18
Egy pokolian forró, senyvedt és tétlen nyár jött; Hiripen néha fél napokig ültünk a jégverem gádorában az egész vendégcsapattal; Piroska néni hozatott egy fagylaltcsináló gépet, annak a csudájára járt le mindenki, azután ott hűseltünk alkonyatig, pokrócokat terítve a szalmára.
Különben hihetetlen sok dinnye termett abban az évben; ebédhez néha tizenöt turkesztánt is felvágtak, és a nem tökéletes aromájút lehajigálták a teraszról a cselédségnek.
Sok vendég jött-ment; legtöbben egészen fiatal fiúk, a húgocskám udvarlói; jogászok Pestről, a környéken nyaraló rokon legények, tisztek, városiak.
Milyen másféle volt már ez a generáció, mint az én leánykorombeliek!
Komolytalanok, nyeglék, nagyzolók ; kíméletlenül élceskedők.
A leányokkal is így beszéltek, valami különösen támadó és csipkedő modorban, furcsa orrhangon vagy közömbösséget színlelve.
Hiába, modernség így-úgy; tíz évvel ezelőtt szebb módi járta!
Vagy hogy én maradtam kívül már lassanként az érdeklődésen, a számbavevésen; kijjebb tolódtam, és tán ez fájt titokban!
" Nem igaz, nem öregszem még! - tűnődtem tusakodva .
- Ilyesmi nem mehet olyan gyorsan, egykettőre!
Csak ilyen csirkék közt látszom már » néni « -nek, és ezek a kamaszok szólni sem mernek hozzám !"
Nyilván igazam is volt ... de hogy akkor már meg-megrettentem néha ilyeneken!
És egyszer, augusztus végén volt már, valami nagyon csillagos, jánosbogaras, őrülten fűillatos és meleg estén addig barangoltam egyedül a kertet, a szilvást, egyre lázasabb rohanással a fehér utakat a vaníliák meg tubarózsák közt... míg felrohantam hirtelen a szobámba, és Horváthnak írtam.
Több mint két hónapi hallgatás után én írtam először!
Csak úgy, asszonyos ravaszul, pár kerülgető és távoli mondatot, mintha már réges-rég, visszavonhatatlanul vége volna mindennek köztünk, és erről már mint múltról lehetne beszélni!
Valami fél füllel hallott pletyka ürügyét használtam; hogy mondtak valamit rólam és róla Szinyéren, és hogy ő egy kevés tapintattal és jóindulattal elháríthatja utólag is azt a fecsegést, hogy meg legyen őrizve néhány becses emlékünk... stb. stb .
Holtbizonyosra tudtam, hogy biztatás és folytatás ez; és hogy ő is annak érti.
Egy percre eszembe jutott szegény nagyanyám sokszori mondása: "Soha, sohase szabad visszahívni a férfit; nem ér az semmit!
Akármit inkább... egy kis nyavalyatörésbe még egy asszony se holt bele !..."
De én nem bírtam szót fogadni a régi bölcsességnek , türelmetlen voltam, megijedtem, hogy máris minden elveszett a számomra.
Én hívtam vissza!
Éppen másnapra hozott a véletlen eset az én számomra is egy levelet, ami újra fordított egyet váratlanul az én akkori, ide-oda vetődő bizonytalan sorsomon.
Tudtam félig-meddig, hogy őszre "lesz valami" velem megint; itt hónapok óta céltalanul éltem, a postaság kényszeredett eszméje magától kallódott el, minthogy szegény Tomanóczy Anna, az inácskói parasztbíró menye úgysem taníthatott; már le is betegedett közben.
De még mindig olyanfélét éreztem akkoriban, hogy védelmező és felelős közösségben, a családomban vagyok; földemen, rokonaim, véreim közt, akik itt is, ott is, ha összejönnek, megtárgyalják a soromat, és idejére kitalálnak valamit , nem hagynak magamra olyan szívtelen ridegséggel, mint a mostohám szeretné.
Lám, nem is csalódtam! - gondoltam igazi, hálás örömmel, mikor Hiripy bátyám megmutatta a Pórtelky Ábris bácsi levelét, amiben számomra is volt üzenet.
Azt írta, hogyha volna kedvem őhozzá elmenni, nem ideiglenesen, hanem végleg nála lakni, amíg kedvem tartja... ő szeretettel ajánlja fel a házát, az egyetlen, elhalt öccse gyermekének .
Hogy ő mindig is kedvelt engem, sokszor csudálta és megbecsülte a háztartásomban a rendet és csinos tisztaságot; most sem kegyelemből akar tartani, hanem inkább nézzem úgy, hogy őneki van szüksége rám; az ő magános özvegyi házába kell egy okos és kitűnő asszonyi vezetés.
És hogy akármikor mehetek, szeptemberben vagy október elején elvár...
Egészen meghatott ez a szíves és jóságos hang ettől az embertől, akit mindenki rideg, magának való öregnek tartott; és aki különben is évekig neheztelt ránk, grószira, anyámra, amiért kikosarazta; rám is eleinte, amiért egy Vodicskához mentem...
Lám, mégis van szíve, és nem szavakkal, jó tanáccsal segít, mint a pestiek és a többi, hanem tettel, egy csapásra eligazítja az életemet.
Nagy fellendülő kedvet éreztem ehhez a dologhoz.
Igen, ez való nekem, minden hivatal közül, mert ehhez értek, ebben nevelődtem, a háztartás; az otthoni, asszonyi munka.
Úrnő lenni a saját édes nagybátyám portáján, rendbe szedni a cselédséget, összefogni és kicsinosítani a házat, szabad kezet kapni mindenhez, dolgozni, sürögni; meglepni és meghatni őt a sok kedves változtatással, és... be-bejárni a fogatán Szinyérre, amikor csak akarom !...
Mert tudtam, hogy e nyáron kiépítették a megyei utat elvezetett vagy eltömött vízerek, ingoványok helyén, és azóta Pórtelek nincs az Isten háta megett; három óra járás mindössze a várostól.
Azt is hallottam, hogy építkezni akar jövő esztendőre az öreg; lám, így újít, ezért kell neki asszony a házhoz, rend, csinosság, reprezentálás; most részt akar tán jobban venni a megyei életben.
Hiszen a most folyó lápi kérdések senkit se érintenek olyan közelről, mint őt.
Igen, csakugyan úgy éreztem már, hogy én vagyok az, akire szüksége van a másiknak kettőnk közül.
Szeptemberre pedig bementem Szinyérre, hogy ott töltsem ezt a szép őszi hónapot.
A Horváth levele siettetett, bár ezt magamnak sem vallottam be; a válasza olyan volt , amilyent éppen vártam, és előre képzeltem: gyöngéd, elfojtott szerelmet és fájdalmat sejtető, néhol meghatott; szóval elértő és folytató levél.
" Milyen rég nem voltam a városomban, a rossz, nyomorult, kedves fészkemben, szinte egy éve már !" - gondoltam türelmetlenül.
Olyan semmilyenül röppent el ez az év!
Csak ott van élet énnekem , hiába, ahol minden kő az utcajárdán, és minden ház és minden ablak beszélni tud.
Péter mostohámnak szó nélkül, de rejtett megvetéssel fizettem ki mindjárt egyhavi kosztpénzt, hogy ne beszélhessen, és ne zavarjon.
Jól láttam pedig, hogy ez a különc nem arra a pár forintra áhítozik éppen, hanem az "elveit" akarta keresztülvinni ebben is.
Egész életében az volt a bolondja, hogy minden nyomtatásban olvasott újságot vagy rendszert meg akart próbálni a valóságban is.
Most a nőemancipáción lovagolt, így , hogy fizettem, megvolt velem békén, és egész elégedetten, dúló-fúló természetével Csaba öcsém ellen fordult, aki szinte otthon volt most vagy két hónapja.
Zavarok voltak az életében.
Ott a Délvidéken, ahol állomásozott, megszerette egy nagyon gazdag szerb földbirtokosnak a leányát; a lány is belebolondult a nyalka huszárba ; hát a szülők kénytelen-kelletlen megtartották a kézfogót.
De kívánták, hogy lépjen ki, és menjen hozzájuk, amúgy szerbesen, "házhoz álljon ", és dolgozzék majd az apósával a gazdaságban, mert a kaucióval ők nem okoskodnak, az egyetlen szem lányukat se adják el hazulról...
A fiú nem kérdett senkit, hirtelenében tartalékba ment, és hazajött civilben és jegygyűrűvel.
Bizony!
A huszár főhadnagyi ruha jobban festett szegényen!
És most holmi anyámhoz írt levelekből meg az egész dologból olyasmi érződött ki, hogy ő vagyonos fiúnak hitette ott el magát!...
Szerencsétlen gyerek!
A sok huszárcsínyje meg... a szegény Vodicska holta utáni zavarok alig hagytak valamit a pár ezrecskéjéből, azt a keveset verte itt most bújában éjszakáról éjszakára.
Ebben tán igaza volt Péternek; nagyon ivott, és csúnyán, akárki fiával összeállva, sárga földig is néha.
Istenem, tán nem is tehetett róla szegény...
De a menyasszonya egészen vad, nekibolondult, nem is lányosan szenvedélyes szerelmes leveleket írt neki...
Rossz volt itt látni; ezt a zülleni induló, összezavarodó fiatal életet ; anyám sírdogál néha a másik boldogtalanért is, néha a gyerekemre gondoltam; hát abból mi lesz?
De Horváth jött, és vigasztalt, sétálni vitt, becézett jobban, gyöngédebb és odaadóbb szerelemmel, mint valaha.
Szinte parádézott most ezzel!
Sokszor elkísért látogatásokra is, rokonokhoz; és egyszer csak nyájaskodva kezdték kérdezni az emberek, hogy igazán jegyesek vagyunk -e?
Mások egyenesen gratuláltak, vagy gonoszkodva, kacagva suttogták el, hogy Zimán Ilka mint jár most ájuldozó fájdalommal, könnyek patakfolyásával házról házra kávézni az ismerősökhöz, és vigasztaltatja magát...
Rosszul érintett mindez, és valahogy szégyenkeztem; éreztem , hogy nem lehet mit felelni.
Nem vagyok jegyben!
Nem is akarok férjhez menni?
Hát akkor mit akarok Horváthtal?
Titkos sértődéssel kerültem ki gondolatban is a teljes igazat; hogy hiszen nem rajtam fordul ez.
Hogy hiszen, én nem is tudom, hogy miért nem.
Persze, ő összevissza adósodott ember és negyvenéves, agglegénységhez szokott , könnyen élő; nem is termett házasságra.
" Ejh, bánom is én! - gondoltam bosszankodva megint, ezen a kis időn (egy hét már mindössze) nem hagyom zavarni magam, sem szétválasztani attól, aki önzetlenül szeret !"
Szándékkal engedtem magam szép álmodozásoknak, forró kézszorítások, hallgatag és félénken vágyó egybekarolások fülleteg és fárasztón édes gyötrelmének, lágy csókoknak egy-egy néma és fojtott perc reszketésében.
Csak október közepén mentem ki Pórtelekre, a pusztára.