23
Az idő telését, évek, évszakok múltát csak a gyerekeim fejlődésén mértem azután.
Hogy a Marcsi harangszoknyája cipőszárig hull le már karcsú dereka, szép növendéklány-csípői felett; hogy a fiatal diáktanító homlokáig veresedik, ha a Zsuzska gyönyörű szeme soká csügg huncutkás álfigyelemmel az arcán, míg az ejtegetéssel vesződik; hogy a tizenkét esztendős Klári néha már haloványan, ernyedt kezekkel ül a zongora előtt, és azt mondja: "Olyanon szeretnék játszani, mint az Ágnes néni lányai.
Milyen más hangja van, és mennyi drága kottát kapnak!
De azok botfülűek !"
Ők nőnek, nőnek; ki törődik eközben az én szürkülő hajammal, árkos szemeim gödreiben a seprűs redőkkel s a mély ráncokkal ajkam körül.
Olyan régen nem vártam én már az élettől semmi olyast, amit fiatalos kinézésért, tartóssá ápolt szépségért lehet kapni; senkinek se tűnt fel az én észrevétlen megöregedésem.
Pedig bizony nekem már nagy, embernyi jogász fiam van Pesten! - gondoltam néha , szinte elcsudálkozva és zavartan.
Bizony, az én István fiam, akit a nagyszülői neveltek, már onnét írogatott évente két-három illedelmes köszöntő és tudósító levelet; pontosan újévre, névnapra, meg a vizsgái után.
Éppen, mint kisgyerek korában, attól fogva, hogy írni tanították, és a mostani levelek csak fejlettebb stílusgyakorlatok voltak azoknál, de sem közvetlenebbek, sem emberien melegebbek.
De hát honnét is, miért kívánhatom -e?
Sok esztendeje a nagyapja egymaga nevelte már egyetlen unokáját és örökösét, az öreg Vodicska, a maga aggastyáni, konok elfogultságaiban bizonnyal; és nevelhette -e szeretetre irántam, ismeretlen anyja iránt, nem kellett -e szándéktalanul is elidegenítenie tőlem, kit ő maga mindig gyűlölt.
Én is úgy éreztem: életem rossz szelleme volt ez az öregember, s a gyermekemet mégis átengedtem neki.
Tudom, nem tehettem másképp akkor, és a gyermeknek is jobb így; a nagyapja megmondta, hogy csak akkor gondoskodik róla, és hagyja rá a vagyonát, ha beleszólásom nélkül, kedve szerint nevelheti, fiaként elveszett fia helyett.
Hát útját állhattam -e ennek, idehozhattam -e erőszakkal ebbe a nyomorúságba , mostohafiúnak, bizonytalan sorsra?
" Csakhogy az anyaszívvel nem lehet ám alkudni , okoskodni !" - mondanák a patetikusak, érzékeny könyvekből szedett világnézetükkel ...
Hát igen, én végig merem gondolni most, amire egy élet tanított, cifrázatlan , kuszált, nyers és kemény igazságait.
Igen, az anyaság sem csupa ösztön; hisz nem vagyunk egészen állatok.
Félig társadalmi érzés is, elszántság, kötelesség; aztán meg a gyerek lényétől is sok függ; hisz egy idegennel lépünk házasságra, s a gyermekünk az ő vére is, lénye és öröksége...
Egy ízben, szegény Vodicska anyósom halálakor ( átutazóban, mikor operálni vitték Pestre ), beadták hozzám a kisfiút, és itt volt akkor vagy tíz napig látogatóba.
Tizenkét éves lehetett... a leányok egészen kicsikék még.
Emlékszem, milyen keresve, várva néztem eltávozott, már-már elfeledett gyerekarcába akkor, hogy hajszoltam, kutattam magamban a fájdalmas, nagy, tragikus anyai ragaszkodást; de csak csudálkozással és hűvös tisztelettel néztem a korrekt kis idegent, a mintaszerűen szoktatott gyermek helyes és valahogy mindig szándékoltan jókodó tevés-vevését, ami (hiába küzdtem az ellen) régi, ösztönös és lenyűgözött idegenkedéseimre emlékeztetett, méltán rossz, de természetes ellenérzéseimre bizonyos percekben a szegény apja iránt... igen, igen, az apjára hasonlított és a nagyapjára leginkább.
Sírva búcsúztam tőle megint; az iránta való szeretetillúziómat sirattam , amit a távolság érintetlenül hagyott odáig.
De a lelkemben fellélegzettem, szinte , mikor megint egyedül maradtam, az enyimekkel: a lányokkal , akikhez már emberül, asszonyul, anyává érett koromban, megszenvedett lélekkel és rezignált testtel jutottam, magam szántából, nem véletlenül; akik élettartalom , kötelesség, becsület és a sorsomhoz való kapocs voltak számomra már akkor is és később, mindvégig.
Nagyra nőttek... mellettem nőttek nagyra, gondom, verítékem és akaratom rájuk ment mind; és az én büszkeségem, az én sikerem voltak.
Akkor, hogy serdültek, még egyszer össze kellett szednem minden energiám, számító okosságom, hogy elrendezhessem számukra a jövőt.
Mert az apjuk rohamosan hanyatlott , napról napra senkibb lett.
Esett, zajos múlttól elgyengített, észben is megfogyatkozott, szánalmas, totyogós öregember.
Néma és megátalkodott gyűlöletben járkáltunk egymás mellett; a megvetés fojtott dühe csak egy-egy összeharapott szónkban sziszegett néha egymás felé.
De egy asztalnál ettünk, és kettőnk gyerekei vettek körül bennünket egyszerű, vidám és elnéző szeretetükkel.
A hivatal természetesen szinekúra volt neki; hisz senki sem várta tőle, hogy másképp legyen.
Eltopogott déltájban a vármegyeházáig , szót váltott az urakkal; néha diktált valamit, tessék-lássék Kricsák úrnak, az öreg írnoknak, aki úgyis jobban tudta nála, és csendesen, türelmesen, pontosan dolgozott helyette.
Kricsák úrnak akkor már nemes Képíró Zsuzsanna volt a felesége, az én valamikori szakácsném.
Kvártélyosa volt éveken át a derék asszonynak, az mosott rá , főzött neki; most öreg fővel hát megjutalmazta hűségét, és ténsasszonnyá tette.
És Zsuzsi eljárt néha hozzám, mint régen, bejáróasszony korában, tisztelkedni és alázattal szót váltani.
De ahogy elősorolta az életüket az urával, bizony leckéztetésszámba ment az.
- Én kérem, alássan, elsején mindig magamhó veszem az egész ötven forintot.
A levonáson kívül még kettőötvenet hagyok nála költőpénznek ; marad negyvenhat.
Abból tizenötöt mindjárt félreteszek fertálypénznek házbérre, marad harmincegy...
- Fényes, lapított arcán végighúzgálta tömzsi tenyerét, szipákolt, és tudákosan, célzatos büszkén nézett felém Képíró Zsuzsanna.
- De nincs is egy krajcár adósságunk, isten ne is adja, a szemem sülne ki.
Mióta vele vagyok, kétszáz forint ment a takarékba!
- Lám, lám - gondoltam szomorkás mosollyal -, én akarva se gazdálkodhatnám így, a Dénes fizetése a megengedett határig évtizedekre le van foglalva.
Hogy egy kis biztos jövedelme lett, mindig nekiestek a hitelezői.
Így voltunk.
S a lányok már nem sokáig tanulhattak itthon, Pesten kellett folytatniuk; kosztpénzt, drága tandíjakat honnét kerítem ki, uramistenem...
Akkor olyan munkába fogtam, aminek minden porcikám ellentmondott; kérőleveleket írtam Jolsvaynak, a volt főispánnak, aki akkor már excellenciás volt odafenn, és a miniszterséget várta, a Hiripy bátyám tanácsos fiának; még egypár távolabbi atyámfiának, akikről mind kitudakoltam, kikerestem, hogy mik lettek, kivel vannak nexusban, rokonságban, hova házasodtak, kik függnek tőlük, vagy vannak nekik lekötelezve.
És kínos-alázatosan emlékükbe hoztam magam, kitártam a helyzetem , szívrehatóan panaszkodtam; és kétszer-háromszor elolvastam, elég tiszteletteljes , elég szerény és mégis önérzetes -e?
Milyen nagy dolog volt, hányszor összetéptem , újrakezdtem!
A Klári dolgában - micsoda ötlet!
- Petényinek írtam, az öreg hegedűművésznek, akivel Dénes együtt kószált hajdan külföldön.
Az most a Zeneakadémiában a fő-fő igazgató.
Akkor valaki azt mondta, hogy a másik kettő ösztöndíja egy szíves sorába kerülne az öreg Szinyéry grófnénak, ha a miniszternek írna.
Hát jó, megtettem, elmentem a grófnőhöz.
Kinyílt előttem a park kapuja, és életemben másodszor áthaladtam a nagy bükkfák sűrűje, merev, komoly fenyők sötétzöld csapatai mellett.
Erdei csend volt itt, és a lábam alatt suhogott, zizegett a sok aranyszínű száraz falevél; az ősz méla napfénye mozdulatlanul, langyosan pihent a fehér utak testén.
Vagy huszonöt évvel ezelőtt jártam itt, mikor szegény Jenő kénytelen-kelletlen bemutató vizitre hozott.
Milyen nehéz ez - kérni, panaszkodni, alázkodni -, milyen keserű pohár!
Az uradalmiak mind tudni fogják, hogy odamentem könyörögni az ő asszonyukhoz!
Elébem jött; szelíden, öregesen mosolygott, és bólingatott felém reszketeg, ősz hajú fejével.
Azt mondta, hogy várt; és megörvendett a levelemnek, amelyben kihallgatást kértem.
Maga mellé ültetett a kis aranylábú kanapéra, éreztem halványszürke selymei diszkrét illatát; gondozott, kicsi kezét az én érdes tenyerembe tette.
- Milyen rég nem láttam!
Hogy van?
Mit csinál kedves férjeura?
Ó, őt nagyon kedveli Lajos fiam, szolgálatait rendkívül megbecsüli.
Vagy hogy... ó, igaz, bocsásson meg .
Igen, ez második férje.
A szegénység, bizony, bizony!
Nem szabad zokon vennie... én összecserélgetem a dolgokat, neveket néha.
Nyolcvanéves vagyok - gondolja meg -, az sok, nemde ?...
Igen, igaza van, a gyerekek, már csak azok fontosak nekünk!
Nekünk ?.. .
Ne mondja így!
Az olyan fiatalnak még, mint magácska!
De később elmennek ők is , messzire mennek a szívünktől!
És akkor csak a vallás marad, az égben bízhatunk.
Jár -e templomba?
Lássa, egyébből, ami szép volt, nem adnak már nekünk, öregeknek, de ez megmarad még és olyan szép!
Az új kis káplán a piaristáknál igazi aranyszájú, ugye ?
Mindig neki gyónjék; én már csak nála tudok!...
A levelet... ó, hogyne, magam írom meg az érdekében ma még!
Mi is a neve a tisztelt új férjének?
Horváth!
Nemes , ugye?
Fölengedtem, meghatva ballagtam a nagy rácsos kapu felé; a kertészházig a lakáj jött mögöttem némán, hogy el ne tévedjek a csavargós ösvényen, a fák közt, amiknek buja lombját, öles törzsökét vagy havas, zúzmarás koronáit életem annyi-annyi napján néztem a rácson kívülről.
Milyen szelídek, gyengéd, harmatos szívűek tudnak maradni ezek a nagyurak egy életen át!
A jóságukkal kérnek bocsánatot Istentől a nagy gazdagságukért, és hogy az élet nyers, komisz, országúti nyomorúságai sohasem értek hozzájuk.
De vajon meg tudják -e érteni ezek a földi életet s az embert ?...
Anyámék felé mentem; szegény Telekdy Péter nagyon utolsókon volt hetek óta már .
" Jakobi azt mondja, egy-két napról lehet szó !" súgta anyám a tornácon.
Nem sírt .
Egykedvű, halk szomorúsággal, puhán jött-ment a lágy őszi délutánban, kávét csinált , és megittuk az eperfa alatt.
A kerti abroszra lassan hullottak elébünk a hervadt levelek.
" Menjünk be szegényhez egy kicsit !" - mondta akkor, és lerázta kötőjéről a morzsát.
Rézsűt esett a betegágyra a gyönge vörhenyes alkonyatfény; az őszi, halovány sugarak nem táncoltak a fehér párnán; mozdulatlanul koszorúzták kiaszott vállát a petyhüdt ingben és szinte ökölnyi, vázszerű öreg fejét.
A borotvált arca sárga volt és mozdulatlan, a térdei gúzsba felhúzva, hogy a nyűtt paplan hegykúpot ábrázolt felette; úgy feküdt ott hanyatt, összehullva, szelíden és ártatlanul, mint szegény kisgyerek.
Csaknem négy éve feküdt már így.
Csendesen ültünk az ablaknál, azt hittük, alszik.
Anyámtól tudtam, hogy napok óta ilyen hallgatag már, azelőtt mindent elmondott, elrendezett, és sokszor ismételte utolsó akaratát.
Hogy fakoporsót akar, hadd vegye át hamarább testét a csendes enyészet, a föld; de mégis óhajtja, hogy a telegdi református pap mondja felette a búcsúztatót, régi tanulócimborája, társa a külföldi egyetemeken.
És hogy ne legyen a sírján koszorú, se virág, ne állítsanak fölébe márványjelet; haza, a családi kriptába meg éppenséggel ne vigyék.
Szinte kedvtelve foglalkozott ezekkel; egyéb már nemigen érdekelte a világon.
Négy esztendeje nézi ugyanazokat a plafoncirádákat, és az összes filozófiát, minden nagyszerű emberi gondolatot végigolvasott és végigélt azalatt.
Egyszer kinyújtotta viaszfehér kezét; láttuk, hogy tétován lebeg, mint a kísértetmadár a homályban, keresőn a dohányzóasztalka felett.
Mama halkan odament hozzá, meggyújtott egy cigarettát, kezébe adta, és az ágy fejéhez ült szótlan .
Láttam, hogy küszködve fel-felparázslik a tört szemű, kicsi tűzfény a mind sűrűbb szürkületben...
" Gyújts rá te is, lelkem !" - hallatszott akkor a szomorú, halk és megadó gyöngédségű nyöszörgés.
Most már ketten dohányoztak, de láttam, hogy anyám csak színből és erősen odafigyel a betegágyra.
A párna, a takaró álmodó, lágy fehérséggel vált ki a szoba estjéből, mint egy különös felhő.
És nagy csend volt.
Aztán anyám egyszer felállt, hozzálépett, és keze szelíden, puhán simult el az arcán , szemén.
Pillanatokig maradt így, majd megfordult, és lassan felém jött az ablakig : " Már hideg !" - mondta súgva, lehajtotta a fejét, és láttam, hogy a szeméből már régóta peregnek a könnyek.
Lecsüngő kezében a félig szívott cigarettacsutkát tartotta, amit a dermedő ujjak közül kivett.
Nagyon vigyázva, gondosan tette be egy kicsi íróasztalfiókba, hogy majd őrizgesse becses, bús emlékül egész életében.
Kívánsága szerint temették; sokan kikísérték a városbeli ismerősök közül, és csendes könnyek hullottak a koporsónál.
Hisz mindnyájan olyan rég megszoktuk, hogy Telekdy Péter nincsen.
Nem volt már fiatal, a volt hivataltársai szinte feledték a nyugdíjazása óta; mamáról mindenki tudta, hogy a kis évjáradékkal biztosítva van az éhenhalás ellen.
Dicsérték hűségét, türelmét, szívből kívántak neki egy kis nyugodt pihenést, megkönnyebbülést mármost.
" Így sort vesz rajtunk - mormogta maga elé este Dénes, reszketeg ujjal tömködve a pipáját.
- Már sokan elmentek.
Ott már békében vannak!
Hiába!...
Be kell azt várni szépen, eljön, ahogy kirendelődött !..."
De ő még jóízűen szortyogtatta a csibukját, élvezte, nyelvével csettingetve a kellemes asztali borokat; ha kis perköltség, italmérésengedély-ügy fejében hozzájutott egy-egy hordócskához, ünnepi kedvvel éldelte, a lámpa elé emelgetve a poharat, hogy átnézegessen arányló színén; és néha bámultam a pecsenye- meg főtt tészta-porciókon, amit vacsorára behomlított.
Szinte beteges már ez a farkasétvágy! - gondoltam, elnézegetve kékesvörös arcát, duzzadó vastag nyakát...
Ha megint szűkölködőbb hetek jöttek, hogy alig adhatott konyháravalót: egyszer csak nem jött haza estére; megint ott maradt.
" Vajon kinél potyázik; hisz egy fél forintja sincs !" - gondoltam fásultan.
És egy ilyen nap reggelén egyszer csak cigánybandaszót hallok az utcaajtónk előtt .
" Ó, az isten verje meg a dolgát, hát még mit nem !" - fakadtam ki mérgesen, és sebbel-lobbal indultam, hogy szétkergetem őket.
Fényes reggel volt, a szolgáló már elindult, hogy húst hozzon hitelben; én takarítóruhában, rongyos vászonkötő előttem , poros szürke kendőbe kötve a fejem.
" Anyukám, ki ne menj úgy !" - kiabált vissza Marcsi az ablakból, ahogy kilesett.
De már nem hallottam, mit mond.
Ahogy kilépek , rázendíti a fiatalabbik Bankó az én régi-régi nótám:
amit az apjával húzattam hajdanában.
- Sok boldog névnapreggeleket! - rikkant bele az egyik kontrás, és megcifrázza.
Uram Jézus, kinek jutott eszébe, hogy ma nevem napja van?
Megbolondult ez a Dénes?
- dúdol mögöttük valami ismerősnek rémlő, kellemes, rekedtes férfihang.
Oldalt a kapubálványnak támaszkodva, az uram mellett ott állt Tabódy Endre...
Volt tíz esztendeje is, hogy utolszor láttam; akkor is futólag, megyegyűlés napján , vagy a kis sárga bricskáján gunnyasztva, ha elrobogott mellettem az utcán; így szemtől szembe tán azóta se álltam vele; haj, ki tudja, mióta!
Most rám emeli vérrel futott, italtól mámoros szemét, a kezemért nyúl, és csókolja (jaj, érdes a tenyerem , gondozatlan a körmöm !) - és danolja borízű, rekedtes, kedves hangján a régi-régi nótám:
mindig az asszonyt szerettem!
Mennyi ránc van a barna arcán, mennyi barázda... milyen borostás, tüskés az álla ... megritkult a foga!...
A három leány künt van egyszeriben, körülfogják, betessékelik őket.
A banda utánuk .
Nosza, tetszik az ügy az én kis gonosz fehércselédeimnek; nóta, muzsika és az anyu régi udvarlója, ez lesz a jó világ!
Marcsi terít, terít a tornác előtt, a két akácfa alatt.
Hát Zsuzska, mit nem csinál, borért szalajtja a leányt, és látom, hogy pénz fejébe valami papirosba csavartat surrant bele a piaci kosárba.
Hát nem a kis kék kövű gyűrűjét küldi át a zálogoshoz ?...
Klári kicsit affektálni szokott a cigánymuzsika miatt, hogy nem állhatja, de most ő is nekicsábul, főzi a feketekávét a boros embereknek a nyitott konyhán.
Beszaladtam valamit magamra kapkodni, meg egy kis régi rizspormaradékot leltem a tükörfiókban egy skatulya fenekén.
Mire kijöttem, már ott ittak a friss őszies reggelben a sárguló akácok alatt.
A lányok is közénk ültek , én is odatartottam a poharam Dénesnek, hogy töltsön belé, és koccintottam Tabódyval.
- Asszonyom, asszonyom! - mondogatta italos melankóliával, és lelkes-szomorúan nézett a szemembe, két öklére támasztva az arcát.
- Igaz -e ez, mondja?
Mink vagyunk -e most ketten itt, egymással szemközt?
- Vagy tán az nem volt igaz, Endre, hogy valaha láttuk egymást, így legalább sohase , ilyen... nagy, reggeli világításnál.
- Lássa... mond valamit!
Hm, Magda!
Furcsa is ez!
Pedig tán ez lett volna az igazi.
- Ki tudhatná azt, Magda?
Dénes a boros üveg után nyúlt, és bizonytalan kezével mellécsordított az Endre poharának.
- Na, csak hadd évődjenek a fiatalok... igaz -e Marcsi, Zsuzska?
Ne háborgassátok most anyátokat!
- És kedélyeskedő, jóízű, alattomos kujonmosolygás terjedt szét a piros, csattanós-fényes képén.
- Könnyű neked mégis, hékás! - hangoskodott felé a vendég.
- Hiszen megvénültünk mind, ez szent igaz, de te itt ülsz a három szép, jó gyereked között.
Ebből, ládd -e , nem jutott ki nekem!
Mióta két esztendeje elholt szegény asszony mellőlem, úgy élek , istenszámába, mint a vad a pusztán.
Micsoda "terülj, asztalom" van itt, milyen kedves, otthonos háztájék!...
Hej, ebben csak a régi maga, Magda.
Szép, tiszta , kellemetes minden körülötte; udvar, kert, tornác.
Csak ahogy azok az ócska vadásztrófeák el vannak rendezve a tornácajtó felett a falon, ahogy ez a leanderkád zöldre, ez a kertilóca meg pirosra van mázolva.
Még a virág is szebben virít, mint máshol!...
Hej, micsoda egy asszony!
Nincs párja, igaz -e, pajtás!
Te, ha még ezt se tudod megbecsülni, ha egy szavad is lehet rá...
- Nanana!
Hát iszen csak elvagyunk jóba-rosszba! - bólingatott Dénes, és ebben a percben tán így is érezte.
- Ilyen asszony mellett töltötted el az életed javát! - késztette bele magát a mámor felhangoltságával Endre a búbánatos lelkesedésbe.
És ilyen három szép jószág , uramisten - a legkisebb is anyányi már!
De ez, ez a középső leginkább az anyja... a fehér cigányképével!
Haj, istenem!
Na, igyál, Dini!
Klárika valami meleg takarót hozott ki az apja köszvényes térdére.
- Jó lenne összébb húzni a vállán azt a köpönyeget, Endre!
Hűvös már a reggel! - mondtam csendesen, és én is szorosabbra fogtam a berlinerkendőm.
Akkor összenéztünk jól, szépen és csendesen bólintva ingattuk fejünket, mint akik egyet gondoltak , mindent értenek már... de hát nem érdemes keseregni semmin.
Valamikor - tűnődtem magamban - az öregségre gondoltunk, ahogy elváltunk.
Hogy csak maradjon így, hogy kincsünk lehessen majd az emlékezet, hogy szépen gondolhassunk majd az egészre vissza.
Hát most... itt az emlékezés, itt a szép pillanat; egymásra nézünk a régi szemekkel e két barázdált arcból.
És hát... semmi!
Érdemes volt ezért vajon ?...
A cigányok jóllaktak a korhelylevesből, magukba öntötték a forró feketét, és újult erővel gyürkőztek neki.
Tabódy velük zümmögte, és a hangja, a régi, rekedtes , rezgő-meleg férfihang, egyszer csak a lelkembe hasított valami drága, sírhatnámos , elmúlt érzéssel, amilyen csak egyszer volt mégis...
Egy percre az arcomra takartam a két kezem, és csak hallgattam, mint valamikor egy bálon, egy áttáncolt, bolond , rózsaszínű éjszaka után.
A szép asszony szép lyányt nevel!...
- Hej, Zsuzsika, szép cseresznyefavirág, bimbó, csudálkozás, minden jó illat !...
Fordítsa erre a szép kis boszorkányszemét... így, lássa; ne sajnálja egy öregembertől!
Felemeltem a fejem, és elnevettem magam.
Ó, vén bolondja!
- Miért kacag rajtam, asszonyom!
Azt hiszi, nem magának vallok szerelmet, ha ezt a szép fiatal gyümölcsét körüláhítom ilyen létániás imádságszókkal?
Nem teszek én kárt benne, ne féljen!
A maga két rontásos szeme néz ki abból a hamvas virágarcból, magát tükrözi... nem, a hetvenhetedik nagyanyjuk nézése, szédítése, ölelése, tiltása , magakelletése, kegyetlensége, mind-mind benne villámlik abban a két boszorkánytükörben.
Olyan a szemük, mint valami mély-mély kút, a világ közepéig leér...
- Hát csak nézzed, Zsuzska fiam, hadd beszéljen még!
Nótába fog, megérjük bizony!
- Magda, bizony elment az idő, elhajítódtunk egymástól.
Vagy csak úgy véletlenül ... miért is ?...
Úgy látszik, hogy azt sem éreztük nagyon fontosnak.
És tudja -e, ne nevessen, nem is az a legfőbb, Magda!
Lássa, sokszor volt , mikor nem is gondoltam rá, hogy behunytam a szemem, és egész váratlanul a maga két szemét láttam elevenen.
Vagy nem is ez... hanem ha ez a szó jutott eszembe "asszony , nő, nő ", én mindig, öntudatlanul is magát értettem alatta.
Mi ehhez képest az, hogy nem magával voltam egy fedél alatt huszonöt esztendeig?
Az élet, egy élet nem olyan nagy dolog, de valahol egyszer vagy többször mi nagyon együtt lehettünk már.
Valahány nagyanyjuk minden ölelése benne igéz a lánya két szemében.
- Szép vers ez mind, Endre!
De jól teszi, hogy mondja.
Ez szép, ez jó!
Az élet csakugyan nem nagy dolog, mert egy a vége.
Akárhogy lett volna dolgunk, sokkal jobban aligha esik a megvénülés.
Isten ments, hogy mi együtt éltünk volna!...
De amit így az ember mondhat egymásnak, lássa, már tudom, hogy ez a legtöbb.
A legnagyobb emberi ajándék, a szó, a szó!
Felálltam, hogy a házidolgok után nézzek, és a jó konyhatűz melegére vágytam, mert csípős volt a reggel kinn, nyirkos a fű, és talpalatlan a cipőm.
Bolond, nagy csárdások frisse hajrázott már, amikor megint kimentem.
A nap is felsütött , nekimelegedett.
Valahonnét előkerült a két volt diáktanító is: már Pestre beiratkozott fiatal tanárjelöltek, és járták a táncot a fiatalok, taposva a kert dércsípte gyepét a lábuk alatt.
Láttam, hogy rendes, szorgalmas népek mennek az utcán, hivatalba, piacra, bebámulnak a rácskerítésen, és megcsóválják a fejüket.
A helyi lapban folyton hirdetve volt valami árverés ellenünk; István nagybátyám színleg megvette, és igénypörölte folyton a kis limlomunkat, a boltos mindenkinek elmondta , hogy tartozunk.
- Sebaj, Dénes!
Mit is mondott a kabai asszony?
Igyál!
Ládd, én is iszom!
Vedd el hát, Bankó, mit nézel?
Az apád nagyobb bankót is zsebre rakott...
Hej, ki tudja , meddig ?...
Azt mondják, Magda, hogy az édesanyja megátkozta Telegdet, mikor kimentek belőle, megátkozta, hogy soha egy gazdája se maradhasson benne holtig, hogy mind tönkremenjen.
Na, ha igaz, rajtam betelik nemsokára; végit járom.
Baj is az!
Majd behoztok ide a megyéhez valaminek.
Nincs kiér szánni-bánni.
Igyunk, azt a ... mindenségit.
Megint felálltam, hogy bemegyek.
Igen, féltem, hogy valami szavával el találja rontani ezt a szép, csendes, halottsirató hangulatomat.
" Majd aztán, ha malacságokat kezdenek beszélni, akkor bejertek !" - figyelmeztettem Marcsit, a legkomolyabbat.
Súlyos, borús délután jött.
A lányok visszaesett kedvvel ültek a könyveiken.
Dénes az ebédlődíványon feküdt kikelt arccal, szétnyitott, nedves szájjal, mély horkolásban.
Oly szokatlan kedvben voltam, csak jöttem-mentem rakosgatva, előszedtem meg abbahagytam a foltoznivalót; mintha valaminek következnie kellene rám ma még.
És dél óta senkivel, még a szolgálóval se veszekedtem.
Mi van velem, én vén bolond!
Sűrűn szürke este hullt le korán, a kis szoba a barna ripszgarnitúrával, az olcsó vázákkal és szövöttes terítőkkel mély, vaksi árnyékba esett; varrni jó ideje nem láttam már.
Egyszer csak felálltam, odamentem a zongorához.
Szegény, vén szerszám , rám vicsorította sárgás fogsorát.
És félve, lopva, szégyellősen végigbillegtem rajta munkától gémberedett, elszokott, durva ujjaimmal.
Milyen nehezen ment!
Évek óta nem játszottam.
De mégis, valami csak lesz, valami eszembe jut lám.
Egy ismerős ária, egy különös, méla lengyel táncdarab, valaha játszottam ezt.
Mikor is ?...
Ó, emlékszem , Horváth Dénes hozta nekem azt a kottát, mikor eleinte járni kezdett a házunkhoz; és ő tanított, hogy helyesen játsszam.
Akkor buzgón tanultam, tetszeni akartam vele.
És lám, csakugyan tudom is még!...
( Hallottam féleszmélettel, hogy lassan betotyog a szobába, kiment -e, vagy a díványra ült mögém ?)
Hallga, tudom a kis lengyel dalt még , itt ez gikszer, újra így, ez az igazi.
Finom, lágy, kedves, mint egy kályha langyos melege, mintha valami reszketős, régi muzsikáló óra cinegné játszi, bús nagyanyás kecsességgel hajporos fejek, selyemcsokros bokák menüettjét; ó, valaha a grószi öreg szekrényében a kotillionordókon láttam ilyen képet...
Tiralla!
Egyszer visszanéztem.
Csakugyan a díványsarokban ült mögöttem, a szemén tartotta a zsebkendőjét, és halkan, de zokogva sírt...
Ó, istenem.
Sír...
Mi van vele?
Hát érezni tudja ez még az ilyeneket, vagy akármit, az élete nyomorúságát?
Vagy csak az ital, az öregség, az esettség vizesíti el a szemét ?...
Szegény!...
Talán most oda kellene menni hozzá, végigsimítani a fejét, a kezét...
Az ám!
Hogy holnap, vagy még ma gyilkos, kegyetlen gúnnyal hánytorgassuk, emlegessük fel egymásnak az elérzékenyülést!...
Nem, mi már nem közeledhetünk szavakon át .
Ezt a bolond, szép percet megéreztük, együtt voltunk benne, bezárjuk, elszigeteljük ; és holnap, vagy még ma tovább veszekszünk...
Mit is szólnának a gyerekeink, ha mi csudaképp most megpróbálnók az egyetértést.
Már így szoktuk meg; ebből már nincs kiút.
Mi két szegény, szerencsétlen ember!