámba.
- Hírt hozott -e? - szaladtam Horváth elé, pedig még alig telt el egy félóra.
- Még csak magát jöttem megnézni; hogy van?
Most megyek, megpróbálok felszaladni a karzatra.
Szólt Jenő a hajdúnak?
Tán be is nézhetek, hírt hozok, amint lehet.
Egy órába is betelt, míg visszajött,
- Még semmi!
De hát ne legyen ilyen ideges!
Nem élet-halál ügy ez!
- Úgy látszik, Jolsvay mégis kénytelen volt Széchyt is kandidálni.
Mindamellett, azt hiszem, csinos szótöbbségünk lesz.
Egy dologról mégis megfelejtkezett Jenő: a városbeli virilisekről; mint a gazdag Korporák kékfestő, Korbuj, az oláh pap doktor fia, Hankó, a rőfös.
Pedig vannak egynéhányan, és mind berukkoltak.
Széchy maga nem is ment fel, de a pártja nagyon handabandázik.
De azért nincs baj, Jolsvay már betétette az ajtókat; lehet, hogy azóta már ki is kiáltották Jenőt.
- Menjen hát, tudjon biztosat az istenért!
Kérem!
- Ó, hát nyugodjék meg!
És ha jó újságot hozok, jobban fog bánni velem?
- Hát nem bánok jól? - kérdeztem hirtelen a kezébe téve a kezem.
Forró és remegő lehetett ebben a percben - de más, új - asszonyos felindultság is reszketett tán ebben a mozdulatban.
Akármilyen lassan és észrevétlen, de mégiscsak haladt és kifejlődött valahová ehhez az emberhez való érzésem, akit az utolsó fél esztendőben csaknem mindennap láttam, és a közelemben éreztem béketűrő, lágy és hódoló szerelmét .
Bizonyos, hogy értéknek kezdtem érezni az utolsó hetek alatt.
És hát idegen férfi volt és kellemes külsejű, minden társaságban elfogadott és kedvelt, és annyira kitüntetett engem.
- De igen, igen, nagyon jó maga hozzám, Magda! - mondta sokszor és hevesen csókolva kezet.
- És én hálás vagyok már azért is, hogy maga van, hogy létezik.
Igen, most megyek.
Hozom a hírt.
Egy kicsit bizonytalanabbul jött felém újra fél tizenegy tájban; a homloka verejtékes volt a sietségtől.
Pedig nem volt messze a megyeháza.
- Közfelkiáltás volt, azt hiszem, Jenő javára, bár ezt bajos így megítélni csakugyan !
Jolsvay már csakugyan kihirdette, de Széchyék név szerinti szavazást kértek hirtelen .
Előre készen tartották rá az ívet az aláírásokkal.
Sietek vissza, hogy végre biztosat mondhassak.
Csak ezt jöttem megmondani, és hogy megnyugtassam.
- Nem, Horváth; kérem ne menjen vissza már!
- Maradjon velem, nem tudok egyedül lenni.
Nagyon kimerült vagyok!
- Ó, kedves, szegény, kedves, szépséges kis boszorkaasszony!
Kedves, jó asszony!
- Csitt, ne, ne beszéljen most!
Mellém ült, egészen közel a fotelra, kezébe vette a kezem, és némán, szorosan tartotta nagyon soká.
Amíg csak vissza nem jöttek.
A szívverésem lecsendesült , kellemes, álmos zsibbadás borult fölém így, mozdulatlanul ülve maradtam, és csaknem elfeledtem minden aggodalmat és kívülről származó, idegen okú szorongást.
Pont délben jöttek vissza.
Hiripy bácsi, Jenő és Telekdy mostohám; kidőlve az izgatottságtól és néma levertséggel.
Mint valami álomból ocsúdtam fel láttukra.
A bukás, hát ilyen az?
És éles fájással nyilalt belém a sajnálat.
" Szegény, szegény jó uram !"
Már csak zavarosan emlékszem, mint az álomra, hogy mi volt azután...
Asztalnál ültünk, valami nagyon egyszerű, sikertelen ebéd készült, arra gondoltam éppen; hiszen úgy volt, hogy Jenő ma közösen ebédel a diadalmas pártjával.
Hiripy bácsi felhorkant , dühösen emlegetve persze "igazságtalanság " -ot; Péter kesernyésen filozofált, de éppúgy, mint bármikor azelőtt, és ez az egykedvűség felháborított szinte.
Horváth szótlanul ült, és én nem néztem felé.
A kis Pityu játszott, zörömbölt a kanállal ; rászóltam szigorúan.
" Ne bántsd, hadd játsszék szegény !" - mondta az apja csendesen .
Még mindig felindultnak látszott, de az előbbi pirosság most mind leszaladt az arcáról, homlokáról; nagyon halvány volt, és gyorsan, reszketegen kanalazta fel a levesét.
" Éhes is lehetett reggel óta !" - gondoltam, és örültem, hogy jól eszik .
Mikor elszedték a tányért, felállt, hogy egy percre az irodába kell benéznie.
Intettem, hogy várjanak a hússal.
Hallgatva ült a társaság; kinéztem az udvari ablakon, és láttam az őszi, kusza kertet, a vedlett udvart, dércsípte virágszőnyegével, olyan szomorú volt.
Hűvös nap volt, és a szobaleány egy lapát parázsszenet hozott be éppen, hogy a kályhába tegye.
Mikor az előszobába ért vele , láttam, hogy a nyitott ajtóban összerezzen, és földre ejti mind.
Ő tisztábban hallotta a lövés zaját.
Mind felugráltak...
Az ajtóban én összeestem...
Nem tudok a többiről.
Akkor... ott mindennek, mindennek vége lett.